Csakis önmagunkért

Külföld felé csakis baráti országokba mehettünk, ettől függetlenül a határnál mindig bennünk volt a félsz. Valójában nem is bennünk, hanem a szüleinkben, akik jó előre figyelmezettek bennünket, hogy most aztán csend legyen, rend és fegyelem, mert jönnek a határőrök. Annyira meg voltunk szeppenve, nemhogy nevetgélni nem mertünk, de még megszólalni sem, sőt a tekintetünkkel jó messzire elkerültük az egyenruhásokat. Amikor átléptük a határt, szinte hallani lehetett azokat a sziklákat, melyek a vállakról leestek.

1989-ben nagy megtiszteltetés érte a futballcsapatunkat, az NSZK-ba mehettünk edzőtáborozni. Hatalmas élményt jelentett ez fiatal suhancok számára, hiszen testközelből tapasztalhattuk meg a „nyugati luxust”, amit legtöbben csak tévében láttunk addig. Különleges érzés volt, amikor úgy léptünk át Hollandia területére, hogy a buszunk még nem is lassított az üresen tátongó határőrbódé láttán. Nem ehhez voltunk szokva…

Azóta nagyon sok minden megváltozott, ledőltek a falak és drótkerítések, a legtermészetesebb módon közlekedünk Európában, úgy jövünk-megyünk az országok között, mintha mindig is így lett volna. Az elmúlt évtizedekben nemcsak az útlevelünk „hatósugara” nőtt meg, hanem komolyabb beleszólásunk lett abba, milyen körülmények között akarunk élni. A szabad választások is kinyitottak egy ablakot, s ez a spektrum szerencsére sokkal szélesebb, mint anno volt. Saját kezünkben van a döntés az életünkről, éppen ezért mindenkinek kötelessége lenne, hogy szavazzon, s ezt ne egy számítógép klaviatúrája mögött ülve, hanem a szavazófülkében tegye. Nem a szívéhez közel álló párt vagy politikus miatt, hanem önmagáért. Csakis azért, hogy a választások napján megnyugtassa a lelkiismeretét, hogy megtette azt, amit meg kellett tennie.