Leukémia, limfóma: mit kell tudni róluk, és hogyan kezelhetők?

Szeptember a vérképzőszervi betegségek hónapja, színe a zöld: a remény színe.

A rosszindulatú vérképző- és nyirokszervi (onkohematológiai) megbetegedéseket az ötödik leggyakoribb rosszindulatú betegségként tartják számon, évente hozzávetőlegesen egymillió új beteget diagnosztizálnak világszerte. A két leggyakrabban előforduló vérképzőszervi megbetegedésről, a fehérvérűségről (leukémiáról) és a nyirokcsomók daganatairól (lymphomákról) dr. Illés Árpád professzor, a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Belgyógyászati Klinika Hematológiai Osztályának vezetője adott részletes tájékoztatást a Napló olvasóinak.

Az akut leukémia a rosszindulatú megbetegedések azon formája, amely a vérképző őssejtekből indul ki, míg a lymphomák a nyirokrendszer (az immunrendszer) rosszindulatú daganatai

– foglalta össze tág értelemben a szakértő.

A leukémia gyakoribb, mint gondolnánk

– Egy nagyon sokszínű betegséggel állunk szemben, amit döntően a leukémia fajtája, prognosztikája, az úgynevezett rosszindulatú, klonálisan szaporodó őssejtek genetikai eltérése, valamint a beteg állapota határoz meg – részletezte a professzor. Hangsúlyozta, a betegség nem öröklődik, vannak azonban tényezők, amelyek hajlamosíthatják. Ilyenek például a benzin- és benzolszármazékok, peszticidek, sugárhatás, valamint minden korábbi olyan tumorellenes kezelés, ami bizonyos kemoterápiás szereket tartalmazott, illetve sugárkezeléssel járt. – Vannak olyan akut myeloid, nem újonnan keletkező esetek (szekunder vagy másodlagos leukémia), amelyek már más hematológiai betegség után alakulnak ki, ezek kifejezetten rosszindulatú formák – fejtette ki a szakember. Megtudhattuk azt is,

nemcsak a beteg állapotát és korát, de a betegség kimenetelét meghatározó tényezőket is vizsgálni kell, ezek döntik el ugyanis a kezelés célját és lehetőségeit.

– A diagnózis felállításához vérkép- és csontvelővizsgálatot, ezeken kívül áramlási citometriát is alkalmazunk, amely vizsgálat egyetlen leukémiás sejt számos jellemzőjéről ad rövid időn belül felvilágosítást. Mindemellett a kromoszómaeltérések és bizonyos mutációk jelenlétét speciális módszerekkel mérjük fel. Ezek alapvetően meghatározzák a betegnek a sorsát, így osztjuk be őket rizikócsoportokba, és a kezelésük is ehhez igazodik – ismertette dr. Illés Árpád, és hozzátette, a rizikócsoportoknak a túlélési valószínűsége jelentősen eltér egymástól.

Minden rákos sejtnek mennie kell

A leukémia gyógyításának a feltétele ugyanis, hogy az összes rosszindulatú, leukémiás sejtet kiirtsák a szervezetből. Ehhez úgynevezett indukciós kezelés szükséges, amelyre a betegek változóan reagálnak: van, aki jól, van aki kevésbé és akad olyan is, aki egyáltalán nem reagál rá. – Az indukciós kezelés drasztikus. Egy hétig tart, és két citosztatikum adásából áll. Gyakorlatilag kiirtjuk a daganatos leukémiás sejteket, sajnos ezzel létrehozva egy csontvelő-elégtelenséget. A beteg így hajlamos lesz súlyos és szokatlan fertőzésekre, vérzésekre, a vérszegénység tüneteire, és minden más ebből eredő betegségre – fejtette ki a professzor. – Éppen ezért már az elején meg kell vizsgálni, ki az, aki megkaphatja ezt a kezelést, ma Magyarországon ugyanis a betegek több mint fele sajnos nem alkalmas erre. Náluk csak kevésbé intenzív és tüneti kezelésre van lehetőség, ami a leukémiás sejtszám csökkentéséből, a csontvelő bizonyos mértékű felszabadításából, valamint támogató vér- és egyéb terápiából áll, ezzel biztosítva a lehetőséget bizonyos mértékű túlélésre, de a gyógyulás esélye kicsi.

