A vonatozás szépségei

Ingázóként egy átlagos héten tízszer ülök vonatra, a Püspökladány–Debrecen távolságot – ha minden klappol – 34 perc alatt megteszik a nem túl fiatal szerelvények. 340 perc, valamivel több mint öt és fél óra hetente. Bár soknak hangzik, mégis kevesebb, mint autóval, hiszen a forgalom, majd a hol parkoljak és a reggeli csúcs sok-sok értékes percet ad a menetidőhöz.

A vonatozásnak valahol van egy diszkrét bája. Ma már egyre kevesebbszer futok bele bőrüléses szerelvényekbe, ezek voltak a kánikula talán legutáltabb vonatai. Látni kell, hogy az esetleges késéseken és műszaki hibákon túl a legtöbb kellemetlenséget az utastársak okozzák, főként, mióta egyre több egyterű közlekedik. Isten tudja, hány privát telefonbeszélgetés fültanúja voltam már – úgy, hogy a vonal másik végén több, ki tudja, hány száz kilométerről beszélő felet is hallottam. És ott vannak, akiknél sosincs fülhallgató, így mindenkinek hallgatnia kell az általa kedvelt zenét. A hogyan hallgassunk zenét a közösségi közlekedésen kérdéskör többoldalas tanulmány is lehetne… Panaszkodhatunk arra is, hogy szemetes a vonat. De miért? Tényleg az ülés elé kell szotyizni? És van, aki tényleg elhiszi, hogy a szerelvény minikukájába belefér egy másfél literes flakon? Sokféleképp lehet vonatozni; talán komfortosabb lenne, ha egymásra is figyelnénk közben.

Kapcsolódó cikk:

https://haon.hu/kozelet/helyi-kozelet/varakozas-es-ami-mogotte-van-elmondja-a-mav-a-vonatkesesek-okait-5531666/