Nincs hiányérzete Tihanyi Sándornak, és újrakezdene mindent

Pályafutása során eljutott a világbajnoki dobogóig, de volt a halál kapujában is.

A magyar salakmotorsport élő legendája, hazánk egyik legsikeresebb vaspapucsosa, a páros világbajnoki bronzéremmel, egyéni vébédöntős szerepléssel, tucatnyi magyar bajnoki címmel és nemzetközi sikerrel rendelkező Tihanyi Sándor a közelmúltban ünnepelte a 60. születésnapját. A kerek évforduló remek lehetőséget jelentett az élete összegzésére, pályafutása kiértékelésére. A Salakszórók podcastjában a népszerű Subi mesélt a hazai és nemzetközi sikereiről, a kudarcokról, a súlyos, illetve már-már megszokottá váló sérüléseiről, világbajnokok skalpjáról, az „Illés-hasonlatról”, a nagypapaságról, és a nyugdíjról is.

Mennyi? Hatvan!

Milyen érzés? Érdekes, hogy idáig ötössel, de most már hatossal kell kezdenem az életkoromat, bár nem érzem, hogy ebből problémám lenne. Való igaz, voltak, akik figyelmeztettek, ha a hatvanat betöltöm, másnaptól minden bajom lesz. A sportból adódóan millió sérülésem van, amelyeknek mind-mind megmaradt a nyoma, ezt nem lehet eltörölni

– kezdte a beszélgetést az ünnepelt, majd elárulta, a kerek évforduló kapcsán végzett-e számvetést az életéről. – Azon gondolkoztam el, hogy már nem sok van hátra – a fene egye meg! Azt mondják, ilyen korban már minden egyes napot öröm megélni. Bevallom, az bosszant, hogy egyre jobban nem tudom megcsinálni azokat a dolgokat, amelyek eddig maguktól mentek. Például a térdem teljesen tropára ment az évek alatt, míg gyerekkorunkban a vagon tetejéről ugráltunk, és semmi bajunk nem lett, most leléptem három lépcsőfokot, aztán összeestem. De a fűnyírás is megerőltetővé vált, már meg kell állni legalább egyszer, leülni, pihenni egy kicsit és csak utána tudom folytatni a munkát a telken. S ami nagyon látszik, az a bicegésem. Még 1992-ben volt az egyik nagy sérülésem, amikor eltört a combcsontom. Akkor 3 centis különbséget mértek a lábaim hossza között, de lehet, hogy azóta ez már 4 centi is lett. Bár van talpemelős cipőm, nem igazán hordom, mert már észre sem veszem a bicegést, persze egy kívülálló számára ez feltűnő lehet.

Olyan, mint az Illés?

A beszélgetésből kiderült, a népszerű Subi életének több mint a felét az oválpályák világában töltötte. – Harminc évet aktívan versenyeztem, majd miután befejeztem, jött egy felkérés, hogy motorozzam a lengyel ligában, s ezután még lehúztam hét esztendőt, úgymond hobbiszinten. Az utolsó időszakban már nem edzettem, nem készültem különösebben, utaztam, kivettem a motort a buszból, feltankoltam, bementem és motoroztam, amennyit tudtam. De az már örömmotorozás volt a számomra, nem más – fogalmazott Tihanyi, akit sokan a salakmotorozás Illés zenekaraként aposztrofálnak, hiszen több búcsúfellépése is volt, ugyanúgy, mint a neves együttesnek.

– Hát igen, ez valóban így volt. Valójában már a 25 éves jubileumomnál be akartam fejezni, mert úgy éreztem, hogy elfáradtam. Valami másba akartam fogni, edzősködni, a pályán ténykedni, vagy bármi olyan dologba, ami esetleg kapcsolatban áll a salakmotorral. De akkor a barátom és egyben klubfőnököm, Simon Miklós határozottan kijelentette, hogy ezt nem tehetem meg, harmincig csinálnom kell! Éppen ezért az előzetesen búcsúversenynek titulált esemény végül jubileumi viadal lett. Belevágtam ebbe az utolsó öt évbe, amiből végül kettőt egyedül csináltam végig, mivel Miklós végleg itthagyott bennünket. Amikor elértem a 30-at, szerettem volna, ha elbúcsúztatnak a debreceni közönség előtt. Ez végül nem történt meg. Elbúcsúztattak Ausztriában két helyen, Natschbachban és Mureckben, volt ajándék, tűzijáték, de Debrecenben valahogy ez nem jött össze. Ezután érkezett a felkérés, hogy segítsek a miskolciaknak a lengyel ligában.

