Amikor a táncot járják, a szívük is egyszerre dobban

Vannak olyan emberek, kiknek hivatásuk nemcsak egy életre szól, hanem maga az élet. A Csokonai- és Pro Urbe díjas Törökné Csécs Lenke – vagy ahogyan a tanítványai szólítják, Lenke néni – számára a magyar néptánc tanítása, elődeink értékeinek átadása olyan elemi és alapvető szükséglet a mindennapokban, mint a lélegzetvétel. Erre szokták azt mondani, hogy tanárnak születni kell. S hogy az idén 30 éves Főnix Gyermek- és Ifjúsági Néptáncegyüttes alapítója és művészeti vezetője valóban pedagógusnak született, afelől semmi kétség. Törökné Csécs Lenke a magyar néptánc tanításának megkerülhetetlen alakja, évtizedek óta önerőből, szívvel-lélekkel okítja tanítványait, akik hazánkban és külföldön egyaránt büszkén táncolhatják el a magyar népi kultúra alappillérének számító koreográfiákat. Lenke néni szemében pedig a csillogás arról tanúskodik, minden áldott perc és lemondás megérte.

Fel tudja idézni, hogyan került gyermekkorában kapcsolatba a tánccal?

Ezen nem is gondolkodtam még, hiszen mindig úgy éreztem, kapcsolatban vagyok vele. Mindig bennem volt az érdeklődés a tánc iránt, szerintem születésemtől fogva. Négyéves koromban a nagymamám elvitt balettre, rövid ideig baletteztem. Utána ez csak érdeklődés szinten maradt meg, majd a Tóth Árpád Gimnáziumban jött a következő etap. Énektanárunk összeállított egy népdalcsokrot a Sárospataki Diáknapokra. Úgy tervezte, koreográfiával együtt adjuk majd elő. Mi voltunk az első lányos évfolyam, lehetett jelentkezni. Így kerültünk az osztályból többen a Debreceni Népi Együttesbe, ahol a koreográfia készült. Megnyertük a versenyt, és ott ragadtam. Közben már voltak fellángolásaim: nézegettem televízióműsorokat, színházba jártunk, érdekelt a tánc, és előadásokat is szerveztem az utca gyerekeivel nyolc-tíz évesen.

Mi az, ami magával ragadta?

Ahol felnőttem, sok gyerek volt. Nagy udvar, közös játékok, ahol jó volt együtt lenni, de az együttes légköre megkapott, egy táncos közösség tagja lettem. Ez olyan erővel hatott rám, hogy talán ez volt az első, ami odakötött. Természetesen minél inkább közel kerültem a tánchoz, annál jobban érdekelt maga a néptánc is. Aztán rájöttem, minél többet foglalkozom vele, annál kevésbé ismerem. Annyi minden meghatározó dolog van, amit az ember egy életen át csak tanulni tud.

Idén 30 éve, hogy megalapította a Főnix Gyermek- és Ifjúsági Néptáncegyüttest. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

Nagyon fontos állomás volt, amikor Debrecenben megalakult egy olyan egyesület, ami önfenntartó civil szervezetként kezdte el a működését, az országban elsőként. Nehéz vállalkozás volt 90-ben talpon maradni, önállóan, de sikerült. Rengeteget kellett érte dolgozni, sok mindent tettünk le az asztalra 30 év alatt. Minden egyes rendezvényünk, melyet az évek alatt szerveztünk, egy-egy mérföldkő az együttes életében.

Jelenleg hány taggal büszkélkedhetnek?

Mindig 100 fő körül dolgozunk, hisz többet nem tudunk a Csapókerti Közösségi Házban fogadni, általában 30 fős csoportjaink szoktak lenni.

Nehéz a fiatalokkal megkedveltetni a néptáncot?

Aki odajár, azzal már nem, hisz ő azért jön oda, mert szereti. Ez egyáltalán nem nehéz. A Csapókerti Általános Iskola biztosít nekünk egy olyan utánpótlásbázist, amelyre mindig számíthatunk. Emellett elmondhatjuk, hogy a Főnix Alapfokú Művészeti Iskola különböző telephelyeiről is jönnek fiatalok az együttesbe.

