Ezernél is többen szavaztak a vidám, csattanós sztorikra

A legtöbb kattintást Az alma nem esik messze című történet kapta – tíz üveg pezsgő a beküldő jutalma.

– Nem fulladtunk bele a vidám sztorikba, de amiket kaptunk, azok között vannak valóban hihető, csattanós és kifejezetten nevetésre ingerlő történetek is. A november végi felhívásunkra mintegy harminc olvasónk ragadott tollat, illetve klaviatúrát, és küldte el a Napló vagy a Haon címére vidám esetek leírását (több mint negyvenet), amelyek alanyai ők maguk vagy ismerőseik, rokonaik voltak.

Megjegyzendő, néhány történetnek gyanús az eredete (mintha már hallottuk volna valahol :), de ki tudná bizonyítani, hogy a sztorinak nem a beküldők felmenői voltak a szereplői?!

Aki csak most találkozik a szilveszteri pályázatunk hírével, idén már ne küldjön újabb írást, tegye el jövőre! Az idei pályázatra érkezetteket viszont elolvashatja alább, és megnézheti, melyiket hogyan díjazták a szavazók.

A győzteseknek a napokban átadjuk a jutalom pezsgőket, a legjobb történeteket pedig a szilveszteri Naplóban olvashatják!

HBN

Kolbásztöltés

Sógornőmmel kolbászt szerettünk volna tölteni, de előtte megkérdeztem édesapámat, hogy ő hogyan szokta csinálni, mert az mindig olyan finom.

Azt mondta, hogy 2 deka paprikát és 2 deka sót szokott tenni 1 kiló húshoz. Nekünk 7 kiló húsunk volt, amihez értelemszerűen 14 deka paprikát és ugyanannyi sót kellett volna tenni. Erre elővettem a kis mérleget és egy 10 dekás paprikát. Elkezdtem kimerni belőle 14 dekát ... hát, erről ennyit.

Mandoki Attiláné, Pocsaj

A strand őrültjei

Talán 1986 nyarán történ velem ez az eset. Életem legszebb egyben első „dolgozós” nyara volt. Eleinte csak a barátaim mentek el dolgozni a Nagyerdei Strandra azután Zoli barátom engem is elkezdett inspirálni.

- Olyan jó lenne, testvér, ha te is itt dolgoznál. Látod, Zsolti kabinos, a lányok Pistánál lángost árulnak, én úszómester vagyok, Feri… Feri meg szóval… ő csak úgy itt van és téblábol. Kabintakarítónak vették fel, de még a kabinsort sem látta a héten, mióta itt dolgozik, de megtűrik, mert időben bejár és mert imádja a főnök feleségét. Nézd a marháját!

Feri mintha két gázpalackot cipelt volna a hóna alatt, úgy pipiskedett a kismamáknak a gyerekmedence előtt. Amúgy is hatalmas izmai voltak, de így úgy nézett ki, mint egy elcseszett denevér. De a csajoknak tetszett a levágott szárú farmerban feszítő férfiállat. Nem volt fecskéje, fájt tőle a feje vagy a foga.

Zozó addig ficergett, míg párttirkár nagypapája nyomására a nyári gyakorlatom utáni héten én lettem a mozgó újságárus a strandon. Újra együtt volt a banda! Eleinte Feri a saját munkája helyett lelkesen segített nekem, de amikor egy alkalommal az egész kupac újságot a vízbe borította, mert meglátott egy - az ő elmondása szerinti - „kasa bigét”, nem kértem többé a segítségéből. Ebben az időszakban mesteremmel, Ferivel rászoktunk az egészséges életmódra, azaz minden reggel a strand tejivójában kezdtük a napot. Egy pohár tej és egy briós! Feri rummal, én barackpálinkával javítottuk fel a fehér tehénbenzint. De akkor is egészséges, hiszen munkában voltunk, így nem ihattunk. Sört vagy bort! Ezt mondta a műszakvezető. Így hát azt nem is ittunk. Marhára undorító volt a tej, benne a barackkal. De rájöttünk, hogy ha belemártogatjuk a brióst, egész jó íze lesz. Egy hónapig tartott ez az idilli állapot.Egy napon rúgtak ki minket Ferivel a tej miatt. Nem a szonda okozta a vesztünket . A műszakvezető egy alkalommal leállt velünk beszélgetni a tejivó előtt, duma közben rágta a száraz kiflijét egy vicc utáni nevetés közben félrecsúszott a falat és fuldokolni kezdett. Bolond barátom készségesen nyújtotta a poharát a fuldoklónak, Másnap már nem kellett bemennünk.

Orosz T Csaba

Félreértés Németországban

Ez az eset 1966 nyarán történt. Abban az időben nagyon nehéz volt nyugati országokba utazni, mert 1956-ban a forradalom (akkori szóhasználattal "ellenforradalom") leverése után novemberben kétszázezer magyar ember menekült el az országból és évtizedekig ritkán adtak útlevelet meg valutát a kiutazást kérelmezőknek.

Mi öten, orosz-francia szakos egyetemisták Debrecenből az UNESCO támogatásával hathetes nyelvgyakorlatra mehettünk Franciaországba. A Keleti pályaudvaron szálltunk fel a Nyugatra induló vonatra. Hegyeshalmot el- hagyva a szocializmusból a kapitalizmusba csöppentünk. Bécsben egy fél órát állt a szerelvény, mert újabb kocsi- kat kapcsoltak hozzá. Ezalatt megcsodáltuk a sok színes napilapot és képes újságokat az elárusító standokon. Mivel egy szót sem tudtunk németül, se angolul, mutogatással vettünk egy kis üveg Coca-Colát, hogy megkóstoljuk, milyen is a kapitalisták sokat emlegetett és szidott kedvenc itala. Elsőre nem nyerte el a tetszésünket: szokatlanul más volt, mint az itthoni narancsízű Bambi vagy málnaszörp.

Ausztrián és Németországon át vitt bennünket a vonat. Amikor besötétedett, feltűnt nekünk a sok fényes neonreklám. Még a KRESZ-táblák is ki voltak belülről világítva! Az egyik állomáson - ahogy kinéztünk az ablakon - az AUSGANG fénylő feliratot pillantottuk meg. Valamelyikünk megjegyezte: "Ausgangnál járunk." Egy idő múlva egy másik állomáson szintén az AUSGANG neon-felirat volt látható! Kissé elcsodálkoztunk, hogy ezt a várost is így hívják! A harmadik állomáson aztán rájöttünk, hogy ez a kijáratot jelenti németül! Nagyot nevettünk a tudatlanságunkon és egy életre megtanultuk ezt az első német szót. (Azóta sokkal többet is!)

Befejezésül még annyit, hogy a hazautazáskor egy nagy üveg (1 liter) Coca-Colát hoztam magammal, amelyből először a szüleim és az öcsém ittak, így a csodájára járó ismerősöknek már csak egy-egy kis pálinkás pohárkával maradt a "kóstolóból"!

Azóta nagyot változott a világ: most már bőven ihatunk Coca-Colát és más üdítőket Magyarországon is!