Dr. Illés Árpád elmondta, természetesen amennyiben van rá lehetőség, az indukciós kezelés mellett döntenek, és ha a terápia sikeres, három kimenetel lehetséges. – Ha a beteg elérte az elvárt kezelési eredményt, 40- 50 százalékos gyógyulási arányról beszélhetünk, míg a közepes és rossz prognózisú csoportba tartozóknál ez sajnos jóval kevesebb. Ezért azoknál a betegeknél, akiknél nem kedvező a prognózis, vagy nem megfelelően reagálnak a kezelésre, a lehető legjobb terápiás állapotban, konszolidáló kezelésként allogén (azaz idegen donoros) csontvelő-transzplantációt is végzünk. Ennek természetesen számos klinikai kritériuma van, és ez sem mindenható beavatkozás – figyelmezteti az olvasókat.

Nehéz megtalálni a megfelelő donort

– A csontvelő-transzplantáció valójában az indukciós kezelésnek egy megerősítő kezelése. Amennyiben az indukciós kezelés a jó prognózisú csoportban éri el az eredményt, úgy konszolidáló, nagy dózisú kemoterápiára van csak szükség. Ebben a csoportban az allogén transzplantáció csak akkor jön szóba, ha beteg visszaesik, és a második indukciós kezelés sikeres volt – részletezte a professzor, aki azt is kiemelte,

minél több testvére van valakinek, annál valószínűbb, hogy található köztük megfelelő testvér donor.

Sajnos Magyarországon a nagycsaládok alacsony száma miatt a testvérdonoros transzplantáció csupán mintegy húsz százaléka az összes átültetésnek. – Hazánkban a csontvelődonorok száma is nagyon kevés, általában Németországban, esetleg Amerikában találunk donort, ez azonban hosszú keresés eredménye. És mivel az időfaktor ezeknél a betegeknél különösen számít, jelentős az úgynevezett haploidentikus transzplantáció. Ez nem jelent mást, minthogy egy genetikailag legalább félig egyező rokont használunk donornak (például édesanyát, édesapát, felnőtt gyereket), hiszen így könnyen elérhető és gyorsan alkalmazható őssejteket kapunk. Allogén őssejt-transzplantációt 2016 óta már nem csak a fővárosban, de a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Belgyógyászati Klinika Hematológiai Osztályán is végeznek – tette hozzá. Prof. Dr. Illés Árpád bezárólag hozzátette, az akut leukémiás beteg kezelése ma is a hematológiai szakma legnagyobb kihívása, és a beteg kezelése gyakran nem történhet terápiás útmutatások alapján, hiszen nem szabad feledni:

nem a leukémiát, hanem a leukémiás beteget kezeljük, az ő életét próbáljuk meghosszabbítani, és lehetőség szerint a gyógyulást elérni.

Lymphomák: a nyirokrendszer rosszindulatú daganatai

A lymphomák esetében – bár talán kevésbé olyan ismertek, mint a leukémia – szintén rosszindulatú vérrendszeri megbetegedésről beszélünk, amely kezelés nélkül az esetek többségében halálos. Számos altípusuk ismert, jelenleg több, mint harmincféle, amelyeket csak a szövettani-, csontvelő- és bizonyos laboratóriumi vizsgálatok alapján lehet pontosan behatárolni. – Túlnyomó többségük B lymphocyta (körülbelül 85 százalék), illetve T-sejt eredetűek, ez utóbbi jóval ritkábban fordul elő. Két nagy csoportjuk a Hodgkin és a Non-Hodgkin lymphoma. Ez azért fontos, mert az egyes altípusok terápiás megközelítése eltérő, más a kezelési stratégia, más a betegség viselkedése, kimenetele, valamint prognózisa is – tájékoztatta a Napló olvasóit dr. Illés Árpád.