Milyen táncokat tanulhatnak a diákok?

A magyar táncdialektusok minden egyes területéről a négy korosztályt felölelő csoportunkban mindig a korosztálynak megfelelő táncot tanítjuk. Ezért ha valaki hatéves korától huszonéves koráig táncol, lehetősége van a néptánc széles rétegét megismerni. A történelmi Magyarország régi és új stílusú táncait tanítjuk, különösen nagy kedvencek az erdélyi táncok.

Ezek szerint van kortárs néptánc is?

Vannak újítások, hiszen a néphagyomány élő. Akkor, amikor egy koreográfus több órán keresztül ismerkedik egy táncanyaggal, és abból koreográfiát készít, abban már az ő szemlélete is benne van. Van, aki mélyebben ás a néphagyomány mélyére, a magyar lélek, sorsok bemutatásán gondolkodik, új stílust alkot meg. Az Országos Karikázó Fesztivál kitűnő példája ennek a szemléletnek, amelyen nagyon mély tartalmú, a női lélek megismerését bemutató művek születnek. A nők táncában az ének kapja ugyan a hangsúlyt, de ezek a dallamok kifejezik az egész élettel való kapcsolatukat.

Vannak generációs eltérések, illetve nézeteltérések?

Természetesen, igen. Azt tapasztalom, hogy nagyon nehéz például a „telefonfüggő” fiatalokkal, de ha valaki eljut a felnőttegyüttesig, ott már szinte alig fordul elő, hogy a próbán elővegye a készüléket. A legkisebbeknél viszont, ahogy szünet van, abban a pillanatban nyúlnak érte. Ők még nehezen ismerik fel, hogy egy-egy foglalkozásban több van, mint egy néptánc­óra. Felgyorsult világunkban ez érthető, de kezelhető.

Melyik tánc áll önhöz a legközelebb?

Nekem a Hortobágyi pásztortáncok a szívem közepe. Dr. Béres András néprajzkutató, koreográfus mellett nőttem fel, az ő emlékét próbálom a mai napig őrizni, továbbvinni és népszerűsíteni. A mai fiataloknak tudniuk kell, hogy még mindig van lehetőség arra, hogy kutassák az ő munkásságát, hiszen rengeteg filmanyag van még feldolgozatlanul. A Hortobágyi pásztortáncok minden alkalommal élettel és erővel van tele: a hortobágyi pásztorok élete elevenedik meg benne. Azt mondta egyszer Rábai Miklós, az Állami Népi Együttes egykori vezetője Béres Andrásnak: „Tudod Bandikám, ennek a táncnak van egy nagyon nagy hibája.” Bandi bácsi tágra nyílt szemekkel kérdezte, hogy mi az? „Ettől jobbat nem lehet csinálni” – válaszolta: és ez tényleg így van. A Mikepércsi csárdás is közel áll hozzám, nem véletlen, hogy már második alkalommal szerveztük meg a Guinness-rekordot érő nagy rendezvényt, legutóbb a Kossuth téren 2018-ban. A Küküllő menti, felcsíki és a bagi táncok szintén közel állnak hozzám.

Milyen rendezvényeket szerveznek a néptánc kedvelőinek?

A 30 éves jubileum kapcsán már megindítottunk egy programsorozatot tavaly októberben a szintén jubiláló Bakator Zenekarral és a Süveg Citerakörrel. Szerencsére a Debreceni Művelődési Központ Csapókerti Közösségi Háza sokat segít a rendezvények megvalósításában. A „Gyere velünk!” sorozat már két alkalommal volt a múlt évben, ahová megyéből és megyén kívülről is csalogattunk ide érdeklődőket. Legutóbb januárban a palóc vidék látogatott el hozzánk. Ezeknek az előadásoknak célja az egységes nemzeti kultúránk bemutatása. Úgy tervezzük, hogy idén ültetünk 30 fát, és az eseményt valamilyen zenés, táncos programmal színesítjük. Immáron 21. alkalommal rendezzük majd meg a Tűztánc Ifjúsági Táncfesztivált, és ismét lesz megyei néptánctábor Balatonszemesen. A nagy jubileumi ünnepségünket pedig őszre tervezzük. Nagyon jó azt megtapasztalni, hogy a többi együttessel, egyesülettel egymásért dolgozunk, nem egymás ellen, hiszen egy a célunk: a magyar népművészet ápolása, továbbvitele.

