A pelikánmentő hardcore zenész: Téglás Zoli

A kaliforniai Ignite magyar frontembere ezer szállal kötődik szülőhazájához, és még ha a legnagyobb tengerentúli színpadokon is lép fel, fél szemmel mindig hazafelé kacsint. Politizálni éppúgy szeret, mint pelikánokat menteni, mégis az egyik legőszintébb hc zenekar énekeseként lett világhíres. Az Our Darkest Days monstre turnéja közben kaptuk el, hogy két ülve vagy éppen állva történő elbóbiskolás között, és számtalan teendői mellett lelkesen számoljon be az aktualitásokról a rá annyira jellemző, enyhén tört magyarsággal.

Kárpáti Andrea: Itthon teltház fogadott a koncerteteken, ez máshol is így van?
Téglás Zoltán: Az Our Darkest Days lemezzel ez a második turnénk, és mindenhol teltház volt. Nagyon bejött ez a lemez. Tudod, ahányszor felmegyek a színpadra, mindig attól félek, hogy nem lesz a nézőtéren senki. De Belgiumban például harmincötezer, Bolognában ötezer ember előtt játszottunk. Idén először léptünk fel Bulgáriában, és nem tudtuk mire számítsunk, mégis ezer ember jött el, az volt a legjobb koncert a turnén. Ott mindenki kedves, mosolyogós, pedig nincs sok pénzük és romosak a házak. Nem tudom, bejött ez lemez valahogy.

K.A.: Eddig azért főleg Amerikában koncerteztetek, bár soha nem voltatok az a tipikus amerikai rockzenekar.
T.Z.:Soha nem csak Amerikát akartam megnyerni a zenénkkel, hanem az egész világot. Elég hülye vagyok, mert ha csak Amerikára fókuszálnánk, már sokkal több pénzt kereshettünk volna. De megérte, mert tizenkét év után kezdik megismerni a zenénket mindenhol, és ez jó érzés. Jártunk Svédország legészakibb csücskében, és az emberek ott is tudják a nevünket, ismerik a számokat. Oroszországban szintén nagyon bírtak minket. Magyarul énekelték az "A csitári hegyek alatt"-ot. Furcsa, nem? Vagy elmentünk Santiago Chile-be. Kiszálltunk a buszból, és vagy ezren tolongtak a klub előtt, és úgy tépték a ruhámat meg a hajamat, mintha Bon Jovi lennék. A biztonsági őröknek kellett kimenekíteniük. Én ehhez nem vagyok hozzászokva, és nem is akarom megszokni.

K.A.: A Fezen-en egy új gitáros játszott az Ignite-ban? Váltás történt?
T.Z.: Ő a régebbi gitárosunk, Kevin Kilkenny, aki Brian Balchackot helyettesítette, mert ő épp most adta el az internetes cégét százmillió dollárért, ezért nem ért rá. Kérdeztük is tőle, hogy nem akar-e mégis inkább egy kis busszal ide-oda futkosni a világban (ha-ha)… Szóval ő most nem tudott velünk turnézni, de persze az új számokban benne van.

K.A.: Ezek szerint már készül az új lemez?
T.Z.: Persze. Én is kíváncsi vagyok, milyen lesz. Az biztos, hogy dallamosabb, mint a régebbiek. Fiatal punk-rockerként az ember még mérges és agresszív, de aztán már lassabb számokat hallgat. Én sem tudok már olyan gyors, dühös számokat írni. Nem vagyok mérges. Már más az élet, másról írok – történelemről, meg ilyenekről. Úgy megy, hogy a srácok eljönnek hozzám a zenével, én meg odateszem az éneket, és megírom a szöveget. Az Our Darkest Days már nagyon jól szól, így sokan hallgatják, nem csak a hardcore-osok. Az új lemez is olyan lesz, hogy nem csak egy stílus kedvelőinek fog tetszeni.

K.A.: Már a legutóbbi és az előtte megjelent Place Called Home című lemez között is hatalmas a különbség.
T.Z.: Négy év alatt sokat változik az ember. A Place Called Home nagy siker lett, és utána más zenekarokban is énekeltem, pl. a Misfits-ben, és eléggé révbe ért az életem. Elkezdtem sok pénzt keresni, megvolt mindenem, ház, egy ’65-ös Buick Skylark, modell csaj, pénz a bankban, és mégis boldogtalan voltam, csak azt nem tudtam, hogy miért. Teljesen alkoholista lettem, minden este megittam egy üveg Jack Daniels-t. Csak nyomtam, nyomtam a piát, és próbáltam keresni azt, amit még nem találtam meg. Három éve szoktam le, és azóta másról szól az életem.

