Tilos a folyosón zaklatni

Messze van még a nyugdíjtól, s már hat éve munkanélküli. Biztos, hogy a főnökének soha nem mondott nemet. Azért gondolom ezt, mert – bár a munkaügyi központ kapuján kívül szólítom meg – kérdéseimre olyan igyekezettel válaszol, mintha a hivatali asztal két oldalán ülnénk, ő a kiszolgáltatottak helyén.

Középkorú, alacsony, vékony férfi, beszéd közben kicsit rángatózik az arca. Tizenhat évig dolgozott azonos munkahelyen, aztán egy kollégájával vállalkozásba kezdett, ami hét évig adott nekik kenyeret. Akkor fel kellett számolni, nem lehetett már megélni belőle. Azóta jár a munkaügyi központba. Most öt percet sem kellett benn töltenie, éppen csak feljegyezték, hogy megjelent.

– A feleségem keres. Én főzök, takarítok, tévét nézek. Vállalnék néha közmunkát, de még sosem ajánlották fel, nem tudom miért – néz szelíden, elfogadva, hogy így van, nem kutatva az okát.

Nehéz munkát ugyan már nem bírna, de szeretne dolgozni. Ezt mondja, s látni, hogy igazat szól. Annál is inkább, mert aggódik az éppen betegeskedő felesége miatt. Ő szociális segélyt kap, az asszony havonta körülbelül 80 ezer forintot visz haza. Reménytelensége érthető: elmondása szerint az elmúlt hat év alatt nem kapott munkaajánlatot.

Nem süt a szegénység

Bárki járhat így, nehéz lehet az első lépés a munkaügyi központ felé. Megnézem az interneten, könnyen találok-e támpontokat, ha Debrecenben keresek kapcsolatot. Igen, a honlap jól eligazít, neveket, telefonszámokat közöl. Tárcsázok, felveszik.

– Még van munkahelyem, de a jövő héten várhatóan felmondanak. Szeretnék bemenni, hogy megtudjam, mit lehet és mit érdemes tennem! – mondom a kagylóba. Válaszként a nyugodt hangú férfi címet, nyitva tartás, lehetőségeket sorol.

Másnap, május 28-án, szerdán elmegyek az Erzsébet utcára. Sorszámot húzok, várok. Senki nincs előttem, két perc és látom a számom. Megállok pult előtt, a túloldalon a hölgy is áll. Korrekt. Kérdéseimre készségesen válaszolgat, de amikor felfedem újságíró mivoltomat, s hogy munkanélküliekkel szeretnék beszélgetni, elhárít, s közli: csak az ajtón kívül próbálkozhatom.

„A folyosón tilos a munkanélkülieket kérdésekkel zaklatni” – mondja, s én egyetértek. Kimegyek az utcára, nézem az érkezőket, távozókat. Semmi karakteres. Jönnek kocsival, kerékpárral, gyalog, elegánsan és egyszerűen öltözve. Senkiről sem süt szegénység. Ugyanilyen embereket láthatnék orvosi váróban, mozicsarnokban. De vajon jó vagy rossz ez nekünk?!