Szilárd értékrendű közösségteremtő „kötéltáncost” veszítettünk el – Porcsin Lászlóra emlékezünk

Elhunyt Porcsin László színész, dramaturg, rendező, író, az Alföld Színpad vezetője és a Kabai Nyári Színház Közhasznú Egyesület művészeti vezetője, akit Debrecen Város Kultúrájáért díjjal is kitüntették. Színházi munkáit, szellemi hagyatékát sokan ismerhetik, személyét azonban csak a hozzá igazán közel állók. Egyikük, Balogh Tibor, dramaturg, színházi szakíró, alkotótársa és jó barátja volt, vele és a az Alföld Színpad jelenlegi vezetőjével Sóvágó Csabával idéztük fel, mit hagyott az itt maradókra a művész.

A debreceni pályatárs portálunknak elmondta, a sors fura fintora, hogy Porcsin László ifjúkori barátja, a csodaszínész Bertók Lajos emlékkötetének Csokonai Fórumbeli bemutatójára készülődött nemrégiben, de nem érkezhetett oda. – Másfél évtizede Lali lelkét Lupaszigetnél a Duna, Laciét otthonában a fotelja örvénye szippantotta be. Váratlanul. Végzetük az idegrendszerükben bizton kódolva volt. Ihletüket mindketten az értelmük szűrőjén átbocsátva adták közre: az értelemhez tartozó emlékezet áldott-keserves teher – kormányoz és korlátoz egyszerre –, ettől válik impozánsan ellentmondásossá mindaz, ami utánuk marad – fogalmazott.

Porcsin László Kabán született, 1950-ben. Falujában, majd a téglási Nevelőotthonban végezte az általános iskolát, a Tóth Árpád Gimnáziumban járt, és a Dienes Szakközépiskolában érettségizett, a KLTE történelem-népművelés szakán szerezte első diplomáját. A Színház-és Filmművészeti Főiskola színházelmélet és dramaturgia szakán 1988-ban végzett.

Dolgozott segédmunkásként, házgyári meósként, színpadi díszítőként. Színházi pályája Békéscsabán kezdődött, 1980-ban került a Jókai Színházhoz dramaturgnak. Barátaihoz, főképpen Thúróczy György rendezőhöz való kötődése hamar – már egy évad múltán – visszavonzotta Debrecenbe. A Csokonai Színházban végigjárta a „szamárlétrát”. Volt segédmunkás, kellékes, statiszta, szerződéses epizodista, dramaturg, rendezőasszisztens, játékmester. A 2000-es évek elején kinevezett színész.

Útkereső, nevelő „családfő”

Mint megtudtam, Porcsin László az Alföld Színpadnak „majdnem-alapító” tagja volt. 1973-ban lépett át saját együttesétől (a házgyári színjátszó csoporttól), amikor az szoros szakszervezeti (azaz politikai) felügyelet alá került. Kezdetben színjátszóként ért el sikereket, legnagyobb eredményének mégis azt tartotta, hogy szellemi atyja, az Alföldet vezető Thúróczy György rendezővé nevelte, rendezővé fogadta. Új tisztében Brecht: Óceánrepülés című darabjával debütált. Színpadi szerző. Első munkáját Nem minden az átszervezés címmel játszották. 1988. január 1-jétől átvette a Színpad vezetését és 2004-ig kezében tartotta azt. Irányítása alatt kaptak Örökös Kiváló minősítést, nyertek fesztivált Németországban, Indiában. Turnéztak Erdélyben és számos egyéb helyen.

A stafétát tőle Sóvágó Csaba vette át, aki addigra már tizennégy éve volt a csapat tagja. A Csokonai Színház rendezőasszisztense így fogalmazott erről az értékes kötelékről: – Aki a színpad közösségében létezett, az tudja, mit jelent az a kifejezés, hogy „alföldes vagyok”. Többet jelent annál, hogy színjátszó, eljár a próbákra és előadásokat tart. Egy olyan alkotó közösséget jelent, amelyre többen mondják, olyan, mint egy család. Porcsin László élete úgy vált teljessé, hogy második családját is itt találta meg. Itt találkozott feleségével, akit ő nevezett el Lujzinak, és az is maradt élete végéig. A családi élet idő- és helyigényes, még az Alföldben is. Az idővel még csak-csak tudtak gazdálkodni, viszont helyügyben a kilencvenes évek óta örökös harcot vívott a családfő, Porcsin Laci – idézte fel. A jelenlegi vezető így méltatta elődjét: Minden művészeti csoport működését meghatározza a vezető egyénisége. Porcsin Laci olyan „családfő” volt, aki vállalta a konfliktusokat, egyszerre volt útkereső és nevelő. Szakmai irányításában folyamatosan új utakat keresett: soha nem bújt elhasznált panelek mögé még akkor sem, ha esetleg újrarendezett egy darabot. A munkamódszerekben is állandóan az újat kereste: olykor együtt írtuk dramatizáltuk vagy a csoportra szabtuk a darabot, beleszőve az utóbbiba az amatőrségből fakadó paradoxonokat is. Bár tragédiát nem rendezett, mégis rendkívül sokszínűek a munkái, amelyek az abszurdtól a groteszken keresztül, a tragikomédián át a mesejátékig ívelnek. Számára a közösségi és a szakmai lét együtt jelentette az Alföldet.