Amikor 2017-ben tényleg éreztem, hogy itt a pályafutásom vége, s tudtam, hogy már képtelen vagyok szponzorokat szerezni egy búcsúversenyhez, akkor megkértem Tabaka Józsiékat, hogy augusztus 20-án adjanak egy csokor virágot, elintegetek a közönségnek, s lezárjuk a karrieremet. Ennek az lett a vége, hogy az utolsó versenyemet a Kenézy-kórházban fejeztem be, borda- és lapockatöréssel. Emlékezetes marad a búcsúversenyem, mert a lányom, Bettina már mindenórás kismama volt, s a viadal előtt mondtam neki, hogy meg ne szüljön a pályán! Erre bekerültem abba a kórházba, ahol két nap múlva megszülte az unokámat.

Fájdalom, könnyek

Tihanyi pályafutását a dicsőségek mellett súlyos sérülések is övezték. – Az első nagy sérülésem a combcsonttörés volt, amit egy gyulai versenyen szenvedtem el. A combcsontom ötfele tört, nagyon sokat szenvedtem, egy évig küszködtem azzal, hogy egyáltalán tudjak járni. A hosszú felépülésben közrejátszott az is, hogy túl korán akartam járni, ráálltam anélkül, hogy összeforrtak volna a frissen tört csontok. Ezután jöttek olyan dolgok, amiket majdhogynem fel sem vettem, például keresztcsonttörés és csuklóműtét, majd következett a másik nagy sérülésem, a nyakcsigolyatörés.

A főorvosnő azt mondta, hogy a halál kapujában voltam. Nem fixálódott a fejem, négy napon keresztül csak a plafont láttam, bárki bejött hozzám, sírógörcsöt kaptam. Akkor azt mondom, hogy soha többet nem ülök motorra. Azt éreztem, tényleg itt a vége, a család is azt mondta, hagyjam abba. Aztán négy napot követően a fejemre rakták a nagy kasznit – amit mindenki csak Horn-koronának hívott –, s akkor azt kezdtem mondogatni magamnak, hogy nincs is itt semmi baj, hiszen sétáltam.

Ez szeptemberben volt, jövő év tavaszán már kezdtem a szezont. Ez az eset volt, ami a legjobban megütött, s elgondolkoztam a befejezésen, de mindez csak négy napig tartott – mesélte az exsalakos, akitől megkérdeztük, a sérüléseket követően mi volt a motiváció, ami visszavezette a pályára: a motorozás iránti vágy, esetleg az, hogy újra sikeres legyen?

– Amikor ezek a sérülések bekövetkeztek, mindig megkérdeztem magamtól: miért? Miért nem tudtam arrébb menni 10 centivel? Miért nem tudtam lemaradni tíz centivel? Miért nem tudtam gyorsabb lenni öttel? Mert akkor nem találtak volna el, ugyanis minden egyes súlyos sérülésem más hibájából történt. Én is buktam magamtól, sőt buktattam embereket, de a súlyos sérüléseket mind-mind más hibájából szenvedtem el. Borzasztó volt megélni, hogy három perccel korábban még tapsoltak nekem, húztam a gázt, élveztem a sebességet és jöttek az eredmények, aztán hirtelen mindennek vége. De miért? Végül arra jutottam, hogy nem hagyom abba, megyek tovább!

Kócsó Tónit egy bukás után kétszer vagy háromszor hozták vissza a másik oldalról. Később megkérdeztem tőle, hogy miért ült vissza a motorra? Azt mondta, be akarta bizonyítani magának, hogy nem egy lagymatag ember, hanem egy olyan férfi, aki férfias sportágat űz. Tóni visszaült egy évre, igaz, árnyéka volt önmagának, de így is bizonyított. A bukásokon túl tudtam tenni magam, igaz, nem száz-, de nagyjából úgy nyolcvanszázalékosan. Bevallom, az a húsz százalék félsz bennem maradt, mindig ott mocorgott az agyamban. Pályafutásom utolsó szakaszában már nem mentem ki a palánk tövére, mint fénykoromban, szépen elmotorozgattam a szegélyen.

