2016.12.26. 10:52

„Létezésünk skizofréniájáról beszél a mű”

Debrecen - Jó érzékkel elegyítik Ken Kesey regényének, valamint az ebből készült ötszörös Oscar-díjas filmnek az elemeit.

Az Orlai Produkciós Iroda Száll a kakukk fészkére című előadását egy hete láthatta a debreceni közönség a Főnix Rendezvényszervező Közhasznú Nonprofit Kft. jóvoltából a Kölcsey központban. A darab alkotója a regényhez nyúl vissza, amikor a magát süketnémának tettető és indiánnak képzelő Bromden törzsfőnök nézőpontjából láttatja az elmegyógyintézetbe a börtönből odacsöppenő, csirkefogó McMurphy irányította eseményeket, azonban a film epizódjait ismétli, amikor az zárt intézet lakói például nem a hajókirándulásuk során lázadnak fel „végleg”, hanem egy prostituáltakkal „megspékelt” orgián.

Lazára sikerült

A csirkefogó szerepét Znamenák István rendező Szabó Kimmel Tamásra osztotta, akinek nyilván az (is) lenne a feladata, hogy a filmbéli hasonlóságok ellenére – a vásznon tökéleteset és felejthetetlent alakító – Jack Nicholsonhoz képest máshogy „hozza” McMurphy lebilincselő, a küldetését tekintve, naiv alakját. Szabó Kimmel Tamásnak ez csak részben sikerül. Elég „laza” ahhoz, hogy elhiggyük: sokáig tényleg nem érti, nem érzi, hogy a magára vállalt feladata, azaz újra emberré tenni az elmegyógyintézetben elembertelenített, méltóságuktól, jogaiktól teljes mértékben megfosztott betegeket, mennyire veszélyes azzal a Ratched nővérrel, (a „Főnénivel”) szemben, aki önmagában, egy személyben aljasabb és kegyetlenebb, mint a fasiszta diktatúra egész rendszere. A problémát az okozza, hogy a Szabó Kimmel alakította karakter itt nem fejlődik: amikor az először játéknak vélt szabályszegéseivel annyira „kihúzza a gyufát” a Főnéninél, hogy az az elektrosokk után a sebészeti beavatkozással, a lobotómiával fenyegeti, még akkor sem képes felfogni „játszadozásai” súlyát. Végig „röhög” mindenen, s ezt a nem változó svihákságát sajnos igen szerencsétlen módon még Zöldi Gergely szöveg-újrafordítása is alátámasztja.

Az kétségtelen tény, hogy a szövegnek jó ötven év távlatából jót tett a frissítés. Az például nagyon jó, hogy a betegek két csoportját, amelyek a regény eredeti fordításában még Hevenyekként és Idültekként szerepeltek, ebben az új fordításban már Akuttaknak és Krónikusaknak hívják. Csakhogy túl sok lett a trágárság. Szabó Kimmel McMurphy-je szájába ez a frissített narráció szinte kötőszavakként adja a válogatott káromkodásokat, amelyeknek így mindenféle stiláris értéküket elkoptatják.

A drámaiság is elvész

A trágárul kommunikáló csirkefogó végig laza magatartása azért is gond, mert megakadályozza, hogy igazi drámát érzékeljünk a Főnéni zsarnoksága és az ő demokratikus elképzelései között. Tehát a regény lényegének közvetítése, nem a Főnénit alakító Péterfy Bori játéka miatt megy félre. Ezt a lényeget Magyarországon talán Gyurkovics Tibor író-pszichológus fogalmazott meg a legpontosabban: „Létezésünk skizofréniájáról beszél a mű, és nem a skizofrénia betegségről. Arról, hogy nyomorult sorsunk beilleszthetetlenségét nálunk kevésbé nyomorultak, vagy mondjuk szerencsésebbek manipulálják elviselhetetlenül beilleszkedővé. S itt a belső lírai skizofréniás látás társadalmi méretűvé növekszik: a nálunk épkézlábúbbak manipulálnak minket, látszólag épkézlábatlanabbakat. Nem elmebetegségről, manipuláltságunkról van szó”. A kimért, sőt „karót nyelt”, valószínűleg régóta – minden szempontból – kielégítetlen nő belülről, épp a saját magával kapcsolatos problémáiból fakadó zsarnokságát Péterfy Bori remekül érzékelteti, csak valahogy a Szabó Kimmel alakította karakterrel nem tudnak találkozni. Épp azért, mert ők ketten eléggé „elmennek egymás mellett”, az összes többi szereplő, a betegek, a főorvos, valamint az ápolószemélyzet is végig légüres térben mozog.

Túlságosan szépek

Az érthető, hogy az elmegyógyintézet „lakói” McMurphy érkeztével össze vannak zavarodva: nem tudják, hogy most az újonc mellé tegyék-e le a voksukat, vagy maradjanak a „Főnéni” oldalán, azaz továbbra is zokszó nélkül engedelmeskedjenek az értelmetlen és elembertelenítő, az intézetben őáltala felállított szabályoknak. Ezt a hezitálást szinte mindegyik karakter képes érzékeltetni velünk. Ebből a szempontból mindenképp ki szeretném emelni a dadogós Billy Bibbitet alakító Dékány Barnabás játékát. Ő a két „pólus” közötti ide-oda mozgás drámaiságát, amely végül öngyilkosságba kergeti, hitelesen, teljes átéléssel közvetíti. Ismét itt van a csakhogy: az első perctől az az érzése az embernek, hogy a színpadra sokkal inkább egy hormonbombát telepítettek, mint olyan beteg embereket, akik közül az egyik épp bombakészítéssel bíbelődik. Egytől-egyig túlságosan szépek, túlságosan jóképűek a gondozottak is, az ápolók is, a főorvos is, a külsejük semmiképp se passzol a szerencsétlen, megalázott helyzetben lévők helyzetéhez. A kontraszt azért is nagy, mert – Cselényi Nóra jelmeztervezőnek köszönhetően – az egyenruhájuk, valamint a főnéni az övékéhez képest elegáns, szép, de a diktatórikus hajlamához tökéletesen illő világoskék kosztümje közötti különbség képes szimbolizálni a zsarnoki rendszer működési mechanizmusát.

Az előadás mindezen „gyermekbetegsége” ellenére annak a versikének a mondanivalója az előadás végén hatásosan átjön. Ezt a regény elején olvashatjuk, Bromden hallotta kiskorában az édesanyjától, s a betegek ebben a produkcióban is „elszavalják”. „Három gúnár kiabál, /Napnyugatnak – támadatnak száll /Száll a kakukk fészkére / ki lesz a kakukk vesztére?” Ha tudjuk, hogy az amerikai szlengben a kakukk elmebeteget, a kakukkfészek pedig elmegyógyintézetet jelent, a versike szereplői azonosíthatókká válnak. McMurphy beleszállt a kakukkfészekbe, kakukká nyilváníttatott, majd mindez a vesztébe sodorta. „Hát megcsinálták” – halljuk a jéghideg mondatot, ami arra utal, hogy a csirkefogó lázadásai eredményeképp – a Főnéni zsarnoki világában – megkapja „méltó” büntetését. Hívatlanul a kakukkfészekbe szállt, s az ottani ténykedése miatt nem kerülheti el a szikét, azaz agya egy részének eltávolítását, a „prefrontális lobotómiát”.

- Gyürky Katalin -