K.A.: Pedig az Our Darkest Days szövegei sem éppen vidámak és bizakodóak.
T.Z.: A lemez szövegei és a cím is arra utal, hogy Amerika nagyon sötét időszak előtt áll. Az USA egy klassz ország, sok lehetőséget adott nekem és a családomnak. De a Bush kormányzat annyira buta, hogy csak a saját zsebére gondol, és ezzel tönkreteszi az országot. Annyi pénz van ott hitelben, hogy össze fog omlani a gazdaság. A rómaiak sem a harcokban buktak el, hanem mert nem maradtak pénztartalékaik. Annyi pénzt költött Amerika már erre a hülye háborúra is. Most mondd meg, kell nekünk háborúzni Iránnal is? Miért? Szerinted nyerni fogunk ott? Én attól félek, hogy ha bemegyünk egy olyan országba, mint Irán, azok nem fogják nekünk csak úgy megengedni, hogy háborút rendezzünk náluk. Akkor ők nálunk fognak terror hadjáratot indítani. És mi történik Irakban?

Van egy testvérem, akit a szüleim adoptáltak, ő már három éve harcol ott. Úgy ment el Kaliforniából, hogy egy mosolygós, szőke szörfös srác volt. Azóta lelőtt 3-4 embert, végignézte, ahogy a hadsereg lerombolta az országot. Most találkoztam vele Németországban, és más ember lett belőle, máshogy néz rád. Megölték őt is. Ez a hülye idióta odaküldte őket, és közben még csak olajat sem kapunk tőlük, mert a csöveket is szétbombáztuk.

K.A.: Úgy tudom, nem az Ignite az egyetlen „hobbid”.
T.Z.: Nemrég énekeltem a Social Distortion és a Mötörhead új lemezén, és hála istennek szerepeltem egy musicalben, a The Who Quadrophenia-jának színpadi változatában, ami nagyon klassz volt. Azt a szerepet kaptam, amit a filmváltozatban Sting játszott. Szólt egy srác, hogy szeretné, ha szerepelnék benne, de én nem nagyon akartam, viszont azért elmentem megnézni, hogy mi ez. Pont akkor volt a táncoslányok casting-ja. Ott volt harminc lány, és akkor mondtam, hogy jó, jó, megpróbálom (ha-ha). Ezenkívül három éve fotózom, egy cégnek készítek tesztfotókat. Most egy női farmert gyártó cégnek fogok katalógust fotózni, de saját albumot is szeretnék majd. Hála istennek annyi dolgom van, hogy azt sem tudom hova tekerjem a fejemet.

K.A.: No és az állatmentés?
T.Z.: A testvéremmel, aki állatorvos, továbbra is járunk pelikánokat menteni. A pelikán nem valami okos állat, odamegy a horgászokhoz, hogy leegye a pecabot végéről a halat, azok meg olyan buták, hogy késsel széthasítják, pedig védett madár. Sokszor későn érkezünk, amikor már majdnem elpusztul az a szegény állat. Ott helyben megoperáljuk, vagy bevisszük kórházba. Jó érzés visszaengedni őket, amikor már egészségesek, de sajnos legtöbbjük olyan hülye, hogy egyből újra odarepül a pecázókhoz.

Sokszor olyan mérges vagyok rájuk. Aztán van olyan is, hogy megkérnek – mivel már három éve nem iszom, és soha nem kábítószereztem –, legyek színészek vagy zenészek mellett egy hétig, és segítsek nekik, hogy ne igyanak turné, vagy forgatás közben. Próbálom őket támogatni, munka után, amikor nagyon nehéz megállni, hogy ne igyál, elviszem őket valahová beszélgetni. Működik is, és utána boldogok, hogy pia nélkül végig tudták csinálni azt az időszakot. Van időm jót tenni, hát mennyit dolgozom én? Napi egy órát. Egy buszturnén felkelsz 12-kor, este 9-10-kor játszol, egész nap nem csinálsz semmit.

K.A.: A nagy turnén már túl vagytok, most miket tervezel?
T.Z.: Szeretnék dolgozni az új lemezen. Akarok írni egy igazi magyar számot, nem csak mindig feldolgozást. Spanyolul is szeretnék énekelni rajta, mert azt nagyon kérik Dél-Amerikában. Tervezzük, hogy elmegyünk egy magyar vidéki turnéra és a határon túli magyarlakta területekre. A Félsziget fesztiválon nagyon szívesen fellépnénk. Jövőre megpróbálunk eljutni Kínába, Dél-Afrikába, és szeretnénk elmenni Kubába a NOFX-szel, még mielőtt Castro meghal. Szeretném látni, hogy bánnak egymással az emberek, mielőtt oda is bejön a gyors kapitalizmus.