Harcolt a végsőkig

Magyarország egyik legeredményesebb salakmotorosának vajon mi volt a titka, miben rejlett az ereje? – Inkább a gyengeségemmel kezdeném; nagyon rosszak voltak a startjaim. A pályafutásom első 60 százalékában brutálisan rosszul startoltam, ha tízen indultunk, akkor én tizenegyedikként vágtam neki a távnak. Ezáltal küzdenem kellett azért, hogy feljebb jussak, pontot szerezzek. Szerencsére rendszeresen megtaláltam a lehetőségeket az előzéshez. Nagyon jó edzőnk volt Perényi Pali bácsi személyében, ugyanis megtanított bennünket, hogyan kell megtalálni a réseket a pályán. Ezeket a tanácsokat remekül tudtam hasznosítani a karrierem során. Sokat kellett dolgoznom ahhoz, hogy futamot nyerjek negyedik vagy harmadik helyről. És szerintem emiatt volt az, hogy számomra nem volt elveszített futam, az utolsó másodpercig küzdöttem. Érdekes módon a pályafutásom vége felé már kezdtek javulni a startjaim, lehet, hogy az egyre gyarapodó súlyom volt az oka – mondta nevetve Subi, aki kitért arra is, mely eredményeit tartja a legnagyobb sikereinek.

– Ha a legelejéről kezdem, akkor az 1981-ben kiharcolt junior magyar bajnoki cím az első. A történet egészéhez tartozik, hogy engem nem annyira istápoltak a klubnál, nem várták el, hogy megnyerjem az aranyat. Ez motivált annyira, hogy győzni akartam a 21 éven aluliak között. Aztán junior magyar bajnokként már tagja lettem a felnőtt debreceni csapatnak, és Sziráczki Pistával küzdhettem, s egy körig vezettem. A futam után odajött hozzám, és megdicsért. Ez akkoriban olyan hatalmas dolognak számított, hogy szinte elolvadtam a szavaitól. Ezek voltak az első sikerek, amelyekre nagyon szívesen emlékszem vissza. Főleg azért, mert édesapám – aki hajdanán szintén versenyző volt, majd edzőként dolgozott a Volánnál – egyáltalán nem akarta, hogy motorozzam. Amikor rájött, hogy nem tud lebeszélni a versenyzésről, akkor mindent elkövetett annak érdekében, hogy bedobjam a törölközőt. Rettentő kemény és kritikus volt velem. Egyszer odáig fajult a dolog, hogy majdnem sírva kérdeztem meg tőle: nem dicsérnél meg egyszer? Azt felelte, majd akkor, amikor megérdemled. Ez akkor jött el, amikor junior bajnok lettem. Annyit mondott:

látod, fiam, mondtam, hogy csak akkor indulj el a magyar bajnokságban, ha meg is tudod nyerni. Te ezt megtetted!

Ezt követően már többször dicsért, persze jöttek az eredmények. Azt azért tudni kell, hogy az öreg Subi és köztem gyerekkoromban mindig volt öt lépés távolság. Utólag azt mondom, ez a szigorúság a hasznomra vált az évek során. Idővel ez a távolság egyre csökkent, a végén olyanok lettünk, mint két barát. Utólag visszagondolva, az ő mentalitása engem mindig előrevitt. Amikor kikerültem a kezei alól, akkor Perényi Pali bácsi tanított, aki lényegében ugyanolyan volt, mint apám. Pali bácsi se nagyon dicsért bennünket, se engem, se Adorjánt, de szerintem ez valahol inspirált bennünket, hogy akkor valamit csak nem jól csinálunk. A felnőttek mezőnyében az ob-n az első évemben, 1983-ban a dobogó harmadik fokára állhattam Adorján és Hajdú mellé. Ez óriási dolog volt nekem, hiszen a nagy öregeket sikerült legyőznöm, s nyomdokaiban voltam a két évvel idősebb Zoliéknak. A következő évben is ugyanígy álltunk a dobogón, s erre is nagyon büszke voltam. Majd 1985-ben Európa-bajnoki döntős lettem, ami óriási eredménynek számított, hiszen Debrecenből négyen, Adorján, Hajdú, Bódi és én kvalifikáltunk Pockingba. Ettől kezdve nemzetközileg is jegyzett pilóták lettünk, majd csatlakozott hozzánk Petrikovics és Kócsó Tóni, később pedig Nagy Robi. Egy időben Miskolc volt a fellegvára ennek a sportágnak, hiszen olyan versenyzőik voltak, mint a két Sziráczki, Szőke, Jakab, Csató, Mészáros, Berecz, aztán jöttünk mi kölykök, s legyőztük őket.

