Az én ünnepem 2014 - Reszkető hópihében a karácsonyi csönd is fénylik majd

1968 telén kegyetlenül tombolt az a cudar hideg, amikor az embernek egyszerűen kimenni sem volt kedve, mert fájt a lélegzetvétel is. Egy ilyen karácsony előtti délután Édesapám egy megfagyott gyöngytyúkot hozott haza. A tőlünk távolabbi vasúti sínek melletti úton gyalogolt hazafelé a nagy hóban a város végi kertünkből, amikor az egyik út menti bokorról elébe huppant a megdermedt madár. Vergődött még egyet-kettőt, aztán csöndben kilehelte a lelkét.

Édesanyám, amikor meglátta, először heves gesztikulálások mellett kikérte magának, hogy ő azzal a szegény párával bármit is tegyen, de később mégis megenyhült, mert bizony a piac messze volt, állatokat nem tartottunk, így aztán azon hirtelenjében meg is kopasztotta, s máris a leveses fazékban főtt csöndesen, finom vasárnapi illatot ontva az egész házban. Éppen hat esztendős voltam ekkor, de az emlékezetemben mégis jól megmaradt ez a kegyetlen tél a nagy havazásaival és a farkasordító hidegével.

Olyan hatalmas hófúvásokat produkált az a december, hogy az emberek az utcákon labirintusszerű utakat ástak a mély hóba.

Ez a karácsony így aztán nagyon szerényre sikeredett, mert az akkor három esztendős húgom nagyon beteg lett, s a szüleim mindent elkövettek a gyógyulásáért. Egy hatalmas tályog nőtt a bal nyakára, s csak Édesanyám saját felelősségére műtötték meg. Rólam és az ünnepekről a szüleim ezért csaknem el is feledkeztek.

Szenteste aztán – ma sem tudom, hogy hogyan – apai nagyszüleim egyszerre csak becsöngettek. Úgy öleltem őket, mint, azóta talán soha senkit sem.

Az elmúlt ünnepeken mindig mesekönyvet kaptam, míg a Húgom valamilyen műanyag vagy éppen fajátékot. Nagyon szerettem olvasni, noha még iskolába sem jártam, mert őszi születésű vagyok, ám ritkán jutottam hozzá új könyvekhez. Ellenben, ha kaptam egyet, valahol elbújva, pillanatok alatt elolvastam.

Eljött a várva várt este és a fehér lepedő alatt pillanatokon belül megjelent Jézuska a fával, mi pedig a családtagokkal elénekeltük a Mennyből az angyalt. Meggyújtottuk a gyertyákat, és Édesapám is lángra lobbantott egy csillagszórót.

A karácsonyfa alatt, csomagolópapírba rejtve, ott sorakoztak az ajándékok mindenkinek. Én is megragadtam türelmetlenül az egyik csomagot, ami már az első fogásra sem tetszett, mert ha könyv lett volna benne, nem lett volna ilyen puha tapintású. Kihullott belőle néhány ruhanemű után egy alvós baba, amit, ha forgattam, egyre csak ismételte, hogy: „Mama”. De én mégis csendesen hátrahúzódtam a szoba sarkába és csak sírtam. A nagy zajban senki nem vette észre a hiányom, mígnem Erzsi mamám egyszer csak megsimogatta a fejem. „Ejnye, kislányom, hát nem vetted észre, itt van neked még egy kis ajándék, nagyon elbújt! Meg sem láttad, csak a nagyot!” Kisírt szemekkel bámultam a kemény csomagot, s szép lassan bontogatni kezdtem. Könnyeimen át mosolyogva olvastam a hatalmas könyv címét, „A szerencsetündér sárcipője”. Ez volt az életem első, Andersen által írott mesekönyve.

-Mocsár Gáborné Fehérvári Judit, Debrecen-