Negyventemplomos város vagy óriási falu?

Debrecen - A történeti tények ismeretében természetesnek vehető az eklektikus városkép. Fejezetek Debrecen történetéből, 21. rész: A falusias nagyváros és az idegenek.

A 16–19. századi Debrecen a messziről jött idegen számára igen különös hely lehetett. A gazdagnak tudott település arculata ugyanis sohasem tükrözte valódi anyagi állapotát. Egyszer lényegesen szegényebb, máskor sokkal gazdagabb volt, mint amit gondoltak róla.

„Háromszáz utczája van”

A török világutazó Evlia Cselebi (1611–1684) az 1660-as években rajzolta meg kora legnépesebb magyar települését: „E városnak összesen tizenkétezernyolczszáz deszkazsindelyes tetejű, alacsonyabb-magasabb téglaépítkezésű csinos háza van, kertekkel. …” „Köröskörül hetvenhétezer szőlőkertje /…/ negyven temploma van. Háromszáz posztós boltjában és még másféle ötszáz boltjában mindent asszonyok árusítanak. /…/ Háromszáz utczája van.” Egy-két igazolható adata („E városnak tizenkét »bíró« kormányzója van, kik ezüstfogantyús botot hordanak”) között a túlzások nagyságrendje szembeszökő. Tudjuk, akkoriban Debrecenben mindössze két istentiszteleti hely volt a leírt negyven helyett. Zsindely is csupán azokra és a legmódosabbak házaira került. A közölt 300 utcával szemben is mindössze 12 utcát és 2 közt nevesítettek akkoriban, de még 3 évszázad múlva is csupán 110 utca volt palánkon belül és 11 azon kívül. Az utazó különös szimpátiáját jelzi, amit a lakosokról írt: „… szép férfijainak és szép asszonyainak se szeri, se száma.” A lelkendező sorok valódi indoka ismeretlen, így csak kérdéseinket fogalmazhatjuk meg: Talán a gazdagnak tudott Debrecenre kirótt magas szultáni adóterhek igazolására rajzolta ilyennek a várost? Vagy azért, mert a települést szinte teljes egészében magyarok lakták, akiket némileg rokonként kezeltek/kezelnek a törökök? Esetleg az ilyenkor szokásos bőkezű adományokat kívánta így meghálálni a tudósító?

„Igen rondán épült”

Nem sokkal később, 1693-ban, éppen Debrecen szabad királyi város rangra emelése évében Nagyszebenből Bécsbe utazó Andreas Pinxner tollából kedvezőtlenebb, de tényszerűbb ismertetés született: „Pályi falun keresztül, az óriási terjedelmű, de igen rondán épült Debreczenbe érkeztem. Alacsony házai majd a földbe süllyednek és a templom körül levők kivételével, mind náddal födvék. /…/ két temploma közül az egyiket kőfal veszi körül. A várost falak és árkok védik a tatár portyázások ellen.” A faluszerű nagyváros leírásában csak a külső támadásoktól védő rendszerrel kapcsolatban érezhetünk túlzást, mert épített városfal helyett csupán védőárok és sánc volt Debrecen körül. Viszont az alacsony lakóházak és a közülük kimagasló óriási templom méretkontrasztja úgyszólván megelevenedik. Közléseit IV. Henrik francia király küldötte, Jakab Bongars (1554–1612) egy évszázaddal korábban keletkezett lakonikus megállapítása erősíti meg. A diplomata az 1585. év első felében Bécsből Konstantinápolyba utazása során Debrecent így jellemzi: „ez óriási falu, bizonyára akkora, mint Prága”.

Mi bírhatott rá ennyi embert…

A magyarországi települések 18. századvégi állapotának kutatói sokszor idézik egy angol természettudós, Robert Towson (1762–1827) úti beszámolóit. A kényes ízlésű úr 1793. június 17–23. között tartózkodott Debrecenben. Számára teljességgel érthetetlen volt már a település léte is: „Micsoda körülménynek köszönheti Debreczen létrejöttét, azt nem tudom, de azt sem fejthetem meg, mi bírhatott rá 30 000 embert, hogy olyan vidéket válasszon magának lakhelyül, hol sem forrás, sem folyó, sem tüzelő, sem építőanyag nincs. Debreczen ugyan városnak neveztetik és városi jogokkal is föl van ruházva, azonban falunak tekintendő, ennélfogva talán legnagyobb falu egész Európában.

Levéltári térkép részlete 1876-ból. A barna festésű házak nádtetősek. Forrás: MNN HBM Levéltár

Ha pedig városnak tekintjük, akkor a legutolsók közé kell számítanunk, jól lehet lakosai nem a legszegényebbek. /…/ A házak csekély kivétellel földszintesek, náddal födöttek és tűzfallal fordulnak az útczára. Az útczákon kövezetnek híre hamva sincs, csupán a legélénkebbeken vannak lerakva gerendák, a gyalogjárók számára. /…/ A lakosság túlnyomó része református; ezeknek életmódja, sötét ruházata és a tartózkodásom alatt szűnni nem akaró borongó időjárás együttvéve igen rideg benyomást keltettek.” A református Kollégium épületegyüttesét is a nyugati városokhoz viszonyítva írta le úgy, hogy „ódon és roskatag, nagyon hasonlít a mi szegényházainkhoz”. Negatív elfogultságát jól jelzi, hogy komolyan meglepődött a kollégiumi tanárok világlátottságán itt a „rideg” Debrecenben.

Széles lepény, néhány tepertővel

A 19. század első felében, az 1802-ben és 1811-ben pusztító utolsó nagy tűzvészek után a városrendezés a nyugati példákat követve indította el a megjelenésében is valódi nagyvárossá válás szabályozott folyamatát. Előbb a Piac utcán és közvetlen környékén tünedeztek el a földszintes házak. Volt, amelyre újabb szintet emeltek, másokat lebontottak és új egyemeletes ház épült a nádfedeles helyére. Az igen lassú folyamat állapotáról még 1844-ben is csipkelődő írás élcelődött. Pákh Albert (1823–1867) író szerint Debrecen egy „széles lepény, melynek közepéből néhány tepertő ágaskodik”, ahol „nádfedelet láthatunk eleget, emeletes házat egy-kettőt.” Még az 1876-ban készült hivatalos térkép is nagy számban mutat nádtetős lakóházakat és melléképületeket a volt városárok és attól pár száz méterig befelé eső területen. Végleges eltűnésükre még pár évtizedig várni kellett.

Izgalmas vagy rendezetlen?

Debrecen belvárosi képének végletesen pozitív vagy éppen szélsőségesen negatív megítélése napjainkban is tetten érhető. A történeti tények ismeretében természetesnek vehető eklektikus városkép némelyeknek izgalmasan szép együttes, míg mások még mindig rendezetlenséget, tervszerűtlenséget látnak benne.

- Papp József -