A pályafutásom vége felé mondta egy miskolci szurkoló, hogy amíg mi nem „léptünk képbe”, el sem tudták képzelni, hogy Miskolcon kívül van máshol salakmotorozás. Aztán jött három zöld–fehér ruhás gyerek – na, az volt a két Zoli és én –, s lenyomtuk Sziráczkiékat.

A világ elitjében

Annak ellenére, hogy kétszeres egyéni magyar bajnoknak vallhatja magát Tihanyi, nem igazán volt szerencséje a riválisokkal, hiszen a karrierje során két nemzetközi viszonylatban is klasszis, a 13 aranyig jutó Adorján, valamint az ötszörös győztes Matej Ferjan is nehéz ellenfélnek bizonyult. – Emiatt van egy kis hiányérzetem, viszont arra büszke vagyok, hogy az Adorján-éra alatt felállhattam a dobogó legfelső fokára, s Matejt is megfogtam egyszer. Ferjant senki sem tudta legyőzni az ob-n, csak én! Azért hozzáteszem, azokban az időkben a magyar bajnokság egy igazi megmérettetés volt. Anno sokan mondták, hogy az ob-k érdekesebbek voltak, mint a nemzetközi versenyek. A pályafutásom első nagy nemzetközi sikere a világbajnoki döntőbe jutás volt 1988-ban. Anno nagyon nehéz volt a lengyelek ellen az otthonukban sikert elérni, mert speciális pályájuk volt. Sikerült bejutnom a lesznói Eb-döntőbe, de érdekes módon nagyon-nagyon le volt hervadva a motorom. Hazafelé jöttünk a versenyről, s Petrikovics felajánlotta nekem a blokkját. Annak ellenére, hogy nagyon jó barátságot ápoltunk, meglepett a felajánlása. A főnökök, Piroska Pista bácsi és az öreg Szováti ezt megbeszélték egymás között, s így megkaptam Józsi blokkját a döntőre. Ezt a blokkot Szabó Pista rakta össze azokból a lényegében kukából összeszedett lomokból, amik a GM-gyárban már nem kellettek. Viszont ez a motor szinte repült Petrikovics alatt, így bizakodó voltam. Szabó Pista is elkísért az Eb-döntőre, s a verseny előtt kérdezte, mit rakjunk fel? „Te kérdezed tőlem? Hisz a te motorod, neked kell tudnod!” – válaszoltam, s ő felrakta azt az áttételt, amivel azt hittem, egy helyben fogok állni a versenyen. De hittem Pistának, s végül a hazaiak klasszisával, Andzej Huszczával mentem különfutamot; a győztes főversenyző, míg a vesztes tartalék lehetett a vébédöntőben.

Két körig mentem a második helyen, de nyugodtan szedtem a centiket, mert éreztem, hogy gyors leszek, majd megelőztem a lengyelt a hazai pályáján! Igazából azt sem tudtam, hol vagyok, fel sem fogtam, hogy világbajnoki döntős lettem.

A finálé Dániában, Vojensben volt, s igazából egy zabszem sem fért volna belém, annyira izgatott voltam. A mai napig majdnem minden mozzanatra emlékszem, ami ott történt. A szerelőmnek, Baráth Luiginak is az volt az első vébédöntője, s igazából csak lestük az ellenfeleket, ki mit csinált. Úgy versenyeztem, hogy nekem nincs veszítenivalóm, nem úgy, mint például Hans Nielsennek, Erik Gundersennek vagy éppen Sam Ermolenkónak. Boldogan, önfeledten motoroztam, s végül három pontot sikerült összekapirgálnom. Az 1988-as vébédöntőbe jutás óriási siker volt az életemben, de ezt is túlszárnyalta az 1990-es páros világbajnoki finálé a németországi Landshutban. A döntőben kilenc páros indult, futamonként három nemzet párosa. Az előző két évben Zoli Kócsó Tónival hatodik lett, így a vezetőség azt tűzte ki célul, hogy annál jobb eredményt érjünk el. Biztosan sokan visszaemlékeznek erre a versenyre, így tudják, hogy 12 futam után, amikor mindenki találkozott mindenkivel, a magyarok az első helyen álltak. Amikor hatan indulnak egy futamban, akkor lényegében nagyon kevés az esély a párosozásra, így én is és Zoli is tettük a saját dolgunkat. A helyosztók után odajött hozzánk Nádasdi János bácsi, s azt kérdezte: „Tudják, hogy harmadiknál rosszabb helyen nem végezhetnek?”. Ezt igazából nem fogtuk fel, ő magyarázta el, hogy bejutottunk a döntőbe, ahol, aki a legtöbb pontot szerzi, az a világbajnok. Ahogy ezt mesélem, még most is kiráz a hideg! János bácsi mondatától leblokkoltunk mind a ketten.