Magi Zsolt László, Debrecen

Éjfél Körül

A hetvenes évek közepe táján,egy jól sikerült névnapozás után jókedvűen mentünk hazafelé a haverokkal. Nyár volt, jó idő, egy darabig együtt mentünk, majd ki-ki a maga otthona felé vette az irányt.

Én akkoriban egy egyemeletes bérházban laktam az emeleten.

Úgy éjfél körül lehetett az idő, amikor hazaértem. A lépcsőház nyitva volt, csak időnként zárta be egy-egy lakó, ha eszébe jutott. Ahogy felérek az emeletre látom, hogy a szomszéd fiú, aki néhány évvel volt fiatalabb nálam, ott ül a lépcsőn.

- Hát te! Mi van veled? - kérdeztem.

Azt mondja, hogy odavolt bulizni, és elfelejtett kulcsot vinni magával, most meg hiába csenget, dörömböl, nincs itthon senki.

- Hát akkor, jó éjszakát! - mondtam neki ,és nyitottam kifelé a mellette lévő ajtót.

-Te, segíts már nekem! Rúgjuk be az ajtót! Mondja nekem.

- Á, szó sem lehet róla - feleltem.

- De rúgjuk már be! - erősködött, és már bele is rúgott egyet az ajtóba, aztán még egyet.

Hát, egye fene, gondoltam, aztán felváltva rugdostuk az ajtót, ami lassan kezdett engedni. Már 2-3 centire kinyílott.

Hát, mondom, még én belerúgok egyet, aztán nyitva lesz!

Egyszer csak csoszogást hallunk bentről, és megszólal egy hang: - Mi van fiam!

Ledermedtünk. Az ajtó kinyílt. Az apja volt.

Aztán másnap hallottam, hogy szegezik az ajtót.

Tóth László

Amerikából jöttem

Amerikából jöttem-et játszottunk Nellyke kisunokával.

Volt a játékban juhász , darus , pék , autószerelő , egyszer a cipészt mutogattam

Erre elkiáltja magát: C I P Ő S Z E R E L Ő

Elek Imre

Béla bácsi

A történet nem mai, szereplői már nem élnek, de tisztelettel gondolok mindegyikükre.

Csöndes kis bihari falu, tél van, a hóesés nemrég elállt, a nap is kisütött és csillog a fénye a friss havon.

Férfi fodrászüzlet, szerda van, bent vagy négy vendég ül, közülük egy a fodrászszékben, a mester éppen a haját vágja. Parasztember egy héten csak egyszer, szombaton, vagy vasárnap reggel - templomra - borotválkozik, tehát a másik három is hajvágásra vár.

Az utcai bejárati ajtó nyikorogva nyílik, aprótermetű cigányember, Béla bácsi lép be. Fehér bajusza nem lefelé csüng, hanem oldalra áll, szélesen, vastagon. Kucsmáját lekapja, köszön illedelmesen:

- Aggyisten!

A várakozók bólintással fogadják, halkan visszaköszönnek.

- Mester úr! Elsepertem a havat - közli Béla bácsi.

A mester bólint, látta az oldalablakon, ezért kész a válasszal:

- Jól van, Béla bácsi, majd jöjjön be szombaton, megborotválom érte.

Béla bácsi köszöni, topog még egy keveset, bizonyosan melegedni akar, majd köszön, fordul és elmegy.

Eljön a szombat, Béla bácsi jelentkezik. A fodrászműhely üres, így a mester azonnal a forgószékbe invitálja.

Ezerszer gyakorolt mozdulatok: borotvaszappanos, kerek doboz a balba, rövídnyelű ecset a jobba, ecset a szappanba, körzés, majd a "vendég" fölé hajol, és az állán kezdve dörzsölgeti, majd halad az arc két oldalára, de a nagy bajusz tövét a mutatóujjára vett habbal keni be, így majd nem vág bele a borotvával.

Béla bácsi mindezt a fejtámlára dőlve élvezi, s amikor van egy kis ideje, megemeli a fejét, és mosolyog magára a tükörben.

A mester befejezi a szappanozást és előveszi a késborotvát. Bőrszíjon megfeni, majd nekilát a borotválásnak. Ahogy a borotva késének lapja megtelik habbal, balkeze hüvelykujjának tövére keni, majd folytatja a borotválást. Ebben a pillanatban a mester kutyája éktelen vonításba kezd az udvaron. A mester az ablakhoz oldalaz és kinéz:

- Mír vonít az a kutya?

Béla bácsi fülig húzza mosolyra a száját, és nem tudja visszatartani a tréfát:

- Biztos, azt is ingyen borotválják!

Pataki Imre

Sárgarépavirsli

Pár éve tavasszal elveteményeztünk a kertben. Szokásunkhoz híven a sor végére karókat szúrtunk le, melyre rászúrtuk az abban a sorban található mag csomagoló tasakját: zöldborsó, zöldbab, petrezselyem, sárgarépa stb. Pár nap múlva a szomszédban gyerekcsapat játszott. Az egyik gyerek a sárgarépa tasakjára mutatva megkérdezte: Misi bácsi virslit is ültettek?

Mica

A papucs

Van egy kislányom. Mogyoró. A külvilág számára Miuska. Nekem? Szerelem első látásra. Én, a hitetlen, aki 30 éven át Ámor szemébe kacagva, cáfoltam az a tényt, hogy a nőkben lappanghat efféle rejtett képesség; és tessék. Egy alig 3 kilós csoda rám cáfolt.

Emlékszem, első találkozásunkkor két tenyeremben elveszve dorombolt. Észre sem vett, csak mikor megérezte karom bizonytalanságát. Akkor komótosan kinyitotta bal szemét, az is elég volt a mérlegeléshez, majd egy végtelenbe nyúló ásítással nyugtázta, hogy átmentem a vizsgán. Ezután kis mancsával bal hüvelykujjamba kapaszkodott és ismét álomba szenderült. Rögtön tudtam, hogy azok az ujjacskák örökre magukhoz láncoltak.

Mogyoró, pelenkás korszakának alkonyára ketten maradtunk, de nem rémültem meg. Nagyon. Szerencsés vagyok, mert az életmód tanácsadóm és az apám teljes vállszélességgel kiállt mellettünk, s mikor én a társadalmi kötelezettségeimnek tettem eleget, ők felügyeltek a csemetére. Az elején akadozott a dolog. Egy picit. Voltak szomorú, s vidám pillanatok. Ám többnyire a lelki-libikóka az utóbbi felé billent.

Többek között kipróbálhattam a modern tudomány leginnovatívabb eszközeit, így a zenélő bilit is. Ami szellemesnek szellemes, csak a gyereket nem bírtam rávenni arra, hogy ne ugráljon fel táncolni minden egyes alkalommal, amikor rázendít a Micimackó felejthetetlen téli slágere, mivel a cél az volna, hogy a „pipike” a biliben gyűljön össze, nem pediglen a szőnyeget hívatott színesíteni.

