Kötőjel: Nyugdíjak és rendszerek

Újra napirenden a nyugdíjrendszer. Hogy jó-e az érvényben lévő, vagy igazítani kellene rajta? Réti János írása.

,,Majd néha látogass meg bennünket” – mondják, de ezt senki nem gondolja komolyan. Se az, aki mondja, se az, akinek mondják.

A nyugdíjnak sajnos egy állandósága van. Nevezetesen: tudomásul venni, hogy elmúltak az évek. Hogy ne szépítsük, megöregedtünk! Hogy számukra az életszínvonalat az jelenti, amit kapunk. Vagyis a nyugdíj. Csakhogy mennyi munkaviszony után és milyen arányban kapjuk, az nem mindegy. Ezért kell időnként újragondolni az egészet, hogy melyik korosztályt melyik generáció fogja eltartani és hogyan?

A mi nyugdíjrendszerünk akkor és azzal kezdődik, hogy számolgatjuk, mennyi van hátra még, és várhatóan mennyi lesz, ami majd nekünk jár. A következő állomás, amikor szólnak a munkahelyen, hogy nem gondoltunk-e még arra, hogy nyugdíjba menjünk? Erre mást nem lehet válaszolni, csak azt, hogy gondoltunk, de még nem jött el az ideje. Aztán jön a következő periódus, amikor elkezdjük intézni. Összeszedjük a munkaviszonyainkat igazoló dokumentumaikat és elvisszük a nyugdíjintézetbe. Ezt követi a várakozás, hogy kiderüljön: ennyi és nem több semmivel! Utána számolgatás, hogy ki lehet e belőle jönni? Azzal együtt, hogy évente, mondjuk 2-3 százakkal növekedni fog az összeg, igaz növekedni fognak az árak is.

Aztán kezd közeledni a nap! A kollégák közül néhányan megkérdezik, hogy „tényleg nyugdíjba mész? Mikortól?” Meg, „és tudsz majd mivel foglalkozni? Mert, hogy te olyan nyüzsgő típus voltál…” Ilyenkor az érintett kicsit zavarba jön, és hozzáteszi, „rég volt az már”! És ebben maradnak…

Régen, az átkos rendszerben megnézték, hogy kik mennek még akkoriban nyugdíjba, akiknek együtt lehetne rendezni a búcsúztatóját, és azokét együtt is rendezték. Az egyik, azaz valamelyik főnök elvállalta, hogy ő majd köszönti a nyugdíjba menőket, és elsorolja az érdemeiket. Az éppen nyugdíjba vonulók meg szégyenlősek és ők is vallják, mint Veres Péter vallotta: „annyi jót úgysem tudtok elmondani rólam, mint amennyit én képzelek magamról.”

Ezt követte az ajándék, amit a kollégák ötleteinek figyelembevételével többnyire a kolléganők vásároltak meg és csomagoltattak be. A nyugdíjba vonulók szerényen szabadkoztak egy kicsit, hogy ez azért túlzás, és minek verték ilyen költségbe a többieket. Végül az érintettek előveszegetik az üvegeket, amiben a kínálásra szán italt hozták, aztán emelik poharukat…”Majd néha látogass meg bennünket”– mondják, de ezt senki nem gondolja komolyan. Se az, aki mondja, se az, akinek mondják.

Már évtizedek óta nincs se köszöntés, se érdemek, se kínálás, se ajándék. Ajándék? Még mit nem? Marad az év végi várakozás, hogy az állam hány százalékkal emeli a nyugdíjat jövőre, és a kíváncsiság néhány évente, hogy mit változtatnak a nyugdíjrendszeren. A mi szempontunkból előnyére vagy a hátrányunkra.