Vallom, ha nincs ez a blokk, akkor elcsíphetjük az ausztrálokat, és megszerezhetjük a második helyet a dánok mögött. A futam után beömlött a rengeteg szurkoló, azt sem tudtuk, ki kicsoda, dobáltak bennünket a levegőbe. Óriási dolog volt, hogy egy világbajnoki döntőben felállhattunk a dobogó harmadik fokára.

Mondjuk az eredményhirdetés után elvittek doppingtesztre, s ott voltam háromnegyed órát, mire sikerült vizeletmintát adnom. Zoli meg leszidott, hogy neki kellett elmennie a sajtótájékoztatóra – mesélte nagy átéléssel a vébébronzérmes, aki elárulta, a történelmi siker nem járt lényegében semmilyen elismeréssel a honi szövetség részéről. – Már akkor az volt a bevett szokás, ami napjainkban is, azaz a nemzetközi szövetség az év végén egy nagy ceremónia keretében adta át az elismeréseket valamennyi szakág világbajnoki érmeének. Nekünk erre a hivatalos ünnepségre nem kellett külföldre mennünk, mert átvették helyettünk a díjunkat, amikért végül Budapestre utaztunk a szövetségbe. Azt mondták, ha legközelebb dobogón állunk, talán kapunk egy villásreggelit. Azzal kezünkbe nyomták a plakettet, visszaültünk a Latviába, és hazajöttünk. Még egy koccintás sem volt. De igazából nem foglalkoztunk ezzel, mert hatalmas sikert értünk el. Kíváncsi vagyok rá, ki lesz a következő magyar, aki világbajnoki döntőn dobogóra áll…

Világbajnoki skalpok

Subi pályafutása csúcsán a világ legjobbjai ellen is sikerrel vette fel a harcot. De vajon volt-e olyan versenyző, akinek a skalpjára nagyon fájt a foga, de nem tudta legyőzni? – Természetesen a világbajnokok mindig célkeresztben voltak nálam. Hans Nielsen és Greg Hancock a listámon volt, és szerencsére mindkettőt le tudtam győzni. Per Jonssont emlékezetes körülmények között vertem meg, hiszen hazai pályáján sikerült megelőznöm, s úgy nyertem ellene. A világbajnokok közül talán egyedül Tony Rickardssont nem tudtam legyőzni, viszont egyszer felborítottam Angliában egy csapat-világbajnokságon – mondta nevetés közepette a 60 éves salakszóró, aki elárulta, sokszor járnak a gondolatai a múltban. – Akkor nosztalgiázom, amikor ülök a nappalimban, s nézegetem a kupáimat. Ekkor felidézem a hozzájuk kapcsolódó emlékeket. Nagyon büszke vagyok, hogy három alkalommal nyertem meg a Babic-emlékversenyt a szlovéniai Krskóban. Ott olyan ellenfelek ellen diadalmaskodtam, akik a mai napig nagy nevek. Ilyen volt például Nicki Pedersen, aki igaz, akkor még nem volt világbajnok, de már jegyzett salakosnak számított. A verseny utáni sajtótájékoztatón kérdezték, milyen érzés győztesnek lenni? Azt mondtam, nagyon büszke vagyok arra, hogy ilyen ellenfelek ellen tudtam nyerni. Azt tudni kell, hogy győztesként egy hatalmas kupát kaptam, Nicki pedig egy hamutartónyi plakettet. Amíg beszéltem, Nicki meglökte a serlegemet, ami nem esett jól. Ha erre a kupára nézek, mindig eszembe jut Pedersen.

Nincs hiányérzete

Az élő legendát arról faggattuk, van-e hiányérzete a számos siker ellenére, illetve hogy érzi, megérte elszenvedni a sok sérülést a karrierje érdekében?

