Mint az Ózban: azt keressük, ami bennünk van

Kránicz Richárd színművészt a Napló az új szerepéről is kérdezte a Csokonai Színház új produkciója, az Óz, a csodák csodája kapcsán. Ilja Bocsarnikovsz rendezésében a darabot augusztus 27-én mutatják be a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon.

Nemrég A padlás Rádiósaként játszotta egy közkedvelt mű szerethető karakterét. Most hogyan fogadta, hogy a Bádogember bőrébe, pontosabban páncéljába bújhat?

Gyerekként nagyon szerettem ezt a történetet, rengetegszer láttam a klasszikus filmváltozatot. Ez a lelkesedés felnőtt koromra is megmaradt, így nagyon örültem és jólesett, mikor megtudtam, hogy a Bádogember szerepére rám gondolt a színház vezetősége. A padláshoz hasonlóan most is abban reménykedtem, hogy valamikor majd előkerül a repertoárunkban ez az előadás. Sok hasonlóságot vélek felfedezni magam és a karakter között, de ez szinte az összes figurára vonatkozik: mindegyikük keres valamit. Ezek a tulajdonságok, a bátorság, az ész, a szív bennük vannak, csak meg kell őket találniuk. Önmagukban. Most én is éppen ilyen, befelé figyelő életszakaszban vagyok, és jóleső érzés a Bádogemberen keresztül kutatni a dolgot. A karakterem egyik fontos jegye egyébként a mozgáskultúrájában van, a rendező kérésére a beszéd és a jelmez is kicsit robotszerűbb volt, mint a klasszikus adaptációkban, de ezen a próbák alatt picit finomítottunk. A jelmezterveket látva először kicsit meg is ijedtem, és reménykedtem, hogy működni fog a dolog.

Súlyos jelmezek előtt más bezártságot is meg kellett élnie a járvány miatt. Mi az, amiben megerősödve jött vissza a színházba és zenekara frontembereként a pandémia után?

Igyekeztem felkészülten várni, hogy bármikor nyithat a színház. Mentálisan és fizikailag is tréningeztem magam, beszédtechnikával foglalkoztam, skálázgattam otthon, online színésztréningeken is részt vettem. Zenekarommal, a Dream of Insomniával is szüneteltetnünk kellett egy darabig a próbákat és a koncerteket, aztán később a műhelymunkák azért nem maradtak el. Jelenleg is dolgozgatunk az új dalokon, készülünk az első albumunk felvételére. A koncertszervezéssel kicsit elkéstünk a nyitások után, nem sok fellépésünk volt nyáron. Igyekeztem mindig úgy művelni a színházi és a zenei munkáimat, hogy a kettő ne egymással szemben álljon, hanem támogassák egymást. Énekléstechnikai szempontból nem egyszerű a stílus, amit képviselünk a zenekarral, ezért eleinte nagyon sokat kellett tréningeznem magam hangilag, és ez szerencsére később a színházban is jól jött. A közönséggel történő kommunikációban azonban hasznos a színházi rutin, főleg azok a tantermi előadások segítettek sokat, amelyeket a Csokonai ifjúsági program részeként játszottunk az iskolákban. Itt ugyanúgy megvalósul az interaktivitás, mint a koncerteken. A hosszú szünet után a zenekaros fellépések és a színházi előadások esetében is tartottam attól, hogy olyan érzésem lesz majd, ha vissza kell térni, mintha nulláról kellene elkezdeni az egészet. Úgy éreztem magam, mint aki most áll ki életében először az emberek elé. Szerencsére – és ezt talán a többiek nevében is mondhatom – inkább pozitív hatással volt ránk, mindnyájan éreztük azt a többletet, hogy végre, itt vagyunk, és csinálhatjuk, amit szeretnénk.

Régebben többször beszélt a sport fontosságáról. Megmaradt ez az elsők között máig is az életében?

Már gyerekkoromban is nagyon szerettem sportolni. Balatoni gyerek voltam, bicajozással, úszással teltek a nyaraim, és később is fontos része volt az életemnek sport. A karantén alatt azonban kicsit elengedtem magam, felugrottam több mint száz kilóra, ekkor már úgy éreztem, hogy a szakmámat is veszélyeztetheti, ha nem változtatok. Új életmódot kezdtem el, személyi edzővel, edzéstervvel és az étrendem megváltoztatásával. Elsősorban magam miatt persze, de azért a színház vezetősége is arra intett, hogy bele kellene férnem azokba a szerepekbe, amelyeket nekem szántak. Ilyen volt a Toldi, valamint a Herkules, amin októberben kezdünk majd el dolgozni. Ez utóbbihoz megígértem: olyan szintre hozom magam, hogy a gyerekek tényleg Herkulest lássák majd bennem a színpadon. Férfiasan bevallom, nem lesz kis feladat.

Hol tart ön és ön szerint a társadalmunk a „sárga köves úton”?

Látszati világot élünk, így ma mindennél fontosabb lenne önmagunk megismerése.

Minden a Facebookról, az Instáról szól, és a média is erre tereli az emberek figyelmét. Ez még inkább felerősítette a komplexusokat és a kisebbségi érzést, mert a reklámok diktálják azt is, hogy egyáltalán milyenek akarjunk lenni. Ahogy az Óz figurái keresik mindazt, ami már eleve bennük van, bennünk is csak a külső impulzusok ültetik el, hogy kicsik, kevesek vagyunk. Ez a történet most is azért tanulságos és aktuális, mert arra figyelmeztet, hogy higgyünk magunkban, és inkább olyan emberekkel legyünk, akik támogatnak minket, segítenek megtalálni az utunkat, vagy akár felnyitják a szemünket, amikor kell. Fontos az éberség.

Szakál Adrienn