Tragédiák sorozatában kellett helyt állnia a debreceni szervezet vezetőjének

Új elnököt választott a 2015-ben létrehozott Debreceni Karitatív Testület április 20-án, ezzel Törő András, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye püspöki irodaigazgatója váltotta Rózsahegyiné Juhász Évát, aki három és fél éven keresztül egyengette a testület útját. A szervezet leköszönő vezetőjével beszélgettünk arról, hogyan sikerült helytállni egy ingatag korszakban, mennyire számít egy város összefogása, és arról, hogyan lehet érzelmileg feldolgozni a megtört sorsok látványát.

Az interjú alatt a valóságban is alkalmazott tegező formánál maradtunk, tekintettel arra, hogy Rózsahegyiné Juhász Éva egy közvetlen, nyitott ember, valamint számos alkalommal találkoztunk különböző eseményeken, tragédiák helyszínén is, hiszen szinte mindig jelen volt.

Gyakran hangsúlyozod, hogy az elért eredmények az összetartó csapatmunkának köszönhetők, mégis, kétségtelenül több feladat hárult rád, mint a korábbi elnökökre. Fel lehet erre egyáltalán készülni?

Amikor átvettem a stafétát, még magam sem gondoltam, hogy egy világjárványt és egy menekülthullámot kell majd lemenedzselni, 2019-ben még úgy tűnt, a megszokott feladatokat kell tovább vinnie a testületnek. A tavaszi és a karácsonyi adományosztást, a nyári tanszergyűjtésből és a különböző felajánlásokból összegyűlt csomagok kiosztását hamar felváltotta egy teljesen más időszak. Már karácsonykor olvastuk, hogy valami történt a világban, és csak reméltük, hogy nem ér ide. 2020 februárjában egyik farsangról a másikra jártunk, éppen a raktárban lévő plüssöket és édességeket osztottuk ki, amikor betörte az ajtót a Covid.

A járvány nemcsak a Karitatív Testületet, hanem mindenkit egy olyan feladat elé állított, amire fel sem voltunk készülve. Erre nem voltak tankönyvek, a helyzetnek megfelelően kellett reagálni. Az az összefogás, ami akkor is jellemezte a várost, egyedülálló. Ez egyrészt a testület javára érkezett tartós élelmiszerek és adományok, másrészt annak a segélyalapnak a formájában is megmutatkozott, amelyet Debrecen hozott létre. Mindezek menedzselése a Hajdúdorogi Főegyházmegyére hárult. Amikor éppen fellélegeztünk volna, jöttek az újabb és újabb hullámok, és velük együtt szomorú események is elkezdődtek. A tragédiák mellett voltak örömteli pillanatok is: hol a közös munka töltött fel bennünket, hol az, hogy sikeresen megoldottunk egyes helyzeteket. Így teltek a napok, 2022 februárjában azt reméltük, ez talán az utolsó hullám legvége. Ekkor már megjelent az újságokban, hogy Ukrajna és Oroszország nem tud megegyezni. Végül minket is megdöbbentett, amikor kitört a háború. A következő szombat reggelen, amint lehetett, összeszerveztük a csapatot, bepakoltuk a kisbuszokba mindent, ami a raktárban volt, és megindultunk a határhoz. Alig egy héttel később a Debreceni Szakképzési Centrum Kassai úti intézményében, a Povolnyban megnyitottuk a menekültpontot. Ezt csak összefogással lehetett kezelni. Kellett hozzá a Karitatív Testület csapata, azok a tagszervezetek, akik tudtak önkénteseket biztosítani, de ugyanúgy kellettek a társintézmények - a Városi Szociális Szolgálat, a Család- és Gyermekjóléti Központ, a DAEFI - akikkel együtt, közösen tudtuk ezeket a feladatokat megoldani.

Az összefogás láthatóan jól működik a városban, hogyan tudtátok egymást segíteni?

– A Covid-járvány alatt a Karitatív Testülettel számos alkalommal süteményt, melegételt vittünk a Kenézy kórházba, hogy segítsük az egészségügyi dolgozókat, és megköszönjük a munkájukat. A vakcinák megjelenésekor – amikor reggeltől estig sorban álltak az emberek az oltásért – mindenféle finomságot vittünk az oltást koordináló DAEFI munkatársainak. Ez visszaköszönt, amikor a menekült ponton velük együtt alakítottuk ki az orvosi szolgálatot. A Hajdú Rendészeti Sportegyesület különösen akkor nagy segítség, amikor rakodni kell, hiszen a fiúk jó kondiban vannak. Tehát mindenkinek van erőssége, és erre nagyon nagy szükség volt az elmúlt három és fél évben. Mindezt koordinálni kellett, és ehhez elengedhetetlen volt a szoros és jó munkakapcsolat Széles Diána alpolgármesterrel, a testület társelnökével.

Nem kérdés, hogy volt mit tenni. A teljes embert kívánó munka mellett más elfoglaltságaid is voltak, a karitatív testület mellett a debreceni Görögkatolikus Roma Szakkollégium igazgatói posztját is betöltötted. Ez mekkora kihívással járt?

Egy időben párhuzamosan végeztem a két feladatot. A Hajdúdorogi Főegyházmegye cigánypasztorációs referenseként most is bőven akad tennivaló, hiszen jelen vagyunk a megye több településén is: közösségi házakkal, jelenlét pontokkal Hajdúdorogon, Hencidán vagy épp Pocsajban. Emellett immár négy éve a Roma Szakkollégiumi hálózat titkári feladatait is én látom el, a tizenegy szakkollégiumot összefogni és koordinálni nem kis feladat. Idén márciusban a brüsszeli Parlamentben szerveztünk egy konferenciát, majd áprilisban Budapesten egy négyszáz fős rendezvényt – amelynek Novák Katalin volt a fővédnöke –, hogy bemutassuk ezt a világon egyedülálló hálózatot. Ahogy a Karitatív Testület is egyedüli az országban, úgy a Roma Szakkollégiumok hálózata is példa nélküli Európában. Tehát mindig van hol helytállni.

