Sylvain Deslandes: Soha nem felejtem el, honnan jöttem!

„Syl”, azaz Sylvain Boris Nabil Deslandes gyermekkora óta futballista akart lenni. A szegénységben felnőtt játékos egészen fiatalon költözött át Kamerunból Franciaországba. Tagja volt az utánpótlás válogatottaknak, és a – mára a Premier League-ben vitézkedő – Wolverhampton Wanderers FC keretét is évekig erősítette. Végül néhány kölcsönszerződés, és egy román kitérő után tavaly nyáron a DVSC-be szerződött a még mindig csak 24 éves védő. Életéről, karrierjéről, és a Lokival közös terveiről a Hajdú-bihari Naplónak adott interjút.

Emlékszel még a kezdetekre?

Természetesen. Kamerunban születtem, ahol nagyjából 6-7 éves koromig éltem, majd az édesanyámmal Franciaországba költöztünk, mert ott kapott munkát. Az már egészen fiatalon egyértelművé vált számomra, hogy futballista szeretnék lenni, gyakorlatilag éjt nappallá téve rúgtam a bőrt. A helyi focicsapatból a Caen-hoz igazoltam, ahol több évig szerepeltem. Elsőként támadójátékosként a 10-es, és 8-as pozíciókban játszottam. Aztán elkezdtem nőni, egyre izmosabb lettem, és az edzők átképeztek védőnek. Nem volt könnyű a váltás, hiszen addig a támadó szellem volt rám jellemző, de felértem ésszel, hogy a karrierem szempontjából el kell fogadnom az új szerepkört. Megtanultam, hogyan védekezzek, hogyan fókuszáljak a támadókra. Szerencsére ebben segített az előéletem is, jobban átláttam, mit akarnak a csatárok velünk szemben.

Majd jött az a bizonyos nagy lehetőség, igaz?

A francia utánpótlás-válogatott tagjaként felfigyeltek rám, így 17-18 évesen eligazoltam Angliába, a Wolverhampton Wanderersbe. Nagyszerű tapasztalatokra tettem szert, 5 évig erősítettem a csapatot, ahol remek élményekkel gazdagodtam. A klub akkor a feljutásért harcolt, megannyi angol utánpótlás-válogatottal a keretben, így ez remek projektnek tűnt számomra. Az angol időjárást persze Franciaország után érdekes volt elfogadni: állandóan szürke volt az ég, és szinte mindennap esett az eső. De nem érdekelt, mindig is arról álmodtam, hogy a szigetországban focizhassak, így holmi időjárási viszonyok nem állíthattak meg a célom elérésében.

Milyen volt a nagybetűs sztárok között szerepelni?

Soha nem tapasztaltam olyan intenzitást, mint Angliában. A fizikuma a játékosoknak, a munka, amit beletettek napi szinten a futballba, elképesztő volt. Minden nap 100 százalékra hajtottak, abból a közegből ugyanis egyedül így lehet kitűnni. Csak a maximumot nyújtva nyerheted meg a párharcaidat a meccs minden egyes szakaszában, és válhatsz elit futballistává. Azt gondolom, az angol a legjobb bajnokság a világon.

Kezdetben többnyire balszélső védőt játszottam, majd az akkori edzőm – aki később a Portsmouthban is dolgozott velem – felfedezte, hogy középen még inkább a csapat hasznára válhatok a technikám, valamint a felépítésem miatt.

Az első évben kaptam némi játékidőt. Aztán, amikor a kínai tulajdonos megvette a klubot, drasztikusan javult a csapat anyagi helyzete, és teljesen más célkitűzéseik lettek. Tapasztalt, nagy neveket hoztak, így én fiatalként hamar a peremterületre szorultam. Azt gondolom, ha akkor több lehetőséget kapok, többet fejlődhettem volna, hiszem, hogy nem voltam rosszabb a csapattársaimnál.

Úgy éreztem, itt az ideje új kluboknál próbálkozni, hogy legyen játékidőm, és fejlődhessek. Ez egy nagy dilemma volt, hiszen fiatalon az ember éretlenebb, kevésbé türelmes, és játszani akar mindenáron. Közben persze ott az érem túloldala, hogy amennyiben maradok, a legnagyobb nevektől tanulhatok az edzéseken. Végül a csapat és én is úgy döntöttem, kölcsönbe megyek. Többször is eligazoltam, hogy játszhassak.

Volt olyan Premier League játékos, akivel jóban voltál?