Korban nem válogat, bár inkább az idősek betegsége

Magyarországon átlagosan évente ezerötszáz új beteget diagnosztizálnak. Gyerekkortól az aggkorig előfordulnak, és megfigyelhető, hogy egyes típusok inkább fiatal korban, mások inkább az idős betegeknél gyakoribbak. – Általában a kifejezett malignitású betegségek fiatal korban jelentkeznek, az idősebb korosztálynál pedig az úgynevezett indolens (vagy mérsékelt malignitású) formák a gyakoribbak, és általánosságban elmondható, hogy lymphomás betegek között férfi túlsúly van. A Hodgkin lymphoma esetében bimodalis (kétcsúcsú) kormegoszlás jellemző: 20-30 és 50-60 év közötti korosztályba tartozó betegeket diagnosztizálnak leggyakrabban, de bármilyen életkorban előfordulhat – részletezte a professzor. Arra is kitért, míg a Hodgkin-lymphoma gyakorisága nem növekszik, a Non-Hodgkin lymphomával küzdő betegek száma az utóbbi évtizedekben emelkedett, mostanában pedig már inkább stagnál.

Ha ezeket a tüneteket észleljük, irány az orvos!

„Abban az esetben, ha valaki megnagyobbodott csomókat tapint a nyakán vagy hónaljában vagy a lágyéktájékon – panaszmentes betegnél is – felmerül a kór gyanúja.”

– Azt viszont tudni kell, hogy a nyirokcsomók a szervezet immunvédekezésének alapvető elemei, tehát bizonyos helyi vagy szisztémás fertőzések esetén természetes módon megnagyobbodnak – hívja fel az olvasók figyelmét dr. Illés Árpád. Azt is elmondta, legjobban az másfél centinél nagyobb nyirokcsomók adnak okot aggodalomra, vagy azok, amelyek kemények, esetleg több régióban is tapinthatóak. – Nagyon gyakran tüdőszűrésen derül ki a mellkasröntgen alapján, hogy megnagyobbodott nyirokcsomók vannak a gátorban, de az sem ritka, hogy rutin vagy egyéb okból végzett laborvizsgálatok keltik lymphoma fennállásának gyanúját – részletezte a professzor. Azt mondja, jellemzőek lehetnek bizonyos tünetek, például gyengeség, fogyás, láz és/vagy hőemelkedés, éjszakai izzadás, bőrviszketés is, de ezek aspecifikus tünetek, és csak a betegeknek felénél fordulnak elő.

Nem lehet tudni a kiváltó okát

A betegség kialakulásának oka nem ismert, az viszont egyértelmű, hogy egy többlépcsős folyamat eredménye, amelyhez a belső (úgynevezett endogén) hajlam, és külső környezeti ártalmak egyaránt szükségesek. A veleszületett, valamint a szerzett immunhiányos állapotokban, mint például szerv- vagy csontvelőtranszplantáltaknál, immunszupressziv kezelésben részesülőknél vagy a valamilyen autoimmun-betegségben szenvedők körében gyakrabban alakul ki lymphoma. – A lymphomások esetében nem ritka, hogy a betegség vérrokonok között is gyakrabban jelentkezik, bár itt a környezeti tényezők is szerepet játszhatnak. Bizonyos vírusok ok-okozati szerepe is feltételezhető, mint például a HIV vírus okozta AIDS-ben, vagy az Epstein-Barr vírus (EBV) kapcsán; ez csak kettő a megannyi példa közül. És nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az utóbbi esetében tudni kell, hogy a népesség hozzávetőlegesen 90 százaléka átfertőződik, mégsem alakul ki náluk lymphoma – részletezte a szakember. Összegzésként hozzátette: végül is a genetikai fogékonyság, immunológiai eltérések, a külső tényezők, vírusok és egyéb környezeti ártalmak következménye általában kromoszómális eltérés, amely következtében bizonyos celluláris onkogének aktiválódnak, és bizonyos tumor szupresszor gének inaktiválódnak, amely aztán a lymphoma kialakulásához vezet.

