Jegyzet: Járt utat

Örömmel ajánlom figyelmükbe azt az olcsó örömforrást, amelyet a minap volt szerencsém átélni. Kellett hozzá X (na, jó Y) évtized, egy szintén hosszasan épülgető új villamosvonal Debrecenben, s a márciusi ifjak keltette, s az idén igencsak igen csak élénkre sikeredett friss tavaszi szél, hogy megtapasztaljam ezt az érzést. Ám megérte kivárni. T. Szűcs József jegyzete.

Az öröm forrása pedig az a felismerés, hogy akkor is betarthatunk egy számunkra hátrányos, fárasztó, időrabló, stb. szabályt, ha a pokolba kívánjuk. S ha összeszorított foggal megtesszük, utána jóleső melegség járja át állampolgári lelkületünket.

Ennyit pedig megér az a rövid (olykor alig százméternyi) kitérő, amelyet azért vállalunk, hogy a számunkra kemény korlátokkal (is) tudatosított útvonalon közelítsük meg az új villamosmegállókat. Amelyek jó részének, de lehet, hogy mindnek csak az egyik hosszanti végén van – mondhatjuk így – bejárat. A megállósziget másik végénél korlát állít meg bennünket. Már akit. Mondjuk, azok közül, akik éppen abban az irányban laknak, vagy arrafelé igyekeznek általában keveseket. Az ugyanis, akinek egészsége megengedi, lelép a sínekre, megkerüli a korlátvéget, s utána számára optimális vonalon megy útjára.

Magam a legutóbbi időkig, másokkal együtt szintén a lehetséges legrövidebb, mondhatnám ésszerű útvonalon közelítettem a villanyos megállóhelyéhez. Igen ám, de megállónkat minduntalan és többször füvesíteni próbált demilitarizált zónával is próbálják az ilyen szabálytalan, behatolástól védeni. Csakhogy a füvesítés, ha egyáltalán az volt, csak nem akart sikerülni. Először talán túl hamar vetettek. Aztán kisvártatva megint csak nem kelt ki egy árva fűszál sem, hiába munkálkodtak újfent rajta. Míg március jeles idusán a szél elvitte az egész földfelszínt, csontig kopasztva a területet. Miért ne közlekedtünk volna hát a csupasz, kemény agyagon? Ám a napokban mélyszántásba kezdtek az említett területen. Nyilván célzatosan. Gyanúm szerint azért, hogy most már kikelesztik azt a fránya gyepszőnyeget, ha a fene füvet eszik is, akkor is. Ezt a héroszi erőfeszítést már magam sem nézhettem tétlenül. Azt túlzás lenne állítani, hogy besegítettem a munkásoknak. Viszont értékelve sziszifuszi erőfeszítéseiket, az eddigi útvonalamat megváltoztatva kikerültem a friss szántást. Így a számomra már jelentős távutat megtéve elzarándokoltam a megálló túlsó, kijelölt feléig. Megvártam míg a lámpa átenged, ott még egy jobbra át, s immár a megállószigeten csak néhány métert kellett arrafelé lépkednem, amerről tulajdonképpen elindultam.

S ez volt az a pillanat, amikor büszkén szétnéztem magamra. Lám betartottam a szabályokat, s még jól is érzem magam. (Némi hascsikarástól eltekintve, de ezt a nem sokkal előtte fogyasztott tejeskávénak tudtam be.) Igaz, az egészben az lett volna a legjobb poén, hogy miközben ilyen átéléssel virítottam a fegyelmezett állampolgár szerepében, elment a villamosom. De nem ment el. Igaz, nem is jött. Egy szó, mint száz megtapasztaltam, hogy a korlátok közt keringve is lehet élni és közlekedni. Ám tartok attól, ha ismét fű nélkül marad a megálló tervezett védőzónája, nem sokáig tart az utaspolgári fegyelem. Beleszámítva azt is, hogy éppen errefelé valaha (még az átkosban) eleve füves, bokros terület volt. Ám amikor úgy harminc éve, beszüntették az öntözését (a kiépített vízvezeték csonkjai talán még megvannak), legkésőbb nyár elejére az előző évről megmaradt pár csenevész növény föld feletti része menthetetlenül elszáradt. Igaz, valami csoda folytán a következő szezonra néhány mégis újra életre kelt. Ha másban nem, ebben most is bízhatunk. Mert saját magunkban, s főként a fenti közlekedési korlátok ésszerűsítésében, aligha. S örüljünk annak, hogy legalább a sínek között vígan virít a gyepszőnyeg.

- T. Szűcs József -