A legnagyobb hatással Willy Boly volt rám a csapatnál, aki hozzám hasonló felépítésű, beszél franciául, és minden nap tanácsokkal látott el az edzések során. Nuno Espírito Santo-val, a későbbi sikeredzővel már nem volt olyan szoros a kapcsolatunk. Neki konkrét terve volt, mit akar, és el is érte azokat. Feljutottak a Premier League-be, majd bejutottak az Európa Ligába. Huszonévesen már éreztem – bár még mindig fiatal vagyok – nagyon kellene a lehetőség, ezért végleg Romániába szerződtem. Feljutottunk az első osztályba, és a következő idényben bent is maradtunk. Azért mellettük döntöttem, mert tudtam, biztosan játszhatok, az elejétől a végéig. Sajnos azonban a körülmények kevésbé voltak profik, ahogy a munka intenzitása is, így végül több sérülés is hátráltatott.

Végül Debrecenbe tetted át székhelyed, és alapemberré váltál. Hogyan értékelnéd az eddigi piros-fehér pályafutásodat?

Debrecen ilyen értelemben kicsit másabb. Itt top szinten edzhetünk, remek körülmények között, minden adott a jó munkához. Amikor a menedzserem beszélt a klubról, az elképzeléseikről, tudtam, hogy a Loki lehet a következő lépés a fejlődésemben, a magyar bajnokságot ráadásul nagyobb klubok is figyelik. 24 éves vagyok, a védők között ez még fiatalnak számít. Az elején persze meg kellett ismernem a csapattársakat, és a legjobb formába lendülni, fizikálisan is. Ezért sokszor a lehető legegyszerűbb módon tisztáztam, nem kockáztatva, hogy gólt kapjunk. Ez azonban mára elmúlt, mostanra sikerült újraépíteni magamat, és többet tudok a csapatról is, így már jobb, nyugodtabb döntéseket hozok. Elégedett vagyok az életemmel, és hálás vagyok a debrecenieknek, a csapatnak, hogy így kezelnek engem. Szeretek itt futballozni, remélem, sikerül elérni az idei évre kitűzött céljainkat, és tovább építkezhetünk.

Hogyan érintett az edzőváltás? Milyen embernek ismerted meg Joan Carrillot?

Az előző trénerrel egészen hátulról próbáltuk felhozni a labdát. Nem mondom, hogy rossz ötlet volt, de nem jöttek az eredmények és – ilyen a futball – változás következett be. Amikor Joan megjött, az alapoktól kezdte velünk újra, megszervezve a védekezést. Gól nélkül hozunk le mára meccseket, a csapat tisztán látja, mit kell játszania. Ő egy remek ember, aki alatt nagyon sokat fejlődtem, és azt hiszem a többiek is. Olyan, mint egy szigorú tanár, aki a legjobbat akarja neked. Minden nap nyomást helyez ránk, hogy érezzük a munkánk súlyát, miközben kendőzetlenül, őszintén fogalmaz, ha valamit meg akar nekünk tanítani, mondani.

A megindulásaid hátulról mára ikonikussá váltak. Gondoltál már rá, hogy védekező középpályásként is kipróbáld magadat?

Erről Joan-t kellene megkérdezni. Ő pontosan tudja, hol kell játszanom. Néha a tréningeken beszélünk ilyesmiről, de minden attól függ, mire van szüksége a csapatnak. Kiegészítjük egymást a társakkal. Ha egyszer arra kérnek, játsszak fentebb, természetesen szívesen teszem, ha azonban hátul van rám szükség, ott fogom tudásom legjava szerint végezni a feladatomat. A lényeg, hogy minél többet focizzak, és minél többet adhassak a klubnak a játékommal.

Volt olyan döntésed az eddigi pályafutásod során, amit megbántál?

Mivel jelenleg is aktívan futballozok, nehéz lenne egyelőre megmondani, elrontottam-e valamit. Most úgy érzem, nincs bánni valóm. Tanulok, játszom, ez a lényeg. Bármi is történt velem, ha jó volt, örültem neki, ha negatívum, pozitívummá formáltam. Nem vagyok az a szomorkodó, napokig rágódó típus, mindig a következő célra koncentrálok. A legnagyobb álmom az, hogy amikor visszavonulok, és visszanézek a pályafutásomra, azt érezzem, büszke vagyok, mert mindent megtettem, és minden évben előrébb léptem. Szeretnék természetesen minél több trófeát nyerni, és egy topligában futballozni. Most azonban csak az lebeg a szemem előtt, mit fogunk tenni az elkövetkező hét meccsen. A DVSC-re koncentrálok, és igyekszem minél többet tanulni a pályán. Aztán persze ki tudja, mi történik, nem gondolkozom ennyit a jövőn...

Kettős állampolgárként mindkét nemzet válogatottjából ismersz nagy neveket. Akad kedvenced?

