Poszttársak, de nem riválisok a DVSC Schaeffler beállósai

Bordás Réka és Tóvizi Petra évek óta poszt­társak a DVSC Schaeffler női kézilabda-együttesében. Bár van rá számos példa, hogy azonos pozícióban játszók nem jönnek ki egymással, a két fiatal beálló nem a riválist, hanem a csapattársat látja a másikban. Lapunk arra volt kíváncsi, az eltelt idő alatt mennyire ismerték meg egymást, így mindkét sportolónak ugyanazokat a kérdéseket tettük fel azzal a csavarral, hogy maguk helyett a másikról kellett megválaszolniuk azokat.

Mik az első élményeik a kézilabdáról?

Bordás Réka: Petra édesapja, Tóvizi Krisztián is kézilabdázott, főiskolás világbajnok is volt, úgyhogy szerintem innen ered az első élménye, és az is, hogy ezt a sportágat választotta.

Tóvizi Petra: Igen, így van, bár apa játéka nincs már így előttem. De az igen, hogy miközben anya nézte a meccsét, én a tesómmal és a többi gyerekkel rohangáltam, bújócskáztam a Hódosban. Nyilván Baba (Bordás Réka beceneve – szerk.) is apukája, a világbajnoki ezüstérmes és olimpiai negyedik Bordás József hatására kezdett el edzésekre járni. Gondolom, szabadidejükben ők is labdáztak, kint voltak a meccseken, vagy ha éppen a tévé előtt szurkoltak közösen, aztán megbeszélték a látottakat.

B. R.: Valóban így történt. Kézilabdás közegben nőttem fel, de apa játékára én sem emlékszem, csak arra, amikor edzősködött. Abban az időben minden edzésre, meccsre kimentünk. Volt olyan, hogy amíg az általa edzett fiúk az egyik térfélen bemelegítettek, addig a másikon velem foglalkozott.

Láttak felvételt szüleik mérkőzéseiről?

T. P.: Persze, láttam, akkor még azért másabb volt a játék.

B. R.: Teljesen más, ezt apukám is mindig mondja. Viszont abban az időben nagyon sikeres volt a magyar férfi kézilabda.

Mikor és miért lett beállós a másikból?

T. P.: Úgy tudom, négy éve Győrvári Viktor tette be oda, mivel úgy gondolta, az adottságai miatt Baba megfelelő lehet ezen a poszton, ráadásul éppen beállóhiány volt.

B. R.: Jól emlékszik, nem volt beállónk. Petra sokáig nem találta a posztját, aztán Márián Blanka állította beállóba, és mint az ábra mutatja, remekül döntött. Bár kettővel alattam játszott, arra is emlékszem, hogy annak idején Petra rengeteget dobálta a falhoz a labdákat gyakorlásképp.

Korábban milyen poszton játszottak?

B. R.: Petrát több poszton is próbálgatták előtte.

T. P.: Igen, Réka pedig sokáig átlövő volt.

B. R.: Valóban, 9 vagy 10 évig átlövőt játszottam, így eleinte idegen volt a beálló számomra, nem is éreztem ott jól magamat. Szerencsére pont akkor kerültem Petrával egy csapatba, akivel sokat segítettünk egymásnak. De ahogy később jöttek a sikerek, egyre inkább megszerettem, és most már nem tudnám elképzelni magam máshol.

T. P.: Ahogy Réka is említette, remek a kapcsolatunk, megbeszéljük a szituációkat, örülünk a másik sikerének, a pályán jól kiegészítjük egymást. Hasonló személyiséggel bírunk, így tudjuk, a másiknak mikor van szüksége jó szóra, vagy éppen mikor kell felrázni.

Melyikőjük a hangosabb az öltözőben?

T. P.: Én jobban szeretek központban lenni, Baba ilyen szempontból talán csendesebb.

B. R.: Egyértelműen Petra, ő beszélget, mókázik mindenkivel. Én nehezebben nyílok meg.

Milyen sportágat szeretnek még a kézilabda mellett?

B. R.: A labdajátékok a nyerők mindkettőnknél.

T. P.: Így van, inkább a csapatsportokat kedveljük. Például futó biztos nem lennék, mert azt monotonnak tartom. Szerintem Rékánál is ez a helyzet.

Ha nem kézilabdázna, mivel foglalkozna a másik?

B. R.: Petra szerintem tanulna, aztán pedagógus lenne, mert imádja a gyerekeket.

T. P.: Itt is kijön a hasonlóság, mert úgy vélem, Baba is ilyen utat járna be.

A tömegközlekedést vagy az autót használják városon belül?

B. R.: Egyértelműen autó, már korán megvolt mindkettőnknek a jogsija.

T. P.: Lehet, kényelmességnek tűnik, de a kocsi. Jóval könnyebb így eljutni például edzésre. Ha egy autóban ülünk, akkor általában Baba van a kormánynál, én pedig addig pihenek az anyós­ülésen.

Ha van rá lehetőségük, akkor mozi, színház vagy tévé?

T. P.: Réka nagy mozis, ráadásul mindenevő filmek terén.

B. R.: Petra mindhármat szereti, de ha filmről van szó, például horrort ő kevésbé szívesen néz.

Énidőben olvasás vagy zenehallgatás?

B. R.: Petránál mindkettő, de főleg az olvasás. Ha egy könyvre rákattan, azt viszi mindenhová, és alig várja, hogy újra a kezébe vegye.

T. P.: Edzőtáborokban szobatársak is vagyunk, így ebből a szempontból is jó, hogy hasonlítunk. Annyi a különbség, hogy Rékánál a zene hangsúlyosabb, amikor teheti, mindig hallgat valamit.

Ha rendelkezésre áll egy nap, akkor kirándulni, wellnessezni vagy vásárolni mennek inkább?

B. R.: Szerintem az első kettő. Shoppingolni is szokott Petra, de az függ a kedvétől és az időtől is. Kevés a szabad­időnk, ezért próbáljuk jól beosztani.

T. P.: Ez pontosan így van. Tudom, hogy ha választhat, Baba is inkább elmegy kirándulni vagy egy kis kényeztetésre. Ezek általában valóban egynaposak szoktak lenni, szezon közben többre nincs lehetőségünk.

B. R.:Vásárláskor fel szoktak ismerni minket, ami mindig jóleső érzés. Nagyon kedvesek a drukkerek, nem tolakodóak, általában néznek minket és mosolyognak, így jelezve, hogy tudják, kik vagyunk. De sokszor előfordul az is, hogy egy hangos Hajrá, Loki!-val köszönnek ránk.

T. P.: Időnként szelfit is szeretnének velünk, de ez inkább meccsek után jellemző, amikor a lelátóknál körbemenve lepacsizunk a drukkerekkel. Emlékszem, mikor kicsi voltam, mi is ott ültünk a palánknál, és alig vártuk, hogy lefújják a meccset. Rohantunk be aláírást kérni, vittem a kis füzetemet, bele voltak írva a példaképeim, mint Bulath Anita vagy éppen Hornyák Dóra. Amikor csapattársak lettünk, megmutattam nekik, örültek, jót nevettünk rajta.

Molnár Szilárd