Fellélegezhettek Guy Ritchie fanatikusai

Aki a csúcson állt...

Guy Ritchie az az alkotó, aki a semmiből robbant be a filmiparba, és kapásból két olyan mozit pakolt le, amelyek a nulladik percben a kultuszfilmek sorsára lettek ítélve. Kérdés, hogy Guy csak azért kezdett a csúcson, mert elkísérte a kezdők szerencséje? Aligha, ugyanis még A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső sikereit is tetőzni tudta második nagyfilmjével, a Blöff-fel. Mindkét alkotás azonnal bekerült a legnagyobb gengsztersztorik kánonjába. Az út innen pedig már-már törvényszerűen csak lefelé vezetett, majd a rendező pályája felvett egy stabil, inkább szinuszgörbére emlékeztető alakzatot. A Hullámhegyről bűn lenne bármennyi szót is ejteni, az ezt követő Revolvertől pedig szintén nem voltak elragadtatva a kritikusok, ám a rajongók közül többen is örömmel fogadták a filmet. A 2008-ben elkészült Spíler sikerként lett elkönyvelve, kultusza viszont csak szűkebb körökben keletkezett. A hardcore fanatikusok innentől datálják Guy Ritchie valódi alászállását a pokolba, mely az ő esetében magát Hollywoodot jelenti. Az utóbbi évtizedben valóban megkérdőjelezhető filmek kerültek ki a rendező kezei közül. Ezek közt nincsenek botrányos alkotások, mégis sokakban merült fel a kérdés, szükség volt-e egyáltalán az akciófilmként tálalt Arthur király-sztorira, vagy a disneyworldös látogatásra az élőszereplős Aladdinnal? Nem véletlen, hogy az Úriemberek első előzetese után sokan úgy várták az új Guy Ritchie-mozit, mint a messiást.

Régi, jól megszokott hangulat

Már az elején le kell szögezni, hogy az Úriemberek – a film hibáival együtt is – egy valódi hazatérés. Guy Ritchie látszólag visszaszerezte férfiasságát, amit annak idején Madonna vett el tőle – legalábbis filmkritikusi körökben így szól a fáma. A rendező részéről már történt egy kevésbé biztonságos kísérlet a gyökerekhez való visszatérésre – ez volt Az U.N.C.L.E. embere című, spy-fi sorozat film remake-je –, az időközben megszületett, nem túl sikeres Blöff-sorozat pedig jelezte, hogy a világnak is szüksége van még további gengsztermozikra.

Az egész szigetországon átívelő marihuánabiznisz feje és kiötlője, a Matthew McConaughey által megszemélyesített Mickey Pearson akár Guy Ritchie jelenlegi filmes metaforájaként is értelmezhető. Kissé kiöregedett, megfontolt, de még mindig profi, és odacsap, ha kell. A terjedőben lévő hír, hogy Mickey megválni készül óriási drogbirodalmától adja az Úriemberek alapkonfliktusát. Aki ismeri a rendező klasszikus alkotásait, az tudja, hogy a piac uralmáért folytatott harc nem egy egyszerű, lineáris történet formájában lesz tálalva. Az Úriemberek csavaros, ezer szálon futó cselekménye olyan, mint az üzlet maga: mindent átsző, mindenki kapcsolatban van mindenkivel, még ha közvetve is. Sokan fellélegezhetnek, a film hozza az elvárt színvonalat, meglepetésekkel is szolgál, mégsem tud sokkal többet felmutatni a megszokott Guy Ritchie-hangulatnál: egy nyakatekert történet, amelyet sok párbeszéd, gyakorta humorba torkolló akciók, emlékezetesnek álmodott karakterek vesznek körbe.

Matthew McConaughey az elmúlt években látszólag teljesen kibújt a romantikus komédiák skatulyájából, sokszor bizonyítva, hogy megfelelő rendezők kezei alatt igenis képes a kimagasló karakterjátékra. Bár ez Mickey Pearson szerepét is ugyanúgy jellemzi, Matthew ezúttal mégis háttérbe szorul például Colin Farrell mellett, aki bár nem több egy Guy Ritchie-féle mellékszereplőnél, Farrell mégis képes olyan élettel feltölteni az Edző karakterét, hogy az a megjelenéstől a lelépés pillanatáig érdekes és szórakoztató marad. Dicséret illeti Hugh Grantet, aki a kevésbé emlékezetes U.N.C.L.E.-ben már egyszer bizonyított Guy oldalán. Ezúttal olyan gátlástalanul alakítja a dörzsölt újságíró Fletchert, hogy aki először látja a vásznon, el sem hinné, hogy ez a színész általában kissé bizonytalan, de mindig jóképű úriemberek szerepeivel vált világhírűvé különböző romantikus komédiákban. A rendező részéről ezúttal sem volt túlzott a törekvés, hogy sok női karaktert írjon a cselekménybe. Néhány kósza jeleneten kívül csak Michelle Dockery képviseli az ellenkező nemet Mickey feleségének, a szinte kizárólag női alkalmazottakkal működő szerelőműhely főnökének, Rosalindnak szerepében. Zenék tekintetében a film szintén megszokott módon hozza a dögös jazz, blues és rock'n'roll hangulatot, ez mindig egy nagy erőssége volt az angol rendezők fenegyerekének.

Guy Ritchie filmjeit nem úgy nézzük, hogy nem számítunk a meglepetésre, ellenkezőleg! Tudjuk, hogy jön, és várjuk is a csattanót. Ezt a funkciót az Úriemberek tökéletesen betölti, de se többet, se kevesebbet nem vállal. Mégse rójuk fel neki, hogy nem ér fel a rendező legnagyobb alkotásaihoz, már csak azért se, mert azok alapvető előnnyel indulnak a korukból adódóan.

BB