Már csak a szél szaladgál a Körös partján

Komádi - A két asszonyt mintha ott felejtették volna az egykori gyártelepen; összenőttek valamikori munkahelyükkel.

Erdők, Sebes-Körös, zöldellő folyópart, a Bihar-hegység kéklő sziluettje, harapnivalóan jó levegő, csend és nyugalom – az adottságai alapján akár piknikező vagy üdülőhely is lehetne a hely, ám a folyó hídjáról alig jövünk le, máris a magyar társadalom és gazdaság országhatár menti valóságába csöppenünk.

Az útról lekanyarodva még barátságos kép fogad bennünket; masszív kőoszlopok, díszfasor a gidres-gödrös, repedezett aszfaltcsík két oldalán, épületek a távolban. Bent azonban a pusztulás, az enyészet az úr. A kibelezett, omlófalú épületeket méterről méterre hódítja vissza a természet. Ágak, folyondárok kezdik átszőni az ablakkereteket, a beszakadt tető fényablaka felé felnyurgult, csenevész fa törekszik, az aszfaltút egy részén már olyan a gyep, hogy azon akár legeltetni is lehetne. Egy-egy megkopott felirat még hirdeti, hogy itt valamikor gyár volt. Ám a festék lassan lepereg, az írást olvashatatlanra fakítja a nap. És mint ahogy a betűk a táblán, olyan mulandó az emlékezet, az emberi élet is. Isten hozta az olvasót Komádi-Gyártelepen!

Pusztulnak az épületek | Fotó: Kovács Péter

Emlékek, érzelmek

– Úgy három-négy évtizede még 28 lakásban 100-nál is többen laktunk itt. Volt bolt, kocsma, óvoda, iskola, művelődési ház. Ma pedig…? – néz hosszasan maga elé Simándi Gyuláné, az egykor volt kendergyár főkönyvelője. A kilencedik évtizedének küszöbén lévő asszonyt temérdek emlék köti a gyártelephez. Részese volt felemelkedésének, virágzásának, hanyatlásának, és most a „temetésének” is. Sorstársa a tőle egy évtizeddel fiatalabb Valastyán Éva. Életük összenőtt a gyárral, most is ott élnek az egyik lakóházban, amelyet igyekeznek jó állapotban, rendben és tisztán tartani. Az természetes, hogy az emlékezet megkopott, az évek sokaságának történései talán keverednek is egymással, néha kedélyesen össze is vitatkoznak azon, hogy éppen akkor mi és hogyan történt. Ki más, mint ők ketten ismerik igazán az egykor 600 embert foglalkoztató kendergyár sorsát.

– A háborúban leégett a gyár, gyorsan újjáépítették és indult újra a termelés. A környéken termelt kendert lovasszekerekkel hozták be az emberek. Az itt dolgozók áztatták, teregették, szárították, összetörték, szálat készítettek belőle, azt gerebenezték, végül megfonták. Akkoriban a férjem volt az egyetlen villanyszerelő Komádiban, szóltak neki, ide kell jönnie dolgozni. Ez 1950-ben történt. Azóta itt élek. Az üzem folyamatosan fejlődött. Soha nem volt önálló, mindig egy nagy egésznek a része volt, ami hosszú ideig segítette a fejlődését, de érzésem szerint ez lett a veszte is.

Kedélyesen és szomorúan beszéltek a múltról és a jelenről | Fotó: Kovács Péter

– Előbb a debreceni rostkikészítőhöz tartoztunk Nagyhalásszal, Csengerrel és Tukával együtt, majd átkerültünk a szegedi központhoz – veszi át a szót Valastyán Éva. – A fejlesztést mutatja, hogy 1960-tól bútorlapokat gyártó üzemet is hoztak ide, sokan laktunk a gyártelepen, a dolgozókat buszokkal hozták és vitték naponta. Hétvégenként pedig Gyulára, Hajdúszoboszlóra, Debrecenbe szállították őket kirándulni. Meg volt itt minden, munka, szórakozás, kirándulás, ki sem kellett mozdulnunk a telepről. Mindenki ismert mindenkit, szép élet volt…

– Persze, csak volt, mert amilyen gyors volt a termelés felfutása, olyan rohamos volt a leépülés is – rángatja vissza lakótársát a félmúltba Simándi Gyuláné. – Bár a vállalaton belül többször voltunk a legjobb üzem, az 1990-es évek legelején ez sem mentett meg bennünket a bezárástól. Kenderből készült termékek iránt csökkent külföldön az igény, és ehhez elegendő volt az anyavállalat. Sorra zárták be az egységeket, bocsátották el a dolgozókat, szerelték le a gépeket, és úgy tudjuk, vitték ki Jugoszláviába. 1992-ben zárt be a gyár, az épületeket pedig eladogatták. A lentebbiekben és a kenderáztatókban most haltenyésztés folyik, a többi leginkább üresen áll, omlik, pusztul, elenyészik, némelyiket időnként raktárnak használják.

Jobb, mint a városban

– Szeretek itt élni! Bár van lakásom Békéscsabán, de vissza nem mennék oda. Itt nincs por, zaj, mint régen. Minden nap hozzák az ebédet, hetente kétszer jár a tanyabusz, be tudok vásárolni. A városban sincs jobban megoldva az idősek ellátása! Tavasztól őszig a kis kertemben dolgozgatok, télen pedig olvasgatok. A hidegben annyi időre kell csak kimennem, amíg a tüzelőt behozom – lelkendezik Valastyán Éva.

Simándi Gyuláné inkább csak hallgat és néz maga elé. Ő nem látszik annyira boldognak. Kisvártatva szólal csak meg:

Hiányzik az a bolt… Amikor pár éve megszűnt a vasút, akkor zárt be, akkor lett vége igazán a gyártelepnek. Hiába itt a Körös, a szép part, hiába látszanak ide a hegyek, nem tudom, lesz-e még valaha is olyan, mint a mi fiatalkorunkban, hogy itt, a gáton túl strand legyen a Körös partján…

- Kovács Zsolt -