Lezárult a „csattanós” pályázatunk – „A megtalált bizalom” végzett az élen

Debrecen - Megvan a végeredménye a Hajdú-bihari Napló és a Hajdú Online közös „csattanós” pályázatának, amelyben vicces, érdekes sztorikat vártunk olvasóinktól.

Felhívásunkra tizenhat olvasónk ragadott tollat, illetve klaviatúrát, és küldte el a Napló vagy a Haon címére a vidám esetek leírását. A legtöbb szavazónak Majzik Ilona „A megtalált bizalom” című írása tetszett, így ő nyerte meg az ötezer forint értékű éttermi utalványt. A második helyezettnek járó fél éves digitális Napló-előfizetést Orosz T. Csaba „oktatás” című rövid vicces sztorijával érdemelte meg, míg a harmadik legtöbb voksot Károlyi Kovács Imre „Gyászszertartás” című története kapta, aki így egy negyedéves digitális Napló-előfizetéssel lett gazdagabb. A nyerteseket a díjak átvételével kapcsolatban január elején megkeressük.

HBN

A megtalált bizalom

“Napjainkban hál’istennek egyre több az állatbarát. A házi kedvencek között a macskák elől talán mégis a kutyák viszik el a pálmát, hiszen már léteznek kutya szépségszalonok, kutya divatházak, sőt kutya panziók is. Egyes emberek oly mértékig rajonganak négylábú kedvenceikért, hogy szeretetüket bármelyik gyermek, szülő, vagy házastárs is megirigyelné. Akiket azonban egyszer is megharapott egy feldühödött házőrző, vagy akár egy agyon kényeztetett öleb, bizony tisztes távolságból „szeretik” a kutyákat. Oda a bizalom.

Így volt ezzel mostanáig a bátyám, Pisti is, mígnem egy napon gyökeresen megváltozott a kutyákhoz fűződő távolságtartó, már-már ellenséges magatartása.

Azon a nevezetes napon, amikor az egyik falunkbéli éppen a születendő gyermekének örömére tartott világraszóló mulatságot, egész éjjel az én hőn szeretett bátyám húzta a talpalávalót. Bárándon is ismerik a mondást, miszerint az ökör iszik magában, az örömapa pedig köztudottan nem ökör volt, hanem vasutas. Így aztán nem csoda, hogy reggelre az én zenész bátyám is úgy elázott, hogy nem találta a világát. Még hogy a világát, de a fogsorát sem! Ez bizony igen komoly veszteség bármely szegény embernél, hát még egy zenésznél! Fogatlanul szórakoztatni a nagyérdeműt? Ki hallott még ilyet? Nemcsak, mint látvány leírhatatlan a fog nélküli zenész, de bizony a nótabéli szerelmes szavak is sziszegőssé válnak nála, akár a kígyóknál!

Lógatta is a fejét az én bajba jutott testvérem, mígnem a húgom azt nem mondta neki:

– Ha már ennyire félnótás vagy, hogy még a fogadat is elhagytad, legalább lenne annyi eszed, hogy visszaemlékeznél rá, hol jártál utoljára, amikor még megvolt!

– Hogyhogy hol jártam, nagyokos! Hát mit tudom én? Ha nem rúgtam volna be, akkor biztosan tudnám! Sőt ez esetben a fogamat sem hagytam volna el!

– Akkor most, hogy kijózanodtál, lódulj és próbáld megkeresni! Hátha előkerül!

Ment is az én bátyám, akár a szófogadó nebuló, megkeresni az elhagyott fogsorát. Ekkorra már a háziak is kijózanodtak. Meg is kezdődött a hajsza az elveszett jószág miatt. Aki csak élt és mozgott, mindenki a műfogsort kereste. Mindhiába. Bizony az nem került elő.

Pár nap múlva, amikor a bátyám ismét látogatást tett az említett családnál, a termetes méretű eb a fogatlant meglátva örömében annak nyakába ugrott. De bizony a mi Pistink nem rajong a kutyák ilyen fajta fogadtatásáért. Most is megpróbálta azt békésen levakarni. Majd mikor belátta, hogy ez bizony szép szóval nem fog menni, ráförmedt a vendégszerető négylábúra.

– Takarodj innen, te hülye kutya!

A termetes ebet azonban nem rázta meg, hogy értelmi képességeit becsmérlik. Megragadta a bátyám nadrágszárát és gazdástul a kert végébe ráncigálta. Ott azután csillogó szemekkel győzedelmesen leült Pisti bátyám földön heverő fogsora mellé.

– Ki érti a kutyákat? – szólalt meg a háttérből a gazdi. – Miért nem hozta elő, ha egyszer megtalálta?

– Mert több esze van, mint kettőnknek együttvéve – simogatta meg az odasimuló bozontos fejet a bátyám. – Hiszen tudta, hogyha a szájába veszi a fogsort, az esetleg összeroppanhat.

