Istállóból varázsolt házi múzeumot a földesi néni

Az egyedül élő Szabó Istvánné, kihasználva a pandémia miatti zártságot, összegyűjtötte az egykori nagy gazdasági udvarukon fellelhető munkaeszközöket, nagyszülei és szülei bútorait, használati tárgyait. Kutatásvágyának, gyűjtőmunkájának eredményeként múltunk, családjának egykori élete, a munkaeszközeik egykori használata nem marad ismeretlen az unokái és az érdeklődők előtt. A családi múlt, a község, a szülőföldhöz kapcsolódó múlt egykor használt munkaeszközeinek kis tárháza létesült Földesen a Rákóczi utcában. 

A gazdálkodás becses emlékei

– A beszolgáltatás korában a szüleimtől láttam és tanultam meg, hogy a háztartásban, a ház körüli gazdaságban mindent meg kell becsülni. Igazából két éve, a nyíregyházi skanzen néprajzi kiállításán tudatosult bennem, hogy a múló világgal elvesznek azok a régi tárgyak, munkaeszközök, amiket elődeink nap mint nap használtak az életük során. A hat éve elhalt férjem nagybátyjának, Pércsi Albertnek a nevelt lánya, a korábbi nyíregyházi polgármester, Csabai Lászlóné Rácz Judit vitt el a skanzenbe – idézte fel Szabó Istvánné.

A sok tárgy között nézelődve felfedezte, hogy azokból az ő udvarán, a padlásán szétszórva szintén fellelhetők. Sőt, még ipartörténeti tárgyaik is vannak, ugyanis az édesapja kötélgyártó, szíjgyártó mesterséget folytatott, a néhai férje és fia, István évekig cirokseprűket is készített, matuzsálemi korú gépekkel. Beszélgetőtársunk akkor határozta el, hogy a ma már használaton kívüli istállóban és a mellette lévő szuszikos takarmánykamrában egy minimúzeumot rendez be magának.

Nem szóltam senkinek, még a két gyerekünknek sem, a tervemről. A kitört járvány miatt igen bezárkózott lett akkoriban a család, egyedül voltam, volt időm otthon keresgélni, kutatni

– idézte fel a kezdeteket Szabó Istvánné. Elmondta azt is, hogy rengeteg munkával készítették a cirokseprűket a falujukban. – Szűcs Gábor, Molnár Imre, Bóné Lajos neve jut hirtelen az eszembe. Végül már csak mi maradtunk. Szinte hihetetlen, de 12 fontosabb művelet kellett egy seprű elkészítéséhez. Maga a készítés mindig közös munka volt, a párom kötötte a fiunkkal, Pistivel, én meg varrtam – ismertette. A nyél, a cirok, a szög, a drót és fonal volt a kellék. Ezek a különféle méretű seprűkkel együtt is megtalálhatók a gyűjteményben. A készítés szép emlékeit megőrizték, az öreg gépekkel együtt.

Szeretné tovább gyarapítani a gyűjteményét, és amikor javul az időjárás, tovább keresgél majd. Most sajnos egy baleset is hátráltatja: a Tetétlenen élő fiánál karácsony előtt elesett a lépcsőn, s azóta több töréssel küzd.

Kincsek a múltból 

– Többen, a falubeliek, a nosztalgiaklub tagjai a látogatásukkor megkérdezték már tőlem, hogy miért gyűjtöm a múltunk emlékeit. Mindig azt mondom: az öt unokámnak és az idén érkező dédinek. Nekik sokat kell mesélnem a múltról, arról az időről, amikor még összetartók voltak az emberek: tanyáztunk, télen kukoricát fosztottunk, rokonsággal közös disznótorokkal töltöttük az akkor még igazian fagyos, havas téli napokat – idézte fel a régmúltat Szabó Istvánné. 
Mint megtudtuk, gyűjtőmunkáját a legnagyobb unokája véleménye élteti. Ő, amikor először meglátta a gyűjteményét, csak annyit mondott: mama, ez nem múzeum, hanem kincs a múltból!

Péter Imre