Szellemi hajlék őre volt

Hogy Porcsin László pontosan miként viszonyult e társulathoz és mesteréhez, elődjéhez, Thúróczy Györgyhöz, arról egy korábbi nyilatkozata tanúskodik. Így vallott: „Kötelességet vettem át; őriznem kell az otthont: egy egészen heterogén közösség szellemi hajlékát. Most éppen új nemzedék van nálunk. Az új fiatalok hallatlanul agilisak, ötletdúsak, sok mindent kitalálnak maguk. És mernek kérdezni. Aki kérdez, már önmagát vállalja, méghozzá nyilvánosan. Más módszert igényelnek, szabadságukra szabottabbat. Az Öreg /Thúróczy György – a szerk./ imádott előjátszani. Képes volt egyetlen szereplő három mondatával három órán keresztül foglalkozni. Persze, tehette, mert imádták. Színes volt, vicces, kedves, sármos. Mindig állva rendezett. Én ülök. Székhez tapadva keresem a megfelelő instrukciókat. Találjam meg! Nem engedem magamnak, hogy felpattanjak és előjátsszak. Az soha nem lesz a gyereké, amit előjátszom, mert a gyerek önkéntelenül utánoz – minél fiatalabb, annál inkább. Ezt nem szeretem. Őt kell kibontani, az ő képességeit.

Az önállóságukat akarom látni búcsúzásunk pillanatában. Gyurka bácsi Raszkolnyikov volt és Hamlet, kafkai víziókkal. Az Öregnek sikerült azonossá válnia hőseivel. Világéletében esszéket vágyott írni, hogy abban majd értelmezi a helyzetét. Titok szállt sírba vele, titok maradt a számomra is. Minél többet tudunk valakiről, annál nagyobb, mélyebb és izgalmasabb titkok kapuja nyílik meg. Aztán, az egyik kapunál nem engednek tovább. Ő akarta így? Aligha. A talány csimpaszkodott belé, és vitette magát. Én szeretném lerázni magamról, ha lehet.”

Az utolsó mű ősforrása, szülőföldje

Bármilyen fontos szerepet töltött be a mindennapjaiban az Alföld, nem állt meg ennyinél. Balogh Tibor szavai szerint, Laci az élete gyertyáját két végéről égette. A másik a Nyári Színház volt. Az István, a király című rock-operát Kabán, a városavató nap estéjén, 2003. augusztus 20-án mutatták be. A Porcsin László és Laczó Zsuzsa vezette amatőr társulat közel 200 szereplője nagy sikert aratott a nem mindennapi produkcióval. Ebből az amatőr nyári színház társulatából alakult meg a Kabai Nyári Színház KH Egyesület. Ekkor a sok szereplő lelkében megmozdult valami, közelebb kerültek egymáshoz az emberek, igazi közösséggé formálódtak. Bebizonyosodott, hogy nagyon sok tehetséges ember él helyben, akik vállalják – akár munka után is – a fárasztó próbákat, és felállnak a világot jelentő deszkákra, hogy megmutassanak valamit magukból, és a kabai emberek értékeiből. Merthogy az örömalap, amiért ezerhatszáz ember kilátogat két estén a szabad ég alá, az kétségkívül az élményteremtésben megmutatkozó önerő: hiába kapták meg az István, a király zenei alapja részeként a kórusbetéteket, ez utóbbiakra stúdiót rendeltek, mert mindent a maguk hangján akartak hallani – emlékezett vissza a debreceni dramaturg.

Hozzátéve: Pályája legújabb, s mára az utolsónak bizonyult termése, a Rómeó és Júlia is – leképezve az életutat – hármas önazonosságot mutat. Támaszkodik alkotótársként korábbi, hivatásos színházi kollégái tapasztalatára, ugyanakkor van mersze címszereplőt választani az Alföld Színpad fiataljai közül, közben azonban az ősforrása a szülőföldje, a helyben élők civil színész kurázsija. Ahonnan jött, és ahol feltűnt hirtelen, ahol a nyitány s végszó egybecseng.

Sóvágó Csaba azt mondta: Laci igazi kötéltáncos volt. Egyszerre egyensúlyozott az alkotói pokol, s mennyország, azaz a szakmai igényesség és a közösség morális védelme között, hogy végeredményként az Alföld Színpadból alkotó, tiszta emberek lépjenek ki a világba. Hogy ez nem mindig sikerült? Talán. De az biztos, hogy Porcsin mindig fölállt, mindig visszakapaszkodott a kötélre, s adott minden pillanatban egy rendkívül erős, szilárd és tiszta értékrendet, amelyhez örökérvényűen igazodni lehet. 

HBN