Ó idők, ó erkölcsök! Újabban gyűjtik a csontot Bárándon a Hunyadi 24 szám alatt.”

Oktatás

Kis kopaszként a Nyírbátori Határőr kerületben kaptam életem egyik felesleges, de fölöttébb érdekes oktatását.

Az történt, hogy ebéd után még volt bőven időnk a délutáni foglalkozásig ezért bementünk az ezred kantinba. Ott olyat láttam, hogy még az unkáimnak is mesélni fogom. Két öreg kiképző szakaszvezető a Dzsekszonról előttem vásárolt egy-egy Derby arcszeszt és két kólát. Elvonultak a rekeszek mellé a sarokba. Bicskájukkal levágták a műanyag flakon tetejét, majd koccintottak és kiitták a másfél decis kemikáliát. Amikor észrevették, hogy őket bámulom így szóltak.

– A Pitralon öcsém ihatatlan! – magyarázta.

– Meg sok idő, míg kicsöpög az üvegből! – kontrázott a másik.

Csak bólogatni tudtam…

GYÁSZSZERTARTÁS a KOLOZSVÁRI REFORMÁTUS TEOLÓGIÁN

Ejsze maga szegény pocakos Szász Domokos püspök sem gondolta volna, midőn 1895-ben felhozta a Teológiát Nagyenyedről Kolozsvárra, hogy mi célra is építteti ezt az impozáns épületet. Történt ugyanis, hogy 1974 májusában éjféltájt hazaszállingózott a teológus ifjúság a városból. A hosszú folyosókon falkába verődve adomázott, heherészett egy századnyi legény, széllel szálló magyar fiúk Erdély és a Partium minden zegezugából. Voltak ott reformátusok, unitáriusok, evangélikusok, no meg három szebeni szász vendégdiák és egy bűbájos fiatal holland házaspár.

Valamelyik unatkozó székely srác kiötlötte: – Fiúk, csináljunk egy temetést! És úgy lőn. Ragyogó gondolat. „Száll a madár árgól ágra, / Száll az ének szájról szájra.” Zsongás támadt, szervezkedés, tüsténkedés. Egy rozoga íróasztal, egy ajtó meg néhány szék leköltözött az udvarra. Halottat, papot, özvegyet választottunk. A kis pápaszemes Szabó Jóskát felfektettük az ajtó-ravatalra, mely két szék karján pompázott. Méltósággal letakartuk egy fehér lepedővel. Papnak Deritei Gyuri választatott, a kalotaszegi nős óriás. Paraméterei: százkilencvennyolc magas, száztizennyolc kilós, olyasforma, mint az a néhai kolozsvári lelkész, akiről Fadrusz Kinizsi Pált mintázta a Mátyás-szobron.

A kis öregecske portás, Bakó úr váltig sápítozott: – Baj lesz ebből, tiszteletes urak, a rektor úr… – Elszállt az már, mint egy esti fohász, otthon gubbaszt a lexikonjai közt!

A Teológia kétemeletes épülete macsaköves nagy U alakú udvart ölel, a végében park rózsákkal és vén hársfákkal. Langyos májusi szellők barangoltak, hozták a botanikus kert fenyőillatát, keverték a Fellegvár orgonáinak balzsamával. Az idén énekelte Tamás Gabi híres dalát: A Donát úton nyílnak már az orgonák.

Nos, Gyuri tiszteletesre ráhúztunk egy kifakult nyugdíjas palástot, körülbelül térdig ért rajta. A halottas asztal mögött három széken „vitézkötésesben” feszített a kántor, a pap meg a funerátor. Néhány törölköző-fejkendős siratóasszony már óbégatott: – „Tegnapelőtt este együtt ettünk tököt, szegény Józsi bátyám nem ért csütörtököt.” – „Tegnapelőtt este együtt ettünk halat, Józsi bátyám torkán nem megy le a falat.”

Nagytiszteletű úr nagyon szépen prédikált. Többek között azt mondotta volt: – Atyámfiai, mindnyájan meghalunk, tán még én is. A tisztességtévő gyülekezet vele együtt keservesen rítt. Az özvegy és család a ravatalra borulva zokogott, sőt jajveszékelt.

A szertartás végeztével négy „sírásó” vállára vette a ravatalt és körbe-körbe jártuk az udvart. A kántor mögött vonultunk énekelvén, „Búcsút vennem el kell mennem e földről nékem…”

Ám mit ad a Sors, „mely egytenyérről jót és rosszat osztogat”, az első emelet egyik ószlagnyi ablakán kihajol a rektor, és sztentori orrhangon imigyen rivall: – Kérem, a halott és a pap jöjjön fel, a gyászoló gyülekezet és a síró rokonság menjen haza.”

Megemlékezett: Károlyi Kovács Imre

nagykereki református lelkipásztor