Protokoll és személyre szabott kezelés

A diagnózis felállításához mindenképp szükséges a szövettan, de ezen kívül számos laborvizsgálaton, ultrahangon, PET/CT vizsgálaton és bizonyos esetekben csontvelő-biopszián is átesik a beteg a kezelés megkezdése előtt. Ennek kapcsán dr. Illés Árpád azt nyilatkozta, elsődleges a pontos szövettani diagnózis, melyet az esetek többségében az eltávolított nyirokcsomó vizsgálata biztosít. A cytológiai, úgynevezett finomtű aspiráció itt általában nem elegendő. Arra is kitért, a PET/CT vizsgálat nemcsak azért kiemelten fontos, mert jelenleg ez mutatja meg legpontosabban a lymphoma kiterjedését, hanem azért is, mert összehasonlíthatósági alapot ad későbbi, kezelés közbeni, illetve a kezelés befejezését követően elvégzett vizsgálat összehasonlítására, mely az orvosi vélemény pontosságát a kezelés eredményességének megítélése szempontjából jelentősen növeli. – A pontos szövettani diagnózis megállapítása után áttérhetünk a beteg kezelésének megkezdésére. Mielőtt azonban belevágnánk, figyelembe kell vennünk a betegség kiterjedését (stádiumát), valamint a beteg korát és általános állapotát is.

Rohamosan fejlődik a hematológia

A kemoterápia számos változata, és a sugárkezelés mellett ma már az immunterápia, valamint a célzott, sejtműködést befolyásoló kis molekulák a mindennapok gyakorlatává vált. – Az úgynevezett monoklonális ellenanyagok, amelyek speciálisan kötődnek a daganatsejthez, új perspektívákat nyitottak. Ezeket a kemoterápiával együtt adjuk, hogy tumorellenes hatásuk összeadódjon. Az elmúlt évek tapasztalata alapján úgy tűnik, egyre inkább daganatspecifikus, szelektívebb kezelésekre van akár ismételt kezelések esetén lehetőség, és további gyógyszerek vannak a láthatáron. Sajnos ezek nagyon drága gyógyszerek – nyilatkozta a professzor. Megemlítette azt is, szükség esetén a lymphoma esetében is végeznek csontvelő-transzplantációt, bár ez a kifejezés ez esetben valójában nem pontos, mert itt nem más csontvelői sejtjeit kapja meg a beteg, hanem a korábban lefagyasztott saját őssejtjei kerülnek visszaadásra a megfelelő nagy dózisú kezelést követően. Ezt a folyamatot autológ őssejt-transzplantációnak nevezik, és természetesen a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Belgyógyászati Klinika Hematológiai Osztályán ezzel kapcsolatban jelentős tapasztalat gyűlt össze. Nagyon sokat fejlődtek a támogató (szupportív) kezelési formák is, például antibiotikumok, hányáscsillapítók, csonttörést csökkentő biszfoszfonátok, és különböző sejtvonalak érését (colonia) stimuláló faktorok, amelyek egyes vérelemek gyorsabb szaporodását teszik lehetővé, ezáltal elkerülhetővé válnak a fertőzések és a vérszegénység – tette hozzá bezárólag dr. Illés Árpád. Összegzésképp azt is elmondta, a hematológia rendkívül nagy lépésekkel fejlődik, így szerencsés a hazai helyzetet és a betegellátást, valamint a vitás kérdéseket évente országos szinten áttekinteni; hiszen az egységes hazai szakmai szemlélet és az együttműködés minden lymphomás és vérképzőszervi beteg javát szolgálja.

Berecz Dorina