Érdeklődés hiányában megszűnt a nyomtatott telefonkönyv - múltidézésre hívtuk a debrecenieket

Viccmesélő szolgálat és telefonkönyvtépés – történetek a vezetékes készülékek hőskorából.

Forrás: MW-archív

Pókok rettegtek súlyától, a papírgyűjtésre igyekvő gyerekeknek viszont épp ez okozott örömöt. Tökéletes ajtótámaszként kéznél volt, ha nagy vendégsereg érkezett és étkezővé kellett tágítani két szomszédos helyiséget. Kiderült belőle, hányan viselik még a vezetéknevünket. Sárga lapjaival, s méltó helyével, a telefonasztalkával számolni kellett annak, aki a 90-es években rendezte be otthonát.
A telefonkönyv a vezetékes telefonok hazai tömeges elterjedésével nagyjából egy időben vált a magyar családok életének részévé. A hivatalos előfizetői névsor kiadója a Magyar Telefonkönyvkiadó Társaság Kft. 1991-ben alakult és még abban az évben, december 14-én kifutott a nyomdagépek alól az első európai normákat követő Telefonkönyv, a fővárosiak örömére. Nem sokat kellett várni aztán a vidékieknek sem, az első megyei névsor 1992. június 22-én jelent meg és Somogy megye előfizetőit listázta. Rövidesen minden ingatlanban ott lógott a falon a kapcsolattartás új, vezetékes formája és megtalálható volt annak bázisa, a telefonkönyv.

Az elérhetetlenség előnyei

– Akkoriban egy csomó számot fejből tudtam – idézte fel Nagy Tamás, aki bár használja a mai kor technikai eszközeit és érzékeli ezek előnyeit, sok mindent hiányol a néhány évtizeddel ezelőtti, kevésbé „mobil” világból. Például azt, hogy nem tudták bármikor elérni egymást az emberek. Ha megbeszéltek valakivel egy találkozót egy héttel korábban, akár telefonon, akkor igenis, ott voltak mindketten. Nem létezett annak a könnyedsége, hogy öt perccel előtte lemondják vagy szólnak, hogy késnek. Ezt építő, jó fajta nyomásnak ítélte. Fiatal debreceni srácként biztosan így volt ez, de édesapaként, gyanítom mégsem bánja annyira, hogy letűnt az „elérhetetlenség” kora.

Ez a kérdés a könyvesboltban, ahol találkoztunk, nem jutott eszembe, pláne, hogy olyan kedves „telefonbetyár”-sztorival folytatta mondandóját, amilyenről korábban még sosem hallottam. A „Halló, Kiss-lakás? Cserélje nagyobbra. Vagy a Ha ló, akkor egyen zabot.” típusú viccelődésről ő is hallott, de ezek esetén, csak a hívó nevet. Nagy Tamás szerint azonban nem a káröröm a legszebb öröm, hanem a közös nevetésből fakadó.

Barátaival, rendszeres szórakozása volt, hogy a telefonkönyvből kinézett vagy véletlenszerűen bepötyögött számokat felhívva a „viccmesélő szolgálat” képviselőjeként jelentkeztek, és aki kérte, annak elmondtak egy viccet. Sokan megköszönték nekik a humoros perceket a kagylót felvevők közül.

Nagy Tamás ifjú kora óta zenél. A neve, bár nem ritka, sokaknak ismerős lehet a Neonhal zenekarból. Az énekes-gitáros visszaemlékezett arra, hogy a koncertszervezési feladatait mennyire megkönnyítette a vezetékes telefonok elterjedése. Azelőtt ugyanis a sarki telefonfülkéhez ment notesszel és apróval, hogy egyeztessen a fellépőhelyek vezetőivel, rendezvényszervezőkkel. Mivel senkinek nem volt mobilja, az is megesett, hogy a koncertszervező nem ellenőrizte le a felkínált helyszínt és a zenekar hangszerekkel felpakolva, megérkezvén szembesült azzal, hogy ott van egy másik együttes is. Később aztán, amikor már menedzser és az ő – ma hatalmasnak számító – táskamobilja segítette a zenekart, elkerülhetők voltak az efféle kényelmetlen helyzetek. Nagy Tamás húsz éve vett mobiltelefont és okafogyottá vált a vezetékes előfizetése. Lemondta, s készülékestől, könyvestől, noteszestől nosztalgia tárgyává lett e kor.

Füstté lett számok

Épp így kopott ki a vezetékes telefon használata Kobezda Imréné hétköznapjaiból is. Az ingyenes mobilhívási lehetőséget kihasználva jó ideig öt gyermekével beszélt leginkább a vonalason, de amint ő maga is kapott mobiltelefont, szükségtelenné vált az otthoni készülék. A lejárt telefonkönyvek sorsát is megosztotta: a vidéken élő gyereke kazánjában vált újra az otthon (melegének) részévé. A főtéri beszélgetésünkből kiderült, a konyhásként dolgozó nyilatkozónkkal szabadnapján találkoztunk, ezért hamar útjára engedtük. Mint azt mosolyogva mondta, igyekszik haza, a változatosság kedvvért főzni: jönnek a gyerekek.

Mobiltelefonnal a kezében sétált egy kávézó felé a derűs tekintetű Petrik Zsolt, amikor fotós kollégámmal megállítottuk. Mint megtudtuk most épp dolgozik rajta a szitanyomó cég vezetője, de elég sok időt eltölt a kis készülék kötelékében kapcsolattartás és információszerzés, szórakozás okán is. Minden megtapasztalt és használt előny ellenére vallja, sokkal kevesebb mobilozás lenne egészséges. Rányomja a bélyegét a mindennapokra, ha másodpercenként kapunk mindenféle tartalmú híreket.

Kisiskoláskori várakozás idéz fel, amikor a vezetékes telefonra rákérdezek. A lakótelepi lakásukba telepített eszköz a más megyében élő nagyszülőkkel való könnyebb, rendszeresebb kapcsolattartás lehetőségét hozta el a család életébe. Zsolt egy – sokakkal közös – emlékről szólt ebből az időszakból:

Fekete László erősportoló televízióban látott produkciója nyomán öccsével mindketten megpróbálták eltépni keresztben a vaskos számgyűjtő kötetet. Természetesen nemhogy többet, egyet sem sikerült nekik.

A fiatal férfi elmondta, iskoláskorában volt a kezében legutóbb telefonkönyv. S most már valószínűleg a Postamúzeumig kell menni, hogy láthasson egyet a maga valójában. A Magyar Telekom a napokban jelentette be, hogy 140 év után idén megszűnik a nyomtatott telefonkönyv, a tavaly kinyomtatott példányok voltak az utolsók, amelyek közül egyet a budapesti intézménynek ajánlott fel a vállalat. Ezennel porfogóból múltőrré váltak azok a telefonkönyvek, amelyek még olvasóinknál esetleg megtalálhatók.

HaBe