Megtapasztalhattam új, számomra ismeretlen biológiai tényeket. Csakhogy te is tudd, kedves Olvasó, alvás közben, ha széthúzzák a szemhéjadat, egy idő után az odavezet, hogy felébredsz. A másik fontos alapszabály, amit minden kezdő apukának álmából felébresztve is fújnia kell. Ha gyereknek hányni kell, akkor ő hányni is fog. Ám nem úgy, ahogy te vagy én, küszködve a leküzdhetetlen ingerrel nagy nehezen elbotorkálsz az illemhelyig. Nem, nem. A gyerkőc más biológiai ritmusra ketyeg. Ő a szándék nyilatkozata után, másodperceken belül egy gejzír kitörését lepipálva pakolja eléd a napi menüt. Én ezt elsőként az ágyneműn láthattam viszont. Másodszorra javarészt a nyakamba zúdult az áldás, pedig a sprintem láttán Usain Bolt inkább választja a remete életet, mint a síkfutást; de a mutatvány így is kevésnek bizonyult. Természetesen, később már Mogyoróval fejünket összedugva csak kacagtunk az eseten. Én talán sírtam is egy kicsit, mert az idő múlásával egyre távolibbnak éreztem az ilyen önfeledt pillanatokat. Bevallom tévedtem. Nem először életem során.

Tavaly első osztályos lett Mogyoró. Ennek vonzataként, mindent szót, amit a felnőttek mondtak, szivacsként szívott magába. Minden gesztust mímelni próbált. S leginkább édesanyám – aki, mint a családi kapocs és életmód tanácsadóként funkcionál - páratlan stílusát kezdte imitálni.

Történt egyik este, hogy kislányom egy reklámblokktól bezsongva, kezében kis kívánságlistát szorongatva, követelőzve állt nagyanya elé. Édesanyám a 12 pontot türelmesen végighallgatta, majd Mogyorót az ölébe ültette és mesélni kezdett neki a Földünkön élő gyermekekről. A világhálónak köszönhetően néhány „életet” fényképpel is tudott illusztrálni. Láttak éhezőket, akiket már csak bordájuk tartott össze. Nincsteleneket, akik jobb híján egy lyukas lábassal játszottak. Látták a háborúk legnagyobb veszteseit, a szeplőtlen gyermekeket, akiknek aknák miatt amputálni kellett a lábukat. Kora hajnalban koldulni küldött kisfiúkat, akit egy szál ingben, mezítláb rohantak a mellettük elrobogó nyugati autók után egy kis alamizsna reményében. Borzalmas dolgok ezek, de édesanyám nem elriasztani akarta kislányomat az élettől, hanem rávilágítani annak árnyoldalaira. Arra, hogy vannak gyerekek, akik már annak is örülnének, ha papucs lenne a lábukon vagy, még hacsak mezítláb is, de futkározhatnának a többiekkel. Kislányom egyből átértékelte a helyzetét, s ráébredt arra, hogy neki mindene meg van, amit csak egy gyerek akarhat.

Pár napra rá, apám, anyámat bosszantotta, csak úgy viccből, ahogy azt 37 év után szokás. Édesszájúságához híven elsőként akarta megkóstolni azt a süteményt, amit édesanyám bőszen védelmezett. Pedig a mű, mint várható volt, a szigorú kritériumok rostáján fennakadt (a sütinek persze semmi baja nem volt, ugyanúgy elfogyott, mint a többi). Mogyoró szobájában játszott, de felfigyelt a konyhában zajló eseményekre. Villámgyorsan ott termett. Kezeit csípőre vágta. Karjai a derekával olyan szabályos háromszöget zártak be, amit rajta kívül csak egy ember képes realizálni (mondanom sem kell, ezt a pózt édesanyám tökéletesítette ki). Majd nagyanya arckifejezését mímelve, a következő szavakat intézte a nagyapjának.

- Üljél le a fenekedre papa. Nem lehetsz ennyire mohó! Örülj, hogy van mire húznod a papucsodat.

Majd ugyanolyan villámgyorsan visszasuhant az ő kis birodalmába. Természetesen édesanyám könnyesre nevette a szemét. Így az öreg is megmaradhatott a főkóstolói poszton. S, hogy mi mit nyertünk vele? Talán, egyeseknek egy apró szívből jövő mosolyt. Amíg másoknak, egy örök igazságot, vagy banális közhelyt, ha úgy jobban tetszik. Nekem csak egy tanúságot, amit ideje lenne már a fejembe vésni. Ám nemcsak nekem.

„Ne sirasd az elveszett boldogságodat, mert a könnyektől nem láthatod azt, hogy mit is nyertél vele valójában.”

A tolmács

Évekkel ezelőtt egy kedves tolmács ismerősömmel történt meg az alábbi aranyos eset.

Az éppen aktuális debreceni virágkarneválon a látványos produkciókat bemutató csoportok között volt egy német társulat, akik a tolmácsukat kérték fel arra, hogy a felvonulásnál az ország nevét tartalmazó táblával ő haladjon a csoport élén.

Akik már voltak virágkarneválon, jól tudják, hogy a felvonuló csoportok bizonyos időközönként megállnak, és bemutatják produkciójukat.

Tolmácsunk a német csoport tagjaival előre tisztázta, hogy azok hol fognak először szerepelni. Majd ezt követően elindult a csoport, élen az országnév táblával nagy büszkén lépkedő tolmáccsal.

Egyszer aztán malőr történt: A német csoport tagjai hirtelen jött ötlettől áthatva jóval a megállapodott helyszín előtt nekiálltak a produkciójukat bemutatni, amiről elmulasztották a tolmácsot tájékoztatni.

A nagy zenebonától a tolmács ismerősöm a háta mögött zajló „merényletből” semmit sem vett észre, és immár egyedül nagy büszkén továbbmasírozott a rábízott táblával.

A nézők megkövülten nézték az eseményeket, és hangjukat visszafojtva várták, hogy mikor veszi már végre észre az a félnótás tolmács, hogy már mintegy 100 méterrel lekörözte a csapatát.

Ekkor tűnt fel a tolmácsnak, hogy valami nemigen stimmelhet, és gyanakodva hátrafordult.

E pillanatban tört ki a tömegből az addig visszafojtott összes energia. Hatalmas vastapssal, hangosan röhögve, és „király vagy!” szavakat kiabálva „méltatták” a csapatát jó messzire maga mögött hagyó tolmácsunkat.

Báthory Attila

Az idegenvezető

Egy idegenvezető ismerősöm a német vendégek hazautazását megelőzően velük együtt egy budapesti szállóban szállt meg.

Másnap a reggeli elfogyasztása után a németek érzékeny búcsút vettek tőle, majd taxival elindultak a repülőtérre.

Az idegenvezető igen lelkiismeretes ember lévén búcsúzóul még egyszer alaposan körülnézett a szobákban, hogy nem maradt-e ott valamilyen tárgy. Ekkor fedezte fel, hogy egy bumerángszerű eszköz van az egyik szobában.

Végiggondolta a dolgot, hogy a német vendégek egyike biztosan a gyermekének vehette a bumerángot, és majd milyen szomorú lesz, ha felfedezi, hogy véletlenül itt hagyta az „értékes” ajándékot.

Nem töprengett tovább. Elhatározta, hogy bármi áron is, de a vendégei után hajt.

Gyorsan ő is taxiba vágta magát, és elindult a repülőtérre. S lám, szerencséje

volt: utolérte a németek kis csapatát. Ekkor, mint felmentő sereg, nagy

boldogan mutatta fel a szálláshelyen otthagyott bumerángot, mire a németek

hangos hahotában törtek ki.

Ugyanis kiderült, hogy a lelkiismeretes idegenvezető egy fotel karfájával

utazta utánuk végig az egész várost…

Báthory Attila

Népszokás

Régen falun szokás volt, hogy amikor valaki meghalt, az ismerősök és hozzátartozók "virrasztoltak" a háznál, beszélgettek, imádkoztak.

Éjféltájban mentem hazafelé, útközben két fiatal lány karon fogott, Julcsa néni hazakísérjük – Ők is ott voltak a virrasztáson – Mondtam nekik, hogy a ti helyetekben én tovább maradtam volna.

- A magáéban majd tovább maradunk - válaszolták, mire én:

- Majd meglátom!

MICA

A hóember

A kórház udvarán hóember álldogált. Többen is megcsodáltuk. Az emeleti ablakokból betegek mosolyogtak le rá. Láthatóan gyógyító hatással volt rájuk.

- Istenem – mondta mellettem a felkötött karú asszony – milyen aranyosak ezek az egészségügyi dolgozók, hogy ily módon kedveskednek a szegény, fájdalomtól szenvedő betegeknek. Máris kezd elmúlni a hasogatás a karomból.

- Én csak azért nem sírom el magam, mert kontakt lencsét hordok – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy epe műtéten átesett finom úri hölgy.

- Hát ami igaz, az igaz – szólaltam meg én is a vakbél műtétem helyét tapogatva. – Ezt a hócsodát nem akárki formálhatta, hanem egy pályát tévesztett szobrászalkat. És milyen eredeti. Fazék helyett báránybőr sapka van a fején. Igaz, a seprű hiányzik a kezéből, de istenien áll neki a kockás szatyor.

Egyre többen tapasztották homlokukat az ablakokhoz. Lassú pelyhekben hullt a hó. Belepte a várakozó mentőautókat. A hóembernek csak vörös paprika orra virított . Az ortopédia sürgősségi osztályáról éppen gipszelt karú férfit kísért ki a nővérke, amikor a hóember nagyot tüsszentett.

- Jesszusom, - sikította az ápolónő – a Józsi bácsit itt felejtette a fia!

Tóth Ágnes, Nagyvárad

Az úriember

Az egyik észak-bihari községben, a betakarítások idején igen megszaporodott a lopások száma. Zöldségtől, szőlőig, burgonyától szénáig, mindent megdézsmáltak a tolvajok, a tulajdonosok legnagyobb bosszúságára, s mert a piacokon az illetékesek nem igen kérték számon az árusoktól a termelői igazolványt, a tolvajok vídáman vágták zsebre azt a pénzt, ami a gazdákat illette volna meg.

Nagynénéméktől, Etuséktól is elloptak két nagy szekér szénát, ők pedig azonnal feljelentést tettek a rendőrségen, közölve, hogy fiatal béresükre gyanakszanak, mert csak ő tudta, hogy a takarmány őrizetlen. Három nap múlva már be is állított a portájukra két rendőr egy elegáns úriember társaságában. A rend őrei közölték, hogy a lopás miatt jöttek, nagy szerencséjükre sikerült elfogniuk a tettest.

Etus jó háziasszonyként udvariasan leültette őket. Kérte várjanak egy kicsit, az ura mindjárt lejön a padlásról, addig is megkínálta őket kávéval, és közben azon morfondírozott, vajon nem a polgármesteri hivatalból jött-e az öltönyös, nyakkendős úr. S hogy ne maradjon kételyek között, meg is kérdezte tőle:

- Kit tisztelhetek az ön személyében? - Mire az úriember halkan így válaszolt:

- Asszonyom, én vagyok a tolvaj…

Tóth Ágnes, Nagyvárad

Röntgenkép

Az egyik reggel azt olvastam az interneten egy röntgenkép alatt, hogy a 14 éves fiúnak árcédulák fúródtak a fenekébe. Kétszer is elolvastam, de csak ez volt odaírva, így hát meg volt a véleményem a képszövegről és tovább lapoztam. Úgy öt perc múlva visszatértem a röntgenképhez, mert gyanús volt, hogy nem látszanak ott benn az árcédulák és abban a pillanatban kivilágosodott az elmém és tisztán láttam, hogy nem árcédulák, hanem acélrudak fúródtak az illető hátsójába. Óóóóóóóóó!

Tóth Ágnes, Nagyvárad

Mi történt az ágyban?

A nőgyógyászati rendelőben egymástól elfüggönyözik a vizsgálandó betegeket. Egy ilyen alkalommal a doktor úr szólította az előttem várakozó lánykát, aki kb 17-18 éves lehetett, barna bőrü, helyes lány. A függöny mögül a következő párbeszédet hallottam:

- Mi a panasza?

- Csak azt szeretném megnézetni, hogy szűz vagyok-e még.

- Ezt magának enélkül is tudnia kellene!

- Igen, de tegnap együtt voltam a barátommal, és nem tudom, mi is történt valójában

- És milyen válasznak örülne? - poénkodott a lánnyal az orvos

G. Polgár Mária

Nőgyógyásznál

Mint általában a nők többsége, én is félve, kicsit zavartan érkeztem a nőgyógyászatra. Elkészítettem a doktor úrnak a kis "borítékot". A vizsgálat előtt át is adtam neki, s Ő megköszönte.

Miután felöltöztem visszahívott, s azt mondta, nagyon örül a fényképnek, amit kapott tőlem, de visszaadná, mert nekem több szükségem lehet rá.

Mint kiderült, kicsit összekevertem a borítékokat, s a korábban készült igazolvány képeimet adtam oda neki.

Kicsit volt csak ciki...

G. Polgár Mária

Találkozás a Jetivel

Pár éve egy haveromhoz voltam hivatalos szilveszterre. Kívülről illendően beöltözve - csákó, kiugró duda, szalagok -, belül szintén: házipálinka, sör stb. Így indultam a Csemete utcára este 9 körül. A lifttel fel, az ajtón becsenget. Az lassan nyílik, és én egy hatalmsa BUÉÉÉK!!!! után belefújtam egy nagyot a rugós dudába. Előtem egy tetovált angol dokkmunkás és egy Jeti keveréke állt. Annak a képébe fújtam a dudát. Egy kisgatyában és atlétában állt az ajtóban, majd közölte, hogy hova dugjam a dudát, és a segítségét is felajánlotta.

Rögtön gyanítottam, hogy a szilvesztert ő máskor ünnepelheti, és a BÚÉK-ot is a legkedvesebb felmenőmnek küldte, nem nekem. Az biztos, hogy ilyen hirtelen hangulatváltozáson még éltemben nem estem át. Ha akkor lefényképeznek bennünket, az külön-külön is díjnyertes lett volna.

A találkozásunk tehát elég virharosra és roppant rövidre sikeredett rémálom volt. A liftből visszanéztem: az emelet stimmel, az ajtószám stimmel. A lépcsőházat vétettem el.

Csikó

Mulder ügynök nyomoz

Zöld nadrág, piros mintás ing, kék pálmaleveles nyakkendő, barna kalap és világos zöld kabát - különös fiatalember áll meg a buszváróban. Melege van, a kabátja nincs begombolva, és idegesen járkál.

– Kinek van órája?! – kiáltja el magát. – Szeretném tudni, mennyi az idő!

A közelében egy idősebb házaspár áll. A vadászöltönyös, kalapos férfi válaszol a kérdésére.

– Maga egy igazi úriember! – rikkant neki a fiú –manapság ritka az ilyen. Jó tett helyébe jót várj, ezért fácán helyett téged lőlek le!

A házaspár arrébb húzódik, én is próbálok észrevétlenül elsétálni.

– Ebben a télikabátban meg csizmában úgy nézel ki, mint egy madárijesztő! – veti utánam. – De még szemüveges madárijesztőt nem láttam. Úgy látszik, idén ez lesz a divat.

Nagyon megsértődöm és elfordulok, de ő nem hagyja a dolgot. Úgy látszik, a madarak foglalkoztatják. Hogy kiengeszteljen, egy fészkéből kidobott, didergő madárhoz hasonlít, amit szárnyai alá vesz és gondoskodik róla. Aztán témát változtat.

– Szoktad nézni az X-aktákat? Pont olyan vagy, mint Scully ügynök. Azt sem veszik le a férfiak a lábáról. Nagyon szép nő. Te is majdnem olyan szép vagy, csak az a kár, hogy te nem tudsz beszélni.

Ha sokáig nem jön a busz, még szépségkirálynő lesz belőlem, a madárijesztőből – gondolom.

– Neked testszik Mulder ügynök? Én szívesen leszek az, de csak, ha te is akarod, és akkor együtt dolgozhatnánk. Van egy újabb ügyem, azt kell kiderítenem. Segíts nekem!

Elég sokra vittem percek alatt – didergő madárból Scully ügynök! Micsoda perspektíva!

– Azt kell megkeresni, ki lövöldözi a fácánokat: már majdnem kipusztulnak, meg kell menteni őket. Én már rájöttem, hogy ki a tettes, és ezt te is sugalltad. Azt mondtad, hogy az a vadászkalapos bácsi. Most odamegyek hozzá és letartóztatom, te addig fedezz engem!

Megjött a busz, a fiatalember felszállt.

– Itt az FBI, Mulder ügynök vagyok! Ez a társam, Scully! – és az ajtó becsukódott.

Ám „Scully ügynök” nem szállt fel a buszra. Ott maradt a megállóban, kinyomozni, miért jött ilyen soká a busz…

Ó Kelemen Klára

A szeles bakancs

Fiatal jogász kollégámmal, Tamással történt meg az eset október végén, két évvel ezelőtt. Erdélyben kirándultunk. Rendszeresen visszajárunk oda, hiszen testvér-településünk van a határtól 400 kilométerre. Felszállva az autóbuszra Tamással egymás mellé ültünk, beszélgettünk. Egy idő után megakadt a szemem a lábbelijén, ami egy igen formás, masszív darabnak látszott. Meg is jegyeztem, hogy jó kis bakija van.

Ha Te azt tudnád, hogy hány éves! Legalább hét, de lehet, hogy még annál is több! – mondta már-már hencegve. Hümmögve vettem tudomást arról, hogy bizony vannak (voltak) még jó cipőgyártók. Ez az idilli állapot azonban nem tartott sokáig, miután az első pihenőhely után csendben közölte Velem, hogy megbotlott egy borsószemnél alig nagyobb kőben és bizony az addig oly rendíthetetlennek hitt bakancs egyik talpa „kicsit” megszakadt, váltócipője pedig nincs.

Első szemrevételezés után megállapítottam, hogy ettől bizony sokkal nagyobb a baj, hiszen a lábbeli gyakorlatilag gágogott. Miután pedig együttérzésemet és jogászi kollegalitásomat jóval felülhaladta az élcelődő humor iránti olthatatlan vágyam, ezért kettő percen belül a „kis balesetét” már mindenki tudta.

Na, innentől vált pokollá szegény Tamás hátralévő 5 napos erdélyi élete! Ezután csak és majdnem kizárólag az Ő bakancsának aktuális állapotára volt kíváncsi mindenki. Csapatokat

alakítottunk ki az idegenvezetés problémájának megoldására. Egy percig sem volt kétséges, hogy a Tamás csapata a „szeles bakancs” fantázianevet kapja. Ahogy telt-múlt az idő, ifjú Titánunk cipője azzal egyenes arányban amortizálódott, rongyolódott és haladt az enyészet felé. A negyedik napon a talp 95 százaléka levált, mintegy három cérnadarab, a csoda és a Szentlélek ereje tartotta össze. Amerre járt-kelt, mindig lehetett hallani a klaffogást, csattogást, na és persze a kacagást.

Amikor pedig hazaért, becsattogott a bérházba, s miután a földszinten lakik, a lépcsőházban lévő kukába első mozdulattal dobta be „szeles bakancsát”. Imádott feleséséhez pedig zokniban, de a legigazabb megkönnyebbüléssel érkezett meg.

dr. Takács Éva

Szogó (Állatvédőknek nem ajánlott)

Sok évvel ezelőtt, a Fiam, Rami (Ramón) 5-6 éves lehetett, amikor Főiskolára jártam. Évfolyamtársakkal Miskolcon voltunk egy jó kis partin, éppen Húsvét volt. Barátnőm akkori aktuális kedvese meglepte Őt egy körül-belül 15 centis élő fehér nyuszikával. Édes volt. Imádtuk, mert szaladgált, szagolgatott. El is neveztük Szogónak. A név onnan eredt, hogy ha jóllakott, folyamatosan elégedetten szuszogott, ezért először lett szuszogó, nyusszogó, majd Szogó.

A 3-4 napos buli után bizony el kellett dönteni, hogy ki viszi haza Szogót. A társaság tagjai nem vállalták, mert mindenkinek fontos dolga akadt.A megajándékozott Barátnőm meg pláne nem, így esett Ránk a választás. Hazahoztuk Debrecenbe Szogót.

A bérházban csak 6 órát volt el gond nélkül. Utána bogyózott folyamatosan. A fiam imádta, piszkálta, de egy idő után az erkélyre szorult. Amikor láttuk a növekedését, megbeszéltem Édesanyámmal, hogy kivisszük vidékre hozzájuk, ott mégis jobb lesz mindenkinek. Telt-múlt az idő, s ahogy telt Szogó egyre nagyobb lett . Miután a mosónők korán halnak , a nyulak gyorsan szaporodnak és nőnek, ezért pár hónap után Szogó olyan méreteket vett fel, hogy már nem fért a ketrecbe, a fülei rettenetesen kilógtak. Ekkor szólt Anya, megnéztem és valóban a tapsi-fülesnek más megoldást kellett keresnünk, már megfordulni sem tudott a helyén.

Sok gondolkodás után kellett elmennie egy hosszú útra, az örök répamezőkre. Közben és ezt követően fiam mindig kereste, hol van Szogó miért nincs itt, a ketrecében. Azt mondtuk neki, hogy kicsi volt a szálláshelye és elvitték és egy tágasabb helyre. Miután megtörtént a dolog (amiről a mai napig nem akarok tudni) Szogó a fagyasztószekrénybe került. Olyan 3-4 hónappal később egy másik barátnőmnél voltunk a Holt-Tiszánál. Jókat főztünk, dumáltunk, mulattunk.

Egyik nap főztem az otthonról hozott egyik húsból. Fiam, Ramón kérdezte is, hogy anya ez milyen hús? Kicsit sokáig elgondolkodva és majdnem bűntudattal mondtam, hogy Jó hús. Ahogy készült a bográcsban, megint kérdezte, anya ez milyen állat húsa? Mondtam, hogy ez egy nagyon jó és kedves állat húsa.

Igazán jól sikerült, mindenki kikenekedett, ittunk egy finom pohár bort. Ültünk, a Fiam is dörzsölgette a pocakján, szuszogott rendesen, hogy mennyire jól lakott. Aztán én, kicsit elgondolkodva, kicsit bambulva és közben magamról teljesen elfeledkezve jegyeztem meg: Kisfiam! Te most olyan vagy, úgy szuszogsz, mint Szogó!

dr. Takács Éva

Tanult ember

A kilencvenes években egy multicégnél dolgoztam, nagyon jó munkahely volt, ezért szerettem ott lenni. Egy alkalommal beszélgettünk erről-arról, többek között a tanulásról, iskolai végzettségről is. Figyelte a beszélgetést egy másik üzemből odakeveredett férfi, akit mellesleg kóklernek becéztek. Egyszer csak beleszólt: nekem ugyan nincs sok iskolám, de az én nagybátyám az tanult ember, mert ő az egyik debreceni egyetemen reaktor. Jót derültünk rajta.

Pár nap múlva kisebb baráti társaság jött össze egy szórakozóhelyen, egyszer csak megszólal az egyik munkatársam: hallottátok, mit mondott ez a hülye kókler! Azt mondta, hogy az ő nagybátyja az egyetemen aggregátor!

Tóth László

A dolgozó népet szolgálom!

1966 novemberében sorkatonai szolgálatom nagy eseményére, az ünnepélyes eskütételre készült újpesti alakulatom vezérkara is. Az eskütételre váró, pedagógus

végzettségű "kopaszok" mindegyikét összehíva kiválasztott engem és egy fővárosi katonatársamat a laktanya pol. helyettese - mint mondta - "önálló,nyilvános közreműködésre". Társamnak egy verssel kellett készülnie,nekem a felesküdött honvédek nevében sok éve megírt, elsárgult gépelt oldalon lévő szöveg felolvasására szólt a parancs.

A nagy esemény másnapján hívatott bennünket a pol. helyettes. Dicsérő szavak kíséretében átnyújtotta mindkettőnknek a parancsnokság könyv ajándékait: katonatársamnak Razin: A hadművészet története c. könyve első kötetét, nekem Razin: A hadművészet története c. könyvének második kötetét.

Ma sem sejtem, mit tudott meg társam az első kötetből. Csupán az vigasztalhat, ő sem ismerhette meg a háború feudális korszakának történetét a második részből.

Csik István

Hogy képzeli, doktor Úr?!

A kissé szellemi fogyatékos Sándor, a falu gulyása elkíséri az asszonyt orvoshoz, mivel az étvágytalan és gyakran hányingere van. Az orvos gyanúja hamar beigazolódik. A feleség újra gyermeket vár, immár a hatodikat. Így szól a házaspárhoz:-" El kellene gondolkodni azon, hogy megtartják-e a babát, mivel az első is intézetben van, és a körülményeik sem megfelelőek a gyermekvállalásra". Amikor felkínálja nekik a művi abortusz lehetőségét, a férj felháborodottan rátámad:-" Hogy képzeli doktor úr? Amit én keservesen megcsináltam...?"

V Hegedűs Zsuzsa

Kesztyűsztori

Történt hajdanában, még „világmegváltó” pályakezdő tanító koromban...

Hat vidám, mozgalmas tanítási óra után a gyorsuló idővel harcolva, siettem a hamarosan induló autóbuszhoz. Zimankós, hideg tél volt. Gyors öltözködés után riadtan kutattam a kesztyűm után. Már megint nem találom! Telente ugyan a kesztyűk fogyóeszköznek számítanak, jó magam is a kesztyűfogyasztók aktív táborába tartozom, de ez most nem vigasztalt. Gyorsan feltérképeztem a kesztyű hollétének lehetséges útvonalát. Számítástechnika terem, ebédlő, tornaterem, udvar folyosók. Sebbel-lobbal végigjártam a lehetséges lelőhelyeket, de sikertelenül. Kénytelen-kelletlen didergő kézzel kell rójam a kilométereket! Egy dolog vigasztalt. A sapka legalább útközben véd az egyre erősödő forgószéltől.

Végre megérkeztem úti célom helyszínére, hogy pontosítsam az éppen szerveződő aktuális kiállításom részleteit. Az iroda kellemes melege gyorsan átjárta dermedt csontjaimat, így hamarosan megszabadultam védőruházatomtól, kabátomtól és sapkámtól.

A baráti, ám annál célratörőbb, rövid beszélgetés után megelégedve álltam fel a kerekasztal mellől. Abban a pillanatban tekintetem az asztal alatt heverésző fél pár fekete kesztyűre szegeződött. Kísértetiesen hasonlított a sajátomra. Érdeklődve megkérdeztem, ki lehet e fél pár ötujjú ruhadarab gazdája, de nem tolultak a jelentkezők. Ugyan, hogy került volna ide az én kesztyűm? … Megnyugodva kezdtem öltözködni. Ekkor formás barettsapkámból kipottyant valami! Hihetetlen, de az asztal alatti kesztyű hűséges párja volt. Végre újra egymásra találtak!

Hiszen nem vesztek el, csak eddig kedvenc baretttsapkám belsejében, a fejem tetején utaztak.

A történet tanulsága, kesztyűt ne a sapkába rejtsük, ne a fejünkön hordjuk, hanem rendeltetésének megfelelően, a kezünkre húzzuk.

Kozmáné Bődi Ildikó

Az alma nem esik messze…

Az alma nem esik messze a fájától - mondja a népi bölcsesség. A tudósok szerint az embert elsősorban a környezete formálja, ám a gének szerepét ők sem becsülik alá. Még hogy a környezet? Még hogy a genetika? – kételkedtem rendre, mikor a körülöttem élőkkel és az általam ismert összes le- és felmenő rokonommal ellentétben naponta többször is otthagytam valahol valamit. Mondogatták is a kollégáim: – Kellene neked egy fegyverhordozó, aki mint jó Sancho Panza, rendre utánad hordaná a széthagyott dolgaidat.

Egyszer azután megvilágosodtam. Az unokabátyám, aki koránál fogva még ismerte a már születésem előtt elhunyt Kiss nagyapámat, ezt mesélte róla:

Kiss Imre, a mi közös nagyapánk, akit közel-távol mindenki csak Tatának szólított, igen szórakozott, békés természetű vasutas ember volt. Perlekedett is vele Mama, a nagyanyánk eleget, mondhatni mindenért. Az örökös konfliktus tárgya azonban mégis egy hatalmas barna borjúbőr táska volt, amit nagyapánk rendre a vonaton felejtett. Tata szerint nem volt ez akkora tragédia, mint amekkorának Mama beállította, hiszen a táska mindig megkerült. Utána vitték…

– Amilyen a mosdó, olyan a törülköző – mondogatta az öreg. – Mindenki tudja erről a táskáról, hogy ez egy becsületes vasutas tulajdona. Ez már magától is hazajönne, minek háborogsz, Mama?

– Nekem a helyedben kisülne a szemem, ha egy ilyen ócskaságot mások cipelnének utánam! Ha sikerül eladni a hízót, beutazom Debrecenbe, veszek neked egy szép új táskát – jelentette ki nagyanyánk ellentmondást nem tűrve. Így is lett. Mama közel egy disznó árát hagyta a szűcsnél azért a szép új táskáért, amit Tata már másnap a vonaton hagyott. Az új táska aligha ismerte a járást. Soha többé nem lett meg. Tényleg igaz a mondás, hogy az alma nem esik messze a fájától – nyugtáztam döbbenten, amikor véletlenül egy lakás teljes vételárát felejtettem a boltban. Utánam hozták. Semmi pánik! Végül úgyis minden a helyére kerül. Sőt a zsák is megtalálja a foltját. Nemrég megismerkedtem az új párommal, aki még nálamnál is sokkal szórakozottabb. Jókat keresgélünk! Így lettünk mi a világgazdasági válság és a növekvő munkanélküliség ellenére kétkeresős család…

Majzik Ilona

Sajnálkozás

A debreceni főutcán hallottam véletlenül két fiatalasszony beszélgetését:

- Képzeld, eltört szegény kisfiam lába!

- Ó, jaj!

- De az még semmi! Hanem az új nadrág...!!!

Magi Zsolt László

Miért is nem nősült meg Elemér?

Elemér iskolázott, jó kiállású legény volt. Udvarolt egy nagygazda lányának. Hogy kitűnjön a többiek közül, önkéntesen besegített a gazda gabona behordási munkálataiba. Beállt a legények közzé és a vállára löketett egy zsák búzát. De ahogy vitte az udvaron át a zsákot, minden lépésnél egy nagyot durrantott.

Tudod komám – mesélte később - arra kértem a Jóistent, hogy nyissa meg alattam a földet, hogy elsüllyedjek zsákostul! De a Jóisten nem hallgatott meg, végig kellett vinnem a zsákot az udvaron, s csak abban reménykedtem, hogy jövendő rokonaim talán nem hallottak semmit. Visszafelé azonban eldőlt a sorsom! Az anyósjelölt felém kiáltott:

„Megmondtam ugye, Elemér, hogy nehéz a zsák!”

Amíg éltem, szégyenemben soha többé arra nem mentem!

Lejegyezte az Úr 1946-os esztendejében a Közép-Ural-i Szverdlovszkban, Elemér katonatársa: a ma 90 éves Varga Antal Debrecen, Géresi utcai lakos.

Éljen a 10. Bálnavadásznap!

Idén márciusban volt itt Debrecenben egy kiállításom a szalvétagyűjteményemből.

Ennek kapcsán a helyi újságban is megjelent még március elején egy beszélgetés velem,

melyben beszéltem arról, milyen érdekesebb, különlegesebb szalvétáim is vannak.

Említettem, hogy még a szocializmus időszakából például, az 1960-as évekből

van egy olyan szalvétám, ami a szocializmus eszméihez híven nagyban hirdeti magán:

"Éljen a 10. Bányásznap!"

Az újságírónő ezt félreértette kicsit, és a cikk elején, kiemelt fekete betűkkel így

kezdődött az egész cikk a címsor alatt: "Éljen a 10. Bálnavadásznap!" Na mondom!

Hogy kerülne kedves hazánkba bálna? Főleg ilyen szinten, hogy már a 10.

Bálnavadásznapot éljenzi itthon egy szalvéta, hogy erre oly büszke már kis hazánk?

Először teljesen le voltam taglózva emiatt, mi lesz, ha ezt valaki rajtam számon

kéri, ha megnézi a kiállításomat, és sehol sem találja ezt a szalvétát? Egyedi

mintájú szalvéta lenne, az biztos, de akkor már direkt emiatt ilyet nem tudtam

csináltatni, kevés volt az idő rá. Utána pár nappal már pont ezen mosolyogtam és

nevettem, na, még lehet, hogy épp ez fog engem arra ösztönözni, hogy kifejezetten

ennek emlékére csináltassak egy ilyen mintájú szalvétát, hogy ez a kis baki mindig

is emlékezetes maradjon számomra, és hátha még ezt sokan el is kérnék tőlem cserébe,

vagy meg is vásárolnák, hogy "Hűha, na még én ilyet sohasem láttam, honnan van neked

ilyen különleges bálnavadászos szalvétád?"

Újné Aranyi Babara

Esik még az eső?

Ez a sztori a hatvanas években látott napvilágot, s számtalanszor hallottam az akkori korosztály ajkáról. Társas összejöveteleken, tábortűznél szalonnasütéseknél azóta is szívesen mesélem.

Azokban az időkben a koporsókat Debrecenből, Csepel márkájú teherautóval szállították városunkba, Hajdúnánásra, a helyi temetkezési vállalathoz. Történt pedig egy nyári reggelen, hogy Böszörmény után a szállítók egy stoppost véltek felfedezni az út szélén.

- Elvinnének Nánásra? – kérdezte esdeklően a középkorú férfi.

- Ide előre nem fér be, de hátulra felülhet, ha nem szívbajos – válaszolta neki a kocsikísérő.

Nos, barátunk korántsem volt félős típus, gyorsan felpattant a platóra, a koporsók közé, s vidáman fütyörészve élvezte az utat, csodálta, ahogy szaladnak a fák. Sajnos azonban nem sokkal később eleredt az eső. Jókedvű emberünknek azonban ez sem jelentett problémát, ugyanis hirtelen ötlettől vezérelve befeküdt az egyik üres koporsóba, ahol a kellemes ringatózás, s a kocsi monoton búgása következtében elszenderült. Hajdúdorog után a sofőrt újabb stoppos állította meg, egy muzsikus, aki hóna alatt kopott hegedűjével valami reggelig tartó névnapról ballagott hazafelé. Neki is csak hátul tudtak helyet szorítani, ő viszont nagyon félősen, hangszerét szorosan átkarolva húzódott a legtávolabbi sarokba. Valószínűleg egy döccenő hatására, de előbbi cimboránk felébredt, lassan kinyitotta a koporsó fedelét, kicsit kidugta a fejét, s csak ennyit kérdezett a közben falfehéré vált utastárstól:

- Esik még az eső?

A zenész a mozgó járműről csapot - papot, hegedűtokot otthagyva, sikoltva repült át a plató korláton bele az árokba, a magas fűbe.

Kócsi Imre

A szelíd vadgalamb

Nagyot változott a világ az állatok védelme, megbecsülése tisztelete iránt. Nagyapáink gyerekkorukban madárfészek „kirablósdit” játszottak, s nagyanyámat se tudtam volna elképzelni, hogy lány korában egy kiskutyával az ölében megy a piacra krumplit venni

Ma már azt is megbüntetik, aki nem szabályos láncon tartja a kutyáját, s ha kínoz, vagy megöl, egy állatot, börtönbe is kerülhet. Ez véleményem szerint jól is van így.