Nincs hiányérzetem. A magyar bajnokságokon voltam egyéni, junior, páros és csapatbajnok, bejutottam az egyéni világbajnoki döntőbe, világbajnoki bronzérmes vagyok. A lengyel ligákban is letettem a névjegyemet, jó pontátlagaim voltak, legyen szó extraligáról, első vagy másodosztályról, a mai napig emlékeznek rám a szurkolók. Sok sérülést elszenvedtem, de megérte! Tudom, hogy min mennék keresztül, de ettől függetlenül újrakezdeném. Viszont lehet, hogy a feleségem nem így nyilatkozna. Szegény, nagyon sokat szenvedett, küszködött velem, amikor le voltam sérülve, hiszen nem tudtam mozogni, még a vécére is alig tudtam kimenni

– fogalmazott.

Más pályán

Visszatérve a beszélgetés apropójához, azaz a jubileumi születésnaphoz: adódik a kérdés, hogy érzi magát a bőrében az ünnepelt? – A közelmúltban munkahelyet váltottam. Annak idején azt mondta Perényi Pál, hogy a tövis ott van a hátsó fertályában. Ez a tövis most bennem van, s ott is marad szerintem. A SpeedWolfnál dolgoztam, de mondták, ha tudok, akkor lépjek. Merő véletlenségből jött velem szembe egy lehetőség, napi nyolcórás munkaidőben beteg embereket, gyereket kell szállítanom. Jelenleg ez a munkám, ezt végzem egy kisbusszal. Nem tagadom, az volt az álmom, hogy a salakpályáról megyek majd nyugdíjba, de sajnos ez nem jött össze.

Versenyzőből nagypapa

Subit, a sportembert jól ismerhetik a szurkolók, de vajon milyen nagypapa Tihanyi Sándor, akinek már két unokája van? – A fiamék, Roliék esetében az a probléma, hogy messze vannak, ugyanis Angliában élnek, így a kiscsajjal élőben kétszer találkozom évente. A lányom fiával, Olivérrel más a helyzet, hiszen Debrecenben élnek, s úgy bánok vele, mint a saját gyerekeimmel. Vallom, ha elkényeztetem, attól nem leszek jobb nagypapa, nem leszek nagyobb a szemében, hanem elrontom. Nálunk ugyanaz a rend, mint amikor a gyerekeink kicsik voltak. Ez nem jelent neki sem problémát, mert úgy imád bennünket, hogy el nem lehet mondani. Ráadásul már motorra ült. Tudni kell, az én génjeimet Bettina örökölte, ha fiú lett volna, biztos vagyok benne, hogy motorozna. Olivér apja korábban krosszozott, most endurózik, így a gyerek két oldalról kapta a motoros géneket. Tavasszal történt, hogy a szomszédjuk felajánlott nekik egy 50 köbcentis robogót. Felvétel van róla, hogy első alkalommal Olivér felült a motorra, de eldőlt oldalra. Mivel megvan benne a „tihanyis dac”, rögtön felállította, és visszaült a motorra. Ezután rárántott a gázra, mint aki még sosem ült motoron, de a következő pillanatban már hibátlanul elindult. Azóta mindig menni kell motorozni, mert nagyon élvezi. Sőt, az anyja is élvezni, a nagyanyja meg főként! (Nagyon nevet – a szerző). Olivér apja annyit mondott, ha a fia salakmotorozni akar, csak én taníthatom.

Büszke lennék rá, ha egyszer újra lenne egy Tihanyi–Adorján párharc az oválpályán!

A kis Adorján, aki már harmadik generációs Adorján Zoltán, szintén meg van veszve a motorért, így tényleg van rá esély, hogy egyszer egymás ellen versenyezzenek. Lehet, ők lesznek a salakmotorozás új nagy párosa! – fejezte ki reményét.

Táncos lábú vaspapucsos

Tihanyiról kevesen tudják, hogy nemcsak salakmotorozásban volt kiváló, hanem a tánctudása is egyedülálló. – Régen, ha volt egy bál vagy esküvő, akkor este nyolckor felálltam és hajnal kettőig vertem a padlót. Na, ez most megváltozott, ha este nyolckor felállok táncolni, negyed kilenckor leülök. Valóban imádok táncolni és szeretem a bulikat. Emlékezetes marad az 50. születésnapom, amikor felcsendült a KFT zenekar Afrika című dala. Azt hittem, hogy teljesül egy régi álmom, és kapok egy néger csókot. Nos, ez nem jött össze, illetve megkaptam a feleségemtől, aki be volt öltözve, s tőle kaptam meg azt a bizonyos csókot. Most nem lesz olyan nagy buli a születésnapomon, mint tíz éve, a hatvanadikat kisebb baráti társasággal ünneplem meg.