2020.04.18. 08:49
Lajos bátyám
Esemény volt nagymamámnak, amikor a kiskonyhájában Lente Lajos bácsinak rántottás kolbászt készíthetett.
És közben, amíg a vendég jóízűen ette a lágy kenyérrel a szeretettel sütött, egyszerű ételt, beszélt, sztorizgatott, kacagtak nagyokat. Nem maradt sokáig, mennie kellett vissza Debrecenbe, ám a kérdést soha nem hagyta ki: „Annuska néni, mivel tudom ezt a finomat meghálálni magának?” „Tudja azt, Lajos...!” – jött a válasz, és néhány pillanat múlva olyan énekhang, nótaszó töltötte be a kiskonyhát, hogy a konyha sarkában a kisszéken gubbasztva mindig meglúdbőröztem.
Lente Lajos bácsi úgy került felmenő családtagjaimhoz, hogy a nagybátyám munkatársa volt a vasútnál, és dolguk során, ha volt idejük, útba ejtették nagyszüleim püspökladányi házát. Ha emlékeim nem csalnak, olykor eljött egyedül is. Együtt vagy egyedül érkezett, az nekem mindegy volt, hiszen új impulzust, új történeteket és csodálatos nótákat hozott magával.
Jó négy évtizeddel később, immár újságkészítőként beszélgettem Lente Lajossal, és a szó valahogy kiforogta a nagybátyámmal való munka- és olykor nótakapcsolatát, a nagyszüleimnél tett látogatásokat, ahol én voltam az a kisgyermek, aki a kisszéken ülve elbűvölve hallgattam őt. Meglepődött, elhallgatott. Tekintetünk összeforrt, és a szeméből előtörő könnycseppben mintha nagymamám mosolyát pillantottam volna meg. Akkor nem szerettem volna, később nem akartam, most pedig már nem tudom megkérdezni, mire gondolt. Lajos bátyám, köszönök mindent!
Kapcsolódó cikk:
