2015.08.03. 13:09

Hiába építettek nekik bérházat a Hortobágyon, nem költöznek az árkusiak

Hortobágy-Árkus - Ha nem költöznek el az árkusiak, a törvényben előírt minimális ellátást ezután is biztosítják nekik.

Aki a 33-as út felőli aszfaltozott, keskeny, kátyúkkal szabdalt bekötőúton érkezik Árkusra, először a Rákosi-rendszer legsötétebb időszakában működő kényszermunkatábor fogdájával találja szembe magát. Az épület lakatlan, a száraz gaz az omladozó kerítés fölé magasodik. A mellette álló ház is üres. A vakolat lehullott róla, ajtaján jókora lyuk tátong, ablaka sincs. Az utcafronti szobában még áll a berendezés, igaz, a madárürüléktől minden koszos. Hátul az utcán a fáskamrának támasztva egy szürke, kerék nélküli Simson rohad.

Mint a Tüskevárban

Odább azonban rendezett portákat látni. Látszik, hogy nem új építésűek, de az is: odafigyelnek, hogy kívülről is rendben legyenek, így a falak tiszták, fehérek. Végül a sor másik szélén álló háznál találjuk otthon Balogh Rolandot. A fiatalember Debrecenben tanul. Tőle tudjuk meg, hogy az apja dolgozni van, édesanyja pedig a tanyajárattal ment vásárolni a 15 kilométerre fekvő Hortobágyra, amelyhez a major közigazgatásilag tartozik. Ez az önkormányzat legtávolabbi és legkisebb lélekszámú külterületi településrésze, s talán a leginkább elszigetelt is. Ezt szeretné a helyhatóság feloldani azzal, hogy beköltözési lehetőséget kínál az ott élőknek. A közfoglalkoztatási mintaprogramban épült házakat kínálják erre, az árkusiak azonban hallani sem akarnak a költözésről.

Roland is csak mosolyog, amikor kiderül, miért érkeztünk. – Hortobágy nem rossz hely, de nem szeretnék elköltözni. Itt nőttem fel, ezért nem szeretnék elmenni innen – magyarázta a tarkójára kulcsolt kézzel a drótkerítés mögül. – Körbe kell nézni: csendes a környezet, kacsákat, csirkéket nevelünk. Nyáron pecázunk, a Nyugati-főcsatornában fürdőzünk, télen a befagyott tavon csúszkálunk. Olyan, mint Fekete István Tüskevárjában – jegyzi meg, s valóban: a ház mögötti kukoricatábla mellett őz szökell, az egyik villanypóznára épült fészekbe gólyacsalád érkezik, este pedig akár rókát is leshetnek. A kerítésre erősített, és éjszaka is világító kerti lámpák, illetve az Átok névre hallgató kutya viszont távol tartja a ravaszdit. Szükség is van rá, mivel elvinné az aprójószágot. A szakácsnak készülő fiatalember azt mondja, a hortobágyi házaknak szinte nincs is udvara, oda nem vihetnék őket.

Közben megérkezik a járat, az utcácskán a keréknyomok között a gaz veri az alvázat. A járműből a vállán szatyorral kiszálló édesanyjából, Való Juditból valósággal dőlni kezd a szó. – Ezt a lehetőséget adjam fel az ottani körülményekért? Ott nem tudnánk élni, jószágot nevelni, itt viszont mindenünk megvan: kert, állatok, munka. A gyerekek tanulnak, a férjem is és én is az állattartó telepen dolgozunk. Hogy járnánk ki ide? Most csak át kell sétálni. Nem is értem, hogy gondolják: a saját tulajdonú házainkat adjuk el, s Hortobágyon meg bérleti díjat is fizessünk? Négy gyermekkel nem mehetünk 47 négyzetméterre! – magyarázza. Azt is megtudjuk, hogy a család már dolgozik egy másik árkusi ház felújításán, ahová Roland a testvéreivel költözne át. Mint mondja, több helyiséggel már végeztek, már csak ezért is ragaszkodnak Árkushoz.

Egy élet munkája

Debreceni Lajosné is a busszal érkezett, két nagy szatyrot vett ki a járműből. Előbb sietve tűnt el a háza előtt hajtó akácbokrok mögött, néhány perc múltán azonban már a libáit engedte ki gyepelni. Amikor közelebb hívjuk, a 66 éves, leopárdmintás blúzt viselő asszony rögtön azzal indít, hogy ő nem fogja elherdálni azt, amiért egész életében dolgozott. – Figyeljen mán ide – böki meg a karom Éva néni –, itt van a földem, 84 ezer forint a nyugdíjam, 30 ezer forintba kerül a gyógyszer, s fizessem még a rezsit, illetve a bérleti díjat. Mi marad megélni? Jussak megint koldusbotra? Dehogy adom fel a szabadságom egy olyan kis rókalyukért – így az asszony. A földre nem minden nap kell menni – jegyezzük meg. – Ha lerobbanok, Hortobágyról nem tudok kijönni – válaszol. Mikor azt kérdezzük, van-e, aki hajlandó volna elköltözni, nevetve mondják, hogy Árkuson olyan embert nem találunk. Szerintük inkább a fiatal házasoknak kellene adni a lakásokat.

A helyieknek azt is sérelmezik, hogy előzetesen nem kérdezték meg őket arról, el akarnak-e költözni, s csak a kész terveket mutatták meg nekik. Amikor azt kérdezzük, szerveztek-e számukra látogatást a házakhoz, a fejüket csóválják. Való Judit azóta sem látta az épületeket, de nem is kíváncsi rá, mondván, neki van hol laknia. – Az önkormányzat arra hivatkozik, hogy sokba kerül Árkus fenntartása. Három lámpa van, meg a busz egy héten egyszer – ez olyan sok? – kérdezi. Állítja, fenyegetések is elhangzottak, nevezetesen, hogy ha nem költöznek át, leállítják a közvilágítást, a vízszolgáltatást és a tanyajáratot. – Ha nem lesz busz, nem lesz. Majd megyünk autóval! – mondják egymás szavába vágva.

Judit közben búcsúzik, mert hívja a munka. Debreceniné pedig arról beszél, aki tanulni akar, innen is tud, ez sem lehet ürügy arra, hogy felszámolják a tanyát. Büszkén mondja, az egyik fia katona, már ötször teljesített külszolgálatot, többek között Afganisztánban, a másik a Sándor palotában, Áder János mellett dolgozik, a lánya pedig Debrecenben, az új városházán. – A kisebbik fiam a lelkemre kötötte, hogy el ne adjam a tanyát, mert ő ha nyugdíjba megy, itt szeretne élni.

Az asszony közben a libák után néz. Mivel messzire mentek, elindul, hogy közelebb hajtsa őket. De annyit még megjegyez: „Valamikor ide kitelepítették az embereket, most meg bennünket akarnak internálni – csak befele”.

HBN-SZZSL

Nem kötelező, ez lehetőség

Kérdéseinkkel a hortobágyi önkormányzatot is megkerestük. Mint Vincze Andrásné polgármester és Gencsi Zoltán alpolgármester levelükben írták, az önkormányzat egyetlen ingatlannak sem tulajdonosa Árkuson, így sem módja, sem lehetősége nincs anyagi szerepvállalásra. A hat 46-47 négyzetméteres, komfortos, hőszigetelt bérlakás építését az önkormányzat számára az árkusiakat érintő hátrányok megszüntetése mellett a településrész magas működési költségei indokolták.

Leszögezték: az önkormányzat a lakásokat azok számára szeretné bérbe adni, akik élni kívánnak a lehetőséggel, a bérleti díj pedig a lakás nagyságához igazodva 3500-3525 forint havonta. A pályázatokat ősszel írják ki, arra a feltételeknek megfelelő Hortobágy-Szásztelken élők is jelentkezhetnek, de az árkusiak előnyt élveznek. Mint írták, a Hortobágyi Híradó című helyi lapban többször beszámoltak a projekt állásáról, továbbá két ízben lakossági fórumot tartottak az árkusiaknak, ahol hangsúlyozták: a beköltözés lehetőség és nem kötelezettség. Kérdésünkre kifejtették, a törvényi előírásoknak megfelelő minimális ellátást ezután is biztosítani fogják az ott élők számára, amely azonban nem azonos a XXI. századi elvárásoknak megfelelő körülményekkel.

Visszajárnak a kitelepítettek

Az árkusi házak egykor az állami gazdasághoz tartoztak, majd a szolgálati lakásokból kiöregedők elköltöztek a környező településekre. Debreceni Lajosné szerint a rendszerváltás előtt kifejezetten jó volt ott élni. Még ma is jól emlékszik a kis boltra, ami az egyik, most lakatlan házban működött, édesanyja volt az eladó. Emlékei szerint 1985-ben zárt be. Áll még a magtár, amit az egykori kitelepítettek emeltek, ma azonban már üres. Falán emléktáblát állítottak a kitelepítettek, akik rendszeresen visszajárnak. Az emlékművet Debreceni Lajosné gondozza.