„Ha az emberekért dolgozol, soha nem jár le a munkaidő” – vallja Rózsahegyiné Juhász Éva

Egyedül vagy munkatársaival, betegeknél, öregeknél, leégett otthonaikat siratóknál, iskolatáskára váró gyerekek vagy háború elől menekülők között telnek a napjai. Rózsahegyiné Juhász Éva több mint négyezer-ötszáz családon segített eddig a karitatív testülettel közösen, nemrég kedvenc teraszán, a Nagytemplom mögött találkoztunk.

Terepre, kutatni mentek

A Debreceni Karitatív Testület hét évvel ezelőtt jött létre, akkor sokkal kevesebb feladatuk volt; húsvét, nyári gyerekfelügyelet, tanszergyűjtés, karácsony. Aztán jött a világjárvány, a legtöbben ekkor ismerték meg Évát és a civil szervezetet is. Olyan összefogásra volt szükség ebben az időszakban, mely örökre közösséggé kovácsolta össze a testület tagjait. Néprajz szakon végzett a Debreceni Egyetemen – hozzáfűzi, az utolsó kossuthos diploma volt az övék. A szakmai gyakorlat része volt, hogy terepre, kutatni mentek, így került kapcsolatba először egy szabolcsi romatelep lakóival.

Ott ismerkedett meg több görögkatolikus, mélyszegénységben élő családdal, melyekről meggyőződése, hogy példaképei lehetnének a mai többségi társadalomnak. Szabolcsban van olyan település is, ahol a legnagyobb munkáltató a görögkatolikus cigány egyházközség.

Innen indult a története. Mindegy, hogy roma vagy sem, aki nehéz helyzetbe került, az a lényeg, hogy akar-változtatni ezen, hagyja-e, hogy segítsenek neki, rajta – vallja. Hit kell ehhez is, önbizalom, hogy végig tudjon menni a jó úton. Az Istenbe vetett hit a legfontosabb a bajba jutottak és a segítők életében is, az övében az esti elcsendesedés a napi rutin fontos része. Hogy mikor mennyi idő jut rá, a teendőktől függ.

Két műszakban

Amikor hazaér, kezdődik a második műszak, a családanyaság. Mióta kitört a háború, napi huszonnégy órában csöröghet Éva telefonja, nincs olyan, hogy lejárt a munkaidő. Fanni lánya 13 éves, hat éves korától korcsolyázik, igazolt sportoló. A saját iskolai közösségében aktív, a nyári táborban vállalt segítő feladatot, de a Campus Fesztiválon is közösségi munkát végez majd. Éva szerint van bennük hasonlóság, igaz, Fanni egyelőre a szűkebb közösségében mozgolódik, de ki tudja, merre megy tovább a szociális érzékenység tekintetében.

Ezek a sok szülő által már jól ismert „hagyjál békén”-évek, ami a gyereknevelés – finoman szólva is – mindennapos kihívásokkal teli időszaka. Éva elsősorban arra figyel, hogy az az idő, amit kettesbe töltenek, valóban minőségi legyen. Amikor teheti, a Tisza-tóhoz megy, hogy egy kávéra vagy biciklizésre jut idő, mindig az aznap dől el, de Évának ez a kikapcsolódás és a feltöltődés helye. 

Néha az együttérzés is elég, sőt, gyakran ez a legtöbb, ami először adható. Éva azt tapasztalja, hogy a tűzeseteknél, – legutóbb a Csongor utcainál például – már a puszta jelenlét, jó szó, mosoly is elegendő. Gyakran tapasztalja ezt a Debrecenbe menekülőknél is akik, annak ellenére, hogy közülük sokan egyáltalán nem beszélnek magyarul.

– Van, amikor visszajárunk segíteni, velük akarva-akaratlanul szorosabb kapcsolat alakul ki. Nehéz, de meg kell tudni húzni a határt, hogy meddig engedjük be egymást a magánéletünkbe – hangsúlyozza, amikor az érzelmi kötelékekről faggatom.

Két helyen várják, csörög a telefon, mennie kell tovább. Ha nem látnám nap mint nap, mennyit dolgozik, megkérdeztem volna azokról az órákról, amikor önmagával foglalkozik. Megkértem volna, beszéljen a barátaival szervezett könnyű nyári estékről, a családjával töltött wellness-hétvégékről. Ezekre mostanában aligha lesz lehetőség, ahogy ő maga is elmondta: ha emberekért dolgozol, akkor nincs olyan, hogy mára lejárt a munkaidő.

Szakál Adrienn