K.A.: Elég őszintén kritikus vagy…
T.Z.: Mindenki tudja, hogy szeretek politizálni, és hogy nem szeretem a kommunistákat, de egy jó dolog volt benne. Mindenki szegény volt, és úgy jobban törődtek egymással az emberek. A pénz meghülyít mindenkit. Nálunk Los Angelesben nagyon sok pénz van, de csak az újgazdag bevándorlók gondolják azt, hogy hivalkodni kell vele. Az átlag gazdag ember nem szereti mutogatni, mije van. Régi biciklikkel, kocsikkal járnak, és ez nekem tetszik. Van a nagymamámnak itt egy régi bringája, és mindig kinevetnek engem, amiért azzal járok. Meg tudnám venni a legújabb, kétezer dolláros biciklit, de minek? Abban nincs semmi élet, semmi történelem.

K.A.: És Magyarországon? Nem tervezed, hogy hazajössz?
T.Z.: 12 éve turnézom, sok emberrel találkozom, és ha valakivel beszélgetek, mindig megkérdezem, mivel foglalkozik az apukája, anyukája, testvére, és így sok komoly üzletemberrel megismerkedek. Tárgyalok nagy befektetési cégek főnökeivel, és próbálom őket Magyarországra hozni. Most szállodákkal és melegvíz-fúrásokkal foglalkozom. Amúgy is sok cég akar most idejönni, mivel 2020-tól az EU szabályzás szerint az energiaszükséglet 16%-át kell majd zöld energiaforrásból fedezni. Szeretném, ha Magyarország is fejlődne, nem csak Lengyelország, vagy Románia, ahol a külföldi cégek jóval nagyobb adókedvezményeket kapnak, mint itt.

K.A.: A legutóbbi itthoni koncert előtt lehetett téged látni, amint sűrűn vetettél keresztet. Ezek szerint fontos számodra a vallás.
T.Z.: Tényleg? Csináltam? (Ha-ha!) Nem is tudtam. Hát katolikus vagyok, ami azt jelenti, hogy bármit meg lehet tenni, csak évente kétszer el kell menni és megmondani a papnak, hogy jó sokat bűnöztem, és már mehetek is. Azt szeretem ebben a vallásban, hogy szépek a templomok, meg hogy misén az van, hogy felállsz, leülsz, leguggolsz, és ez meg az. Van egy Szent István templom Los Angelesben, apám is segített az építésében.

Építettek hozzá egy táncoshelyet is rögtön mellé, kocsma is van benne, az a legjobb. Nekem ez jelenti a katolikus vallást. Karácsonykor mindenki megjelenik, a nők és a gyerekek bemennek a templomba, az apukák meg a kocsmába, és ott bunkóznak meg veszekednek egymással, mindig van verekedés. Tökrészegre isszák magukat, mialatt megy a mise. Kiskoromban mindig elszöktem anyám mellől, átmentem és mondtam, hogy apu, adjál már egy kis sört légyszíves, aztán visszamentem. Úgyhogy én már rengetegszer mentem részegen templomba (ha-ha)!

K.A.: Volt valaha a zenélésen kívül valami más munkád?
T.Z.: Már zenéltem, amikor anyám nyitott egy húsboltot Amerikában, és hiába ment jól a zenekar, ott is kellett dolgoznom, mert családi vállalkozás volt, nem lehetett másra bízni. ’98-ban játszottunk egy nagy fesztiválon Németországban, kb. százezer ember és a német tévé, rádió előtt, szóval ilyen rocksztár hősök voltunk. Három hét múlva hazamentem, a többiek mentek nyaralni Mexikóba, én meg mentem anyámmal dolgozni. Aznap este, amikor leszállt a repülő, már vágtam a töpörtyűnek való zsírszalonnát. A hátsó részben voltam, amikor csengettek, egy hardcore-os srác jött be szendvicsért. Anyám kint pakolgatott a kocsiban, nekem kellett előremennem fehér köpenyben, papírsapkában. Furcsán méregetett a srác, aztán megkérdezte, hogy nem én vagyok-e a Téglás Zoli az Ignite-ból? Mondtam, hogy neeem, nem, de sokan mondják, hogy hasonlítunk. Akkor jött be anyám a kenyerekkel, és mondta, hogy Zoli, hozd már be a többi cuccot. Na, az vicces volt.

Kapcsolódó linkek:

• Az Ignite hivatalos weboldala
• Magyar rajongói oldal