Az én történetem azonban szelídebb jószágról szól, s remélem nem tarja senki kicsit frivolnak, tiszteletlennek a sztorit

Pár hete észrevettem, hogy reggel mikor megyek az állatokat etetni, egy vadgalamb (Streptopelia decaocto) mindig ott ül az egyik almafámon, s ahogy kiszórom a drága 6000 forintos tengerit, már száll is le a tyúkok közé, s vígan reggelizik velük. Annyira elszemtelenedett már, hogy szinte két méterre is engedi megközelíteni magát, s a hissegésemre se nagyon ijed meg. Jeleztem is egyik reggel kávézás közben a teraszon a nejemnek, hogy megugrasztom valahogy azt a galambot. Ne én velem kukoricázzon, hiszen több nagygazda is van a környéken, ott még búzát is kaphat.

- Hozzá ne nyúlj! – adta ki a parancsot kedvesem csak úgy egykedvűen – hiszen ő anyukám.

Kikerekedett szememet látva elmagyarázta, hogy az én drága anyósom halála előtt azt mondta neki, hogy vadgalamb képében fog visszatérni, s úgy fog rá vigyázni.

Természetesen másnap már sokkal tisztelettudóbb voltam, hiszen mindig imádtam anyósomat.

- Csókolom anyuka! Még egy kis tengerit?

És valóban. Egy szombati bográcsozás után oda ült a diófánkra, - ami alatt a család ebédelt -, s onnan figyelte hogyan eszünk, pontosabban hogyan eszek, mivel végig csak engem figyelt. Le nem vette a szemét rólam. Pár nap múlva, mikor kertásás után engedtem magamnak egy „hosszúlépést”, (Bor szódával) a szóda hangjára hangos turbékolásba kezdett.

- Jól van! Csak ezzel az egy pohárral anyuka! – replikáztam vissza.

Abból, hogy az ember az ilyen dolgokban hisz, vagy hinni akar, nem történhet semmi baj, s talán a nehezebb dolgokat, problémákat is könnyebb elviselni, feldolgozni.

Én mindenesetre legutóbb nejem kérdésére, hogy adtam e már a tyúkoknak, csak ennyit válaszoltam rezignáltan:

- Igen adtam, sőt, édesanyádnak is vitten egy fél száraz pogácsát búzamaggal cifrázva.

Kócsi Imre

A pi-pi-től a kottáig

Húszéves még alig-alig múltam, amikor megismertem Őt. Bródy János egyik ismert slágere is hasonlóképpen kezdődik, mint az én alábbi kis történetem,

A nagy Ő, aki azóta hites feleségem itt még csak egy nyírlugosi lány volt, akinek csaptam a szelet. Mivel azonban már tervben volt, hogy összekötjük életünket, ennek elengedhetetlen feltétele volt, hogy megismerkedjek leendő anyósommal.

Leutaztunk hát egy verőfényes nyári délutánon a „vizitre” s a vártnál simábban ment a dolog. Mondhatni hamarabb bevágódtam nála, mint a lányánál. Egy óra múlva már önelégült mosollyal arcomon sétálgattam a hátsó kertben, a tyúkok között konstatálva sikeremet. Elannyira, hogy jókedvemben meg is szólítottam a körém csoportosuló állatokat amúgy „Nánásiasan”

Pi-pi-pi-pi!

-Hát veled mi történt? Kérdezte akkor még csak menyasszonyom értetlenül.

Szóltam a tyúkoknak válaszoltam. Mi Nánáson így hívjuk őket.

Az én drágám a nevetéstől fuldokolva rohant az anyjához, jöjjön gyorsan ilyet még nem látott. Pár perc múlva leendő anyósom mind a két szeméből folyt a könny a kacagástól. Könyörgött, csak még egyszer mondjam, hogy „pi-pi-pi”, neki annyira tetszik.

-Mert maguk errefelé hogy hívják őket? Kérdeztem mostmár kissé bosszúsan.

- Hát rendesen, felelte. Úgy hogy: kotta-kotta!

Talán egész Nyírlugos beleremegett, olyan erővel tört fel belőlem a nevetés.

-Milyen kotta, hangjegy nincs hozzá? Élcelődtem.

Azóta tudom, ha tyúkot kapunk anyósomtól ajándékba, előbb meg kell tanítani a Hajdúnánási beszédre, mert még éhen hal szegénykém.

Kócsi Imre

Óvodások bemondásai

Óvónőként szétosztottam a nagy tálca porcukorral leszitált csőröge fánkot. Csabika odahívott, és megsúgta, hogy Jenőke lenyalta róla a porcukrot! Ránéztem az ő csőrögéjére, amin semmi cukorpor nem volt.

- Az enyém már le volt nyalva! Védekezett szomorúan Csabika.

Hittan oktatásról jöttek vissza a nagycsoportosok. Az egyik kislány boldogan mesélt nekem az ott hallott történetről, a kis Jézus születéséről. - Majd a pásztoroknak megjelent Xéna - mondta. Kérdő nézésem elbizonytalanította, - vagy Gábriel?- gondolkodott el.

Máskor ugyan ez a kislány más bibliai történetet hallott, frissen el is mesélte nekem, hozzátéve, hogy a hittan oktató néni tovább is tudja, lehet hogy a tv-ben látta, vagy olvasta.

Régen még a táska lemezjátszók idején jegyezte meg Szabolcska, hogy ha a néni tényleg a lemezjátszóban van, jó lapos lehet!

Csontos Istvánné

Nintendo és Mountain bike vagy micsoda?!

A 90-es évek második felében két testvéremmel nagyon sokat játszottunk az akkor divatba kerülő Nintendo szimulációs játékokkal. A sok "nintendózásra" még az akkor 80 éves nagyapám is felfigyelt és a nagyszülők látogatásakor többször is szóba hozta, hogy "Na fiúk.....hogy megy a Nintendo?" :):)

Pár hónappal később mindhárman megkaptuk első "felnőtt" kerékpárunkat, a Mountain bike-ot. Róttuk a köröket, ezzel mentünk mindenhová, szó szerint ezzel keltünk, ezzel feküdtünk. A Nintendó láz szépen alább hagyott, helyette a biciklizés lett a mindenünk.

Amikor nagyapám először meghallotta, hogy "montenbájk így montenbájk úgy", nem próbálkozott a nyelvi buktatókkal és megalkotta a "NINTENDÁJK" szót.

Ezzel az akaratlan nyelvújításával egy felejthetetlen nyelvi örökséget hagyott hátra. Ha meghalljuk akár a Nintendo, akár a Mountain bike szót még a mai nap is mindenkinek eszébe jut a híres NINTENDÁJK. :) :)

Nagy Lajos

Csak röviden

Régen is volt, ma is van minősítési rendszer.

A határőrség katonai alakulatánál minden raj- vagy őrvezető köteles volt minősíteni a beosztottait.

Volt, aki 3-4 oldalas minősítést írt.

A határőrség parancsnoka megunta a hosszú szövegeket és parancsba adta, hogy a minősítések rövidek és tömörek legyenek.

Egy őrvezető élt is ezzel a lehetőséggel:

XY kiskatona:

Rendes ember!

Jó elