Hadifogoly volt Sztálingrádban

Tizenkilenc évesen, leventeként néhány napos munkára vitték el Tiszacsegére a 94. születésnapját júliusban köszöntő Kovács Zsigmondot. Az 1944. szeptember 5-én kezdődött, pár napra ígért munkaszolgálata azonban igen hosszúra sikerült, csak 1948 októberében érkezett haza – igaz, akkor már az orosz hadifogságból.

A fiatal levente pár hónap alatt bejárta fél Magyarországot. Tiszacsegéről Gelejre, majd Pápára vitték munkára. Szombathelyen októberben besorozták, és katonaként a Délvidékre, Vendekre került. Rendfenntartóként szolgált, amikor 1945 márciusában hadifogoly lett. Vendekről gyalogosan gyűjtőtáborba hajtották, majd Foksány és a tengerparti Konstanca következett, innen hajóval Odesszába vitték. Enni alig kaptak a hajóúton.

Éhségében sok száz társával együtt Odesszában a kikötő előtt szó szerint legelni kezdték a zöld füvet.

Őreik marhavagonokba terelték őket, embertelen körülmények között utaztak napokat a gyakran megálló vonattal Voronyezsig. Ott rövid ideig maradtak, a megkezdett kézi munkát, a kis fejszével végzett fakitermelést hamar abbahagyatták velük. Sokan voltak a táborban, nem jutott hely az újonnan érkezetteknek. Vonatra, marhavagonokba szálltak fel ismét.

Sztálin városát építették újjá

– Voronyezsből 1945. május elsején egy szinte földig lerombolt város vasútállomására érkezett hosszú szerelvényünk. Kitámolyogtunk a marhavagonokból. Halvány fogalmunk sem volt arról, hol vagyunk. Ordító fegyveresek tereltek bennünket négyes sorba. Egy magasabb rangú tiszt szavait a mellette lévő tolmács harsogta felénk: nagy vezérünk nevét viselő Sztálingrádba hozott sorsotok. Amíg fel nem építitek az új várost, addig nem mentek haza. Biztosan itt fogtok megdögleni ebben a szétbombázott városban, ha nem dolgoztok szorgalmasan és gyorsan.

– Mellbe vágott bennünket a tiszt szava. Nem hallottunk e városról. Suttogva beszélgettünk róla, de a fegyveres őrök ránk ordítottak. Az első éjszakát, hosszú, sokórás gyaloglás után a szabadban töltöttük, a Volga partján, az egykori traktorgyár romjainak szomszédságában. A silány katonaruhákban mindnyájan fáztunk. Másnap a folyamatosan közelünkbe érkező hadifogolycsapatok tagjaival – lehettünk vagy négyezren – lágerépítkezésbe fogtunk. Csak később tudtam meg, hogy Sztálin városának más lágereibe több földesit is beszállásoltak. Így Nagy Miklós, Sápi Albert, Kenéz Béla, Lukács László, Kiss István, Bóné Lajos, Ványi Lajos, Nagy Sándor, Pécsi Miklós, Nagy Endre, Szabó Mihály, Mosoncki István is itt építhette a nagy szovjet vezető városát.

Nekünk – voltunk hatvanan – a Volga töltése mellett jelölték ki a szállásépítés területét. Kiderült, fűrészüzem építésére hoztak oda minket. Rólam azt hitték nevem alapján, hogy kovács a szakmám. A Volgán még Finnországból is ide úsztatott vörösfenyőkből daraboltunk fejszékkel rönkfákat, abból épült a barakkunk. Jó napos idők jöttek, haladtunk. Felépíttették velünk a fűrészüzemet is a folyó töltése alatt, az ártéren. Komoly fűrészgépeket hoztak, megkezdtük a város épületeihez szükséges fák összevágását.

Kásaleves, répaszelet ebédre

– Borzalmas volt látnunk a város romjainak eltakarítását, Rengeteg patkány volt ott. A tífusz ellen a hadifogoly német orvosokkal beoltattak bennünket. A hátamba döfött szúrást még ma is érzem. Gyógyszernek egyedül a szódabikarbónát adták. Nehezen éltünk, sokat koplaltunk. Még a hatvan deka kenyér sem igazi volt, amit kaptunk. Ebédünk zsírtalan, meleg, félliternyi kásaleves, majd ismételt sorbaállás után a kása volt. Az ebéd tehát kétfogásos volt. Rengeteg káposztát, uborkát, krumplit termeltettek velünk, a kétnapi járóföldre lévő szovhoz területén. Onnan répaszeletet is kaptunk. Ezeket aztán besilózták, és mint nálunk a marhákat, megetették velünk. Rengeteg híg levest kaptunk, öröm volt tavasszal, amikor a csalán megnőtt, és csalánlevest kaptunk. 1947 végén már egy falat hús is került a levesbe, egyszer-egyszer. Sztálingrádban nyáron nagyon meleg idők jártak. A telek nagyon hidegek voltak, 30-40 fok hidegek. Mínusz 30 fok alatt már nem dolgoztattak bennünket. Fűrészporos kályhával fűtöttünk. Szerencsére fűrészpor, az volt bőven a fűrészüzemből. Sokszor üres cementeszsákokkal is takaróztunk a barakkban, mert a borzalmas hidegben fáztunk. Ivóvizet inni csak a Volga jegét megfúrva tudtunk…

Nehezen teltek a fogolyévek

– 1946 tavaszán, az ártéren felépített üzemünket elvitte a Volga hatalmas áradása. Volga anyácska fűrészüzem és a felhalmozott fenyőfakészlet nélkül hagyott bennünket. Mindent elöntött és elvitt a jeges ár. A táborparancsnokság az árvizes árterületről a magasabb területre újabb üzem építésének feladatát sózta ránk.

Az őrség nagyon durván viselkedett a foglyokkal, a sovány koszttól legyengült embereket hajszolták, fenyítették. Szökésért több fogolytársunkat egyszerűen belelőtték a Volgába.

– Végül elkészült az üzem, ismét dolgozhattunk. Rengeteg fát úsztattak tutajként hozzánk a Volgán, emelőberendezésekkel hordták fel a folyóból a szárítótelepre és a fűrészgépekhez. Többfajta épületfát gyártottunk. A sorsom is javult, mert a tábori konyhára is bejutottam naponta két órára a fahulladékkal tüzelni. Ott már enni is jobban volt lehetőségem. Az üzemben keletkezett hulladék fahánccsal is tudtam üzletelni. A bevételből 5 rubelért egy szelet kenyeret is tudtam vásárolni. Egyre jobban megértettem a muszkák beszédét, ragadtak rám az orosz mondatok. Vasárnap már nem dolgoztunk, mehettünk a tábori miséző pópához imát hallgatni. Azonban nagyon hiányzott már a magyar hon.

Otthon volt minden gondolatom.

Sohasem értettem meg, hogy miért kell a lágerben szenvednem hosszú éveket. Szkora damoj – kiáltották többször muszka őreink. Örültünk, hogy talán végre megyünk haza. Aztán kiderült, hogy az állomáson csak több vagon szenet kellett gyorsan kiraknunk…

Csak hazavezérelt a Jóisten

Aztán csak eljött az az 1948. októberi nap. Téli katonasapkában és pufajkában vonatra tettek bennünket, és hazabocsátottak. Több mint egy hétig utaztunk, de a Jóisten hazavezérelt, végül Debrecenbe értünk. A fogadóbizottság elbocsátólevéllel és 20 forint készpénzzel köszönte meg életem elvesztegetett négy évét. Tetétlenig szekérrel sikerült eljutnom. Tetétlenen a falu gyerekei sikongva szaladtak haza szüleikhez. Újra jött a falunkba egy ruszki, harsogták a ruházatomat látva. Itthon Földesen beléptem a most ötven éve meghalt Jámbor István szövetkezetébe, ahol 1985-ig állattenyésztő téesztag voltam. Családot alapítottam, házat építettem. A keserű évek rendszerváltás utáni kárpótlásából földet és legelőt vettem. Lányoméknál élek. Sokat mozgok, szőlőt kacsolok, darálok, etetem a jószágokat. Jó egészségben várom a 94. születésnapomat, de a fogolyélményeket ma sem tudom feledni. Sokszor a meggyűlölt orosz vezény­szavak jönnek elő belőlem, ha beszélgetek valakivel a négyéves fogságomról, vagy ha a lányomék gazdaságában az állatokkal, a nyolc bikával vitatkozom.

Péter Imre