Ez önmagában is több munkakört jelent. Jól tudom, hogy még családanyaként is helytállsz? Pihenésre, magadra jut egyáltalán idő?

Van egy lányom, ő műkorcsolyás versenyző immár hatodik éve. Így logisztikai feladat anyaként és feleségként is akad, hiszen hetente többször is edzésre kel vinni. Aki ismer, az tudja, amint az időjárás engedi, biciklire pattanok, és irány a Tisza-tó, ott teljesen ki tudok kapcsolni.

Egyrészt azért, mert az elnöki stafétát továbbadtam, másrészt a Karitatív Testületben is kicsit visszaállt a régi kerékvágás. Látható, hogy jóval több rászoruló van, mint az elmúlt években, hiszen a gazdasági válság és az árak emelkedése Debrecen lakosságára is hatással van. Ezt mindenki érzi a a pénztárcáján, amikor kijön a boltból, és ránéz a blokkra. Ennek ellenére most érkeztünk el oda, hogy talán lehet normál tempóban végezni a napi feladatokat, ami az előző évekre egyáltalán nem volt elmondható. De talán most több idő marad a családra és a pihenésre. A Karitatív Testületben végzett munka sem egy reggel nyolctól délután négyig tartó szolgálat, hiszen bizonyos események nem ekkor történnek. Egy tűzesetnél, főleg, ha panelházban történik, akkor kell menni, amikor a feladat megkívánja. A januári fényesudvari tűzeset például este tízkor történt, és ott is több emberről kellett gondoskodni. Csak idén négy lakástűz volt, ahol mi is részt vettünk. 

Míg a téli időszakban egyes helyeken azért történik tragédia, mert nem a megfelelő tüzelőanyaggal fűtenek, a paneltüzekből nyáron volt több. Ezek az épületek nem arra lettek tervezve, hogy a vezeték elbírja azt a terhelést, aminek a rengeteg berendezés – főleg a klíma – kiteszi. Mivel a lakástüzeknél is nagy szükség van a segítségre, az elmúlt években ezeken a helyszíneken is jelen voltunk. Ez természetesen csapatmunka nélkül nem működött volna, és szükség volt, hogy mögénk álljanak a civilszervezetek, cégek, gazdasági társaságok és magánszemélyek is, hiszen üres raktárból, üres puttonyból nem tudtunk volna adományokat osztani. 

Említetted, hogy egyre többen vannak nehéz helyzetben. Hogy tapasztaltátok, a társadalom mely rétegei érintettek leginkább?

Az elmúlt fél évben érezhetően több volt a kiadásuk a rászorulóknak, főleg a nyugdíjasoknak. Az ő esetükben nem feltétlen a rezsivel volt probléma, de az látszik, hogy az élelmiszer- és a gyógyszerárak drágulása az idősekre sokkal nagyobb terhet ró. A nagycsaládosoknál az élelmiszerárak mellett a rezsi emelkedése is megjelent, mivel túllépték a támogatott összeget, hiszen nekik három vagy négy szobát is fűteniük kellett. Elmondható, hogy a jelenlegi helyzet minden korcsoportra rányomta a bélyegét.

Kétségtelen, hogy segíteni jó, és erőt ad, de ugyanakkor szomorú sorsokkal találkoztok, szörnyű helyzeteket láttok. Ezt érzelmileg hogyan dolgozzátok fel? Fel lehet egyáltalán?

A szociális munkában megtanultuk, hogy valahol tudni kell megtartani a távolságot, hogy ne éljük bele túlságosan magunkat a másik helyzetébe. Ez természetesen egy alapeset, amikor csend és béke van, de a menekültügyi vagy a vírushelyzet azért feladta a leckét érzelmileg. Széles Diána alpolgármester asszonnyal jártunk olyan családnál, ahol az édesanya babát várt, és az apuka – egy harminc éves fiatalember – nem tudott felgyógyulni a Covidból. De fordítva is előfordult, ahol az édesapa maradt egyedül egy csecsemővel, az anyuka pedig nem volt képes kijönni a betegségből, és a gyermek már nem ismerhette meg az egyik szülőjét. Nagyon sok olyan helyzettel találkoztunk, amikor nehéz volt, de próbáltuk magunkat tartani. Ezek hatványozottabban jelentek meg a menekülthullám idején, amikor azt láttuk, hogy nekünk volt hova hazamenni, közben sorban érkeztek a menekült családok. Valóban előfordult, hogy nagyobb értékű járművel jöttek a menekültpontra, de annak a családnak csak az maradt, amit az autóba befért, és nem volt hová visszamenniük. Látva azokat a gyerekeket, mélyen megérintett minket a tragédiák sorozata. A háború talán amiatt volt sokkolóbb, mert szünet nélkül, nagy számban érkeztek az otthonuktól megfosztott családok. Ennek kezeléséhez kellett, hogy a kollégákkal és az önkéntesekkel néha átbeszéljük a történteket. Ilyenkor segít az is, ha időnként valahová el tudunk vonulni, és hálát adni, hogy nekünk a háborúból csak annyi jutott, amennyit gazdaságilag érzünk.

Hajnal László