Vannak barátaim a kameruni csapatból (Jerome Oungéné – Red Bull Salzburg, Clinton N’Jie – Dinamo Moszkva). A francia U20-asoknál pedig olyan nagy nevekkel játszottam, vagy tréningeztem együtt mint Theo Hernández (AC Milan), vagy Kylian Mbappé (PSG), aki már akkor is hihetetlenül gyors, hatalmas tehetség volt. A legnagyobb hatással pedig Ousmané Dembélé volt rám, és nemcsak azért, mert Barcelona-drukker vagyok. 17-18 évesen együtt fociztunk. Bármilyen felállásban játszott a csapat, egy-két villanás elég volt tőle, hogy különbséget jelentsen a meccseken. A legkülönlegesebb futballista, akivel valaha találkoztam.

Ha most felhívnád az Európa Liga meccsük miatt, vagy írnál neki, válaszolna?

Persze, azóta is tartjuk a kapcsolatot.

Ha a jövőben válogatott szintig jutnál, tudnál dönteni melyikbe menj?

Ha egyszer megadná az élet, hogy a válogatott felhív, mind a francia, mind a kameruni nemzeti csapatnak szívesen lennék a tagja.

Mennyit tudsz a cívisvárosról, illetve Magyarországról?

Egyre többet. Napról-napra tanulok. A csapatból Balázs, Pávkó, és Bévárdi a legjobb barátaim. Sokat beszélgetek velük, együtt szoktunk vacsorázni, meccseket nézünk (magyar bajnokikat, Bl-találkozókat). A magyar konyhát is próbáltam, igaz, nem sokszor és nem is igazán emlékszem, mit pontosan, mindenesetre finom volt. A nyelvvel is ismerkedem: az alapmondatokat már elsajátítottam. Jó reggelt, köszönöm, csak a legegyszerűbb kifejezések, hogy bemutatkozzak, vagy köszönni tudjak valakinek. Azt azért elmondhatom, nem egy könnyű nyelv…

És a magyar lányok?

Gyönyörűek, de szeretném hangsúlyozni, én focizni jöttem ide. Csak erre koncentrálok. Egyedül élek, néha a barátaim meglátogatnak. Egész életemben futballista akartam lenni, ezért mindent meg is teszek a céljaimért. Anyukám persze anno mindig azt akarta, hogy legyenek jó jegyeim az iskolában, és ha ez összejött, focizhattam. Boldognak akart látni, és tudta, ha a tanulmányaimmal jól haladok, könnyebb életem lesz. Angliába igazolva azonban döntenem kellett: tanulás, vagy foci. Végül maradt a futball, pedig nem voltam rossz diák. Ha mégsem jött volna össze a foci, azt hiszem a divat világában helyezkedtem volna el, mint modell, vagy dizájner, de ezt már sosem tudjuk meg.

Biztosan büszke rád a család. Te magad érzel büszkeséget?

Keresztény vagyok, Isten az életemben a legfontosabb, még a futballnál, a családnál, barátoknál is előrébb szerepel. Minden epizódjában az életemnek Ő volt az első számomra. Segített nekem fókuszálni, pozitívnak maradni, soha fel nem adni. Illetve megmutatta, hogyan nyissak mások felé, és segítsem őket. Mind a pályán, mind azon kívül. Természetesen a család is büszke rám. Van egy öcsém, aki Franciaországban focizik az ifi korosztályban. Nagyon tehetséges srác, jó játékos válhat belőle. Támogatom a családomat, főleg azokat, akik Kamerunban élnek. Úgy tartom, aki közel áll hozzám (barát, rokon), azért felelős vagyok. Mindig számíthatnak rám, jóban-rosszban.

Nehéz életed volt Kamerunban?

Nagyon szegények voltunk, a családomnak alig volt pénze. Mindennap azért harcoltunk, hogy étel kerüljön az asztalra, hogy legyen vizünk, vagy villanyunk. Ez sajnos igen gyakori Kamerunban. Gyermekként persze nem látod, csak örülsz, hogy a barátaiddal kimehetsz focizni. Utólag természetesen felfogtam, honnan jövök, és egyfajta erősségemként tekintek a származásomra. Az internet világában rengeteg gyermek példaként tekint ránk. Felelősen kell viselkednünk, figyelni arra mit mondunk, közvetítünk a fiatalok felé. Megmutathatjuk nekik, hogy igenis többre vihetik, hogy javulhat a helyzetük, ha hisznek magukban és kitartóak. Bármit elérhetnek, csak türelem kell hozzá, és odaadás.
 

Péter Szabolcs