Harmincegy év után is derűs és motivált a böszörményi Némethné Annamária, aki elnyerte az Év Védőnője címet

Két gondozottja is jelölte a díjra, melyet végül júniusban, a védőnők napja alkalmából szervezett ünnepségen vehetett át a fővárosban.

Bucsi Bernadett

Németh Gáborné Annamária védőnő

Forrás: Kiss Annamarie

A Magyar Védőnők Egyesülete 12 évvel ezelőtt, 2011-ben, a megalakulásának 20. évfordulója alkalmából hívta életre az Év Védőnője díjat, hogy elismeréssel jutalmazza azokat a szakembereket, akiknek a munkáját a családok, az iskolák, a szakmabeliek, a munkáltatók és a szakfelügyelet egyaránt megbecsüli. A díjra jelölni egy-egy sajátságos történettel lehet a védőnőket, megosztva róluk egy olyan sztorit, amely a mindennapi tevékenységüket, hozzáállásukat tükrözi. Ebben az évben összesen hat kategóriát hirdettek meg: nagy- és kisváros, kistelepülés, iskolavédőnő, családvédelmi szolgálat és szakmai vezető. A jelöltek listáját hazai viszonylatban elismert szakemberek szemlézték, egy szakmai és egy független bizottság mellett az Év Védőnője jószolgálati nagykövetei is bírálták.

Az idén a díjazottak sorában egy hajdú-bihari védőnő is helyet kapott. A Hajdúböszörményben immár harmincegyedik éve dolgozó Németh Gáborné Annamária a kisváros kategóriában nyerte el a legjobbnak járó díjat. Az elismerés apropóján nemrégiben felkerestük a hajdúváros kitüntetett védőnőjét.

Szerényen, de mély büszkeséggel

Találkozásunkkor büszkén mutatta meg az oklevelet s vette a nyakába a díjjal járó, üvegből készült, saját tervezésű, kék és zöld színű, a Faludi G ékszermanufaktúrában előállított iparművészeti nyakéket, mely a készítő szándéka szerint a védelmező kezeket szimbolizálja.

Nem is álmodtam volna, hogy ilyen elismerést kaphatok. Amikor értesítettek a díjátadó időpontjáról, még akkor sem gondoltam volna, hogy ez a cím nekem szól majd. Azt gondoltam, hogy a jelöltek között szerepelek, de nem gondoltam, hogy én vagyok a díjazott

– elevenítette fel szerényen. Ez a visszafogottság jellemezte akkor is, amikor már a kezében tarthatta a számára olyan sokat jelentő elismerést. Hetekig nem adott hírt róla, mindössze a közvetlen környezetének büszkélkedett el vele, míg aztán sokak támogatása mellett végül úgy döntött, megosztja a privát közösségi oldalán is. – Ez felrobbantott egy szeretetbombát. Rengetegen gratuláltak. Nagyon megható gondolatokat írtak kommentben, volt olyan hozzászólás, amit meg is könnyeztem. Nagyon erős visszajelzés ez nekem – osztotta meg.

Annamária harmincegy éve dolgozik védőnőként, ez nem kevés idő, de ahogy ő fogalmazott, egy generációt még biztosan megél a szakmájában. Mint mondta, ez a lehetőség az egyik legszebb, amit megélhet a hétköznapokban: a felismerés, hogy a csecsemő, akit kezében tarthat, sok év múlva a gondozottjává válhat már édesanyaként.

Ami kell: tanács és útmutatás

Meghitt és szeretetteljes, miközben felelősséget és magabiztos szakmai tudást igénylő hétköznapokat él meg egy védőnő. Ha kell, barát, ha kell, szakember. Annamária szerint tanácsot adni és utat mutatni – ezt kell biztosítania a védőnőknek. Úgy hiszi, ezzel a hozzáállással képesek az édesanyák elfogadni a szakmaiságot, és így válhat igazán hitelessé a gondozottak szemében a védőnő.

Azt gondolom, ez a titok. Nem nekem kell mindent pontról pontra elmagyarázni, és megmondani az anyának. Mindenkinek meg kell találni az utat a saját gyermekéhez, és ezt nem lehet egy könyvbe lejegyzett menetrend szerint

– vallja a szakember.

A szakmai rálátás mellett az elköteleződése is betonbiztos alapokon áll, meggyőződése, hogy elengedhetetlen a bizalom kiépítése a gondozottakkal. Ehhez pedig sok áldozatot is hozni kell, Annamária például a pályája elején nehezen tudott határvonalat húzni magánélet és munka között. Nem számított neki, milyen ünnepet jegyez a naptár: ha szükség volt rá, akkor számíthattak rá a kismamák. Hajdúböszörményben babaklubot is alakított sok évvel ezelőtt egy barátnőjével, ezzel akkor hiánypótló lehetőséget kínált a város kisgyermekes közösségének. Azt mondta, a mai napig örömmel lép be a rendelőbe, és ma is örömét leli a munkájában. – Hivatásként élem meg a teendőmet, a kiégéstől, azt gondolom, nem kell tartanom, hiszen úgy érzem, hogy ebben a szakmában állandó a változás. A családokért még ennyi év után is aggódom, és hiszem, hogy szükség van a várandósokkal egy erős, bizalmon alapuló kapcsolat kialakítására – szögezte le.

Más elképzelése volt, de úgy érzi, jól döntött

Az immár az Év Védőnője címmel büszkélkedő szakembernek sok apró pillanat mosolyt csalhat az arcára a hétköznapokban, de a csacsogó, már kommunikáló gyerekekkel való találkozás motiválja a leginkább; azt mondta, ez erőt ad számára a mindennapok kihívásaihoz. Bennünk nem maradt kérdés, jó kezekbe került-e az elismerés. Annamária ízig-vérig védőnő. Maga is úgy tartja, jó pályát választott, pedig ez a döntés nem volt olyan egyértelmű ifjú évei idején. Mint ahogy beavatott minket, a pályára, mondhatni, véletlenszerűen keveredett, hiszen a középiskolát elvégezve orvos szeretett volna lenni, a felvételije azonban nem sikerült. Az viszont nem lehetett számára kérdés, hogy marad-e az iskolapadban, egy családi tragédia ugyanis megkövetelte tőle a diákéveket. A kényszer még ha nem is nyomott terhet Annamária vállára, hiszen vágyott a tanulásra, mégsem a tervei mentén alakult a sorsa. Az orvosi pályától búcsút intve végül egyazon terembe keveredett azokkal a fiatalokkal, akikből a jövő védőnőit faragták. – Jól döntöttem, úgy gondolom. Viszont a lányomból végül orvos lett – summázta.

Emberi – a szó, ami eszünkbe juthat a hajdúböszörményi védőnővel való beszélgetésünk után. S hogy mennyire fontos megismernünk egymást, alátámasztja egy semmisnek tűnő, mégis jelentős történet, amit megosztott magáról a szakember. Annamária bevallotta, hiába elkötelezett a szakmája mellett, hiába fújja kívülről a kismamáknak szánt tanácsok sorát, édesanyaként maga is szembe nézett félelemmel, fájdalommal és kétellyel… cserébe viszont maga is felfedezhetett egy semmihez sem hasonlítható örömöt.