A puszta véletlennek köszönheti tudását a debreceni szalmaszobrász

Gépi megmunkálás nem szerepel a szalmafonás mesterségében: kézzel munkálják meg az alapanyagot. A témában Herpácsiné Mester Marianna, a Szalma- és Csuhéfonók Baráti Társasága Egyesületének titkárát kérdezte a Napló.

Ékszerek, aratókoszorúk, karácsonyfadíszek vagy Palásthy György Szalmabábuk lázadása című filmjének szalmakatonái – néhány alkotás, ami Herpácsiné Mester Marianna szalmafonó népi iparművész nevéhez köthető. – Azt mondják, hogy a falusiak ismerik a hagyományőrző technikákat, de én hiába nőttem fel Komádiban, nem ismertem a szalmafonás mesterségét, ehhez be kellett költöznöm Debrecenbe. Itt egy véletlen folytán sajátítottam el ezt a tudást. A Csapókerti Általános Iskola tanáraként dolgozom, és 1995-ben „önként-muszáj” alapon beiratkoztam a művelődési házban induló szalmafonó tanfolyamra. Nem tudtam, hogy mire vállalkozok, azt gondoltam, hogy legfeljebb lesz egy szép szalmakalapom. Aztán a tanfolyamon mindent készítettünk, csak kalapot nem. Megismertem a szalma felhasználási lehetőségeit, beleszerettem a mesterségbe, és azóta alkotó vagyok – osztotta meg a népi iparművész.

Lépésről lépésre

Herpácsiné Mester Marianna munkásságát különféle elismerésekkel díjazták. Azt mondja, mindig közel állt hozzá a kézművesség. – Nagymamám tehetséges asszony volt, és megtanított hímezni, horgolni, tisztelni a természetes anyagokat – mondta.

– A viaszérésben lévő, már sárga szárú szalmát még éppen aratási időszak előtt gyűjtjük be. Learatjuk, kévébe kötjük, szárítjuk és tisztítjuk. Utóbbi azt jelenti, hogy az úgynevezett bütyköknél elvágjuk a szalmaszálat, lehúzzuk a levelét, majd hosszúság és vastagság szerint osztályozzuk. A válogatás után lehet vele dolgozni. A szalma első íze kónuszos, azaz egyik vége vastagabb, mint a másik, ez teszi lehetővé a végtelenítést, egyik beletoldható a másikba. A megfelelő szalmaszálakat vízbe áztatjuk, ettől formálható – részletezte, hozzátéve, áztatás után, amikor puha a szalma csak a képzelet szab határt annak, hogy milyen szalmatárgyat álmodunk és fonunk.

Hasznos, sőt olykor szerencsehozó tárgyak

Régen csakis használati eszközöket fontak szalmából. Többek között az állatok alá tették, a lovak patájára kötötték, hogy az ne csússzon, disznóvágásokon a perzseléshez alkalmazták a szalmát. Ezen túl sokféle eszközt is készítettek belőle, de csakis hasznosat.

– Szalmát egy évben egyszer gyűjthetünk. Ma többnyire a jelen kor igényeinek megfelelő tárgyakat fonunk belőle, de régen semmi olyat nem készítettek, aminek nem volt haszna. Az alapanyag spiráltechnikával való feldolgozása során tárolók készültek, többek között szakajtó, zsombor vagy méhkas. Fonással készültek a gyöngyös bokréták és az aratódíszek, mint az aratókoszorú, az esőcsiga, a borona, az arató rózsa és a kalászszentségtartó. Az aratás végeztével az aratókoszorút a gazdának adták oda az arató emberek, azért, hogy a gazda emlékezzen rájuk, és a következő évben is őket kérje fel a munkára. Az aratókoszorú része az esőcsiga is, ezt pedig akkor készítették, amikor aratás idején esett az eső. A boronával jelölték meg, hogy melyik táblából aratták az adott gabonát, és ebből csíráztattak, ami megmutatta a legtermékenyebb táblát. Így választották ki a következő év vetőmagját. Babona is társult hozzá, a boronából morzsoltak a vetőmagba a bőséges termés reményéért – mondta Herpácsiné Mester Marianna.

Bucsi Bernadett Ildikó