A magyar néptánc nem csak hazánkban népszerű.

Számos külföldi kapcsolatunk van, többek között Normandiában épült ki szoros kapcsolat egy kulturális egyesülettel. Több helyütt megfordultunk már Európa-szerte, voltunk Olasz- és Finnországban is, de felléptünk már Debrecen több testvérvárosában, például Paderbornban, Jyväskyläben, Pescarában. Mindenütt nagy elismerésben részesültünk, nagyon szeretik a magyar néptáncot külföldön is. Azért kellenek ezek a külföldi utak, mert nemcsak történelmi, építészeti és kulturális emlékeket ismerhetünk meg a fiatalokkal, hanem mi is bemutathatjuk a magyar népművészet értékeit. Nemzetközi fesztiválokra is járunk, amiknek óriási előnye, sokkal kötetlenebb, barátságosabb ezeken a hangulat. Ápoljuk és segítjük a határon túli magyar néphagyománnyal foglalkozó együtteseket.

Mit képvisel a magyar kultúrában a néptánc?

A néptánc a nemzeti kultúránk egyik oszlopos pillére, hisz a népzenével együtt ez áll legközelebb a magyar nép lelkéhez.

„Néha elhalványul, néha nagy kedvenc, de legbelül mindig tovább él, sosem tűnik el.”

Mire tanítja meg az embert?

Alázatra, megbecsülésre, közösségben való létre és nemzeti kultúránk értékelésére, megóvására. Furcsa így mondani, de a tánc szinte már-már „mellékszereplő” egy-egy ilyen közösség életében. Nem véletlen az, hogy nagyon sok házasság van a táncosok között, hiszen az összetartozás legfontosabb elemeit ismerik meg a közösségben.

Sok mindenre okítja a diákokat, de feltételezem, ez egy oda-vissza folyamat. Ön mit tanul tőlük?

Már 50 éve foglalkozom a néptánccal, s ez idő alatt sok minden változott bennem is. Sokat kellett változnom ahhoz, hogy megérezzem, hogy a korosztályokkal együtt nekem is változnom kell. Például sokkal megengedőbb lettem, meglehetősen szigorú voltam. Büszke vagyok rá, hogy ők is tanítanak engem. Hiszen számomra az a legfontosabb, hogy jól érezzék magukat az együttesben. S nekem az a feladatom, hogy az ő ötleteiket kibontsam, segítsem őket.

Mi az, amire a legbüszkébb az életében?

A családomra. Nagyon büszke vagyok a férjemre, aki mellettem áll mindig, a fiaimra, akik közül ketten is a művészeti pályán helyezkedtek el: egyikük a Medgyessy Ferenc Művészeti Szakgimnáziumban tanít, a másik fiam egy művészeti iskola vezetője, s közben a feleségével – aki szintén a tanítványom volt – a Főnix együttesben végzik a szakmai feladatokat. Tizenöt olyan tanítványom van velük együtt, aki elvégezte a Magyar Táncművészeti Egyetem, korábban Magyar Táncművészeti Főiskola néptáncpedagógus szakát. Annál nagyobb büszkeség, hogy én indítottam el őket ezen a pályán, nem kell.

„Nem csak tánctanár vagyok, ez hivatás a számomra, ez az életem, és aki ezt a munkát választja, nagyon kell hinnie, hogy ebben nagy értékek vannak.”

A Csokonai- és a Pro Urbe díj tulajdonosa. Mit jelentenek önnek ezek az elismerések?

Hálás vagyok azoknak, akik ezt észrevették, és nagyon köszönöm az elismeréseket. Ez egy nagyon jó visszajelzés, ami azt mutatja, van értelme a munkámnak. Sok lemondással jár ez a munka, de mindig szívből jött, hiszen ezt csak szeretettel lehet csinálni.

Vass Kata