Sztár voltam Hofinál

1975-ben hivatásos előadóművész lettem. És erről papírom is van. A rendszerváltozás után talán ez az egyetlen okmány, amit a mai napig elismernek. A különbség annyi, hogy akkoriban beírták a személyi igazolványba a foglalkozást, illetve a végzettséget. Nekem az volt bejegyezve: vegyésztechnikus. Amikor megkaptam az ORI – Országos Rendező Iroda – passzusát, gyorsan „elvesztettem” a személyim, kértem egy másikat, az új státusz miatt. Azt, hogy hogyan kaptam meg vizsga meg felkészülés híján, egy hosszabb mesét is megér. Maradjunk annyiban, a legendás debreceni zenekar vezetője, az Astor dobosa, a ma is köztünk lévő Seicher Tibor intézte két perc alatt. Egyébként ő volt az, aki kitalálta, hogy a zenekar plakátján szerepeljen egy oroszlán, de úgy, hogy ő éppen simogatja. Kimentünk városunk állatkertjébe, hatan berontottunk az irodába. Megálltunk a főnök asztala előtt, ahol a következő játszódott le. Tibi előrelépett és megszólalt: – Seicher vagyok az Astorból. Ne mondja, hogy nem ismer!

A meglepett igazgató meg sem mert szólalni. – Hozza ki nekünk az oroszlánt!

Mindeközben Leó, Núbia királya hosszan üvöltözött kifutójában. Természetesen ott is maradt. Rövid idő alatt kitettek bennünket. Tibi morgolódott az autóban: – Nincs ezekben semmi tisztelet. Pedig az oroszlán ketrecét is én terveztem.

Visszatérve: megvolt a papírom, most már mehettem bárhová konferálni meg stand-upolni. Jöttek-mentek a legnagyobb nevek akkoriban városunkban. Volt olyan nap, amikor hét-nyolc előadást is lezavartunk – ezt hívták a szlengben hakninak – egyetlen nap alatt. Hogyan kerültünk közéjük? Mi, debreceniek szerveztük a bulikat, ezért betehettük magunkat az előadás első részébe. Néhány évig így állt össze a program. Ötven perc mi: Heller Tomi, Hadházi András táncdal, Kállai Bori, Lovass Lajos magyar nóta, néha a színház tánckara és jómagam. A legnagyobb név már akkor is Hofi volt. Ha jól emlékszem, Heller fűzte meg, hogy jöjjön le két napra. Első alkalommal cégekhez mentünk, de a második nap három előadásra mentek el a jegyek pillanatok alatt az Aranybikában lévő Bartók teremben. Akkortájt ezerötszázan ülhettek be.

Amikor megtudtam, összeszorult a gyomrom. Pláne úgy, hogy én vezettem a műsort végig, de a második rész az csak Gézáé volt. A vezérkar kitalálta, legyek én az „előzenekar” a szünet után, aztán jöjjön Hofi. Írtam egy új tíz percet. Na most ilyenkor senki sem rád kíváncsi. Minden néző már a nagy Ő-re van kihegyezve, tudja a publikum, hogy mit kap, mit várhat. Ezért ha egy kicsit is okos vagy, nem éghetsz meg, mindenen nevetnek, tapsolnak, mert mindjárt jön.

A szünet húsz perc volt. A közönség viszont alig akart elmozdulni a helyéről. Olyan felcsigázott állapotban voltak, ami rám is hatott. Élveztem a felvezető tíz percemet. Háromszor kellett visszamenni meghajolni. A harmadik előtt valaki megfogta a vállamat a függöny mögött, visszahúzott, majd a fülembe sziszegte: – Nem a Hofi műsorában kell sztárnak lenni! – és kiment a tapsomra.

Sokáig nem beszéltünk egymással. Nem nehezteltem, sőt, határtalanul boldog voltam, és most is köszönöm neki a lehetőséget. Aztán eltelt vagy öt esztendő, amikor a Mikroszkóp Színpad műsorát néztem Pesten. Az előadás végén a színház klubjában ücsörögtem Hellerrel, két asztallal odébb Hofi szórta a poénokat egy nagyobb társaság közepén. Vagy fél óra múlva átkiabált: – Te, Heller, ha majd bejön ide Weisz, mondd meg neki, én nem haragszom. Sőt!

Megittunk egy üveg bort, és jót dumáltunk. Egy-két poénra külön felhívta a figyelmemet, de soha többé nem kerültünk össze egy műsorba.

Weisz György,

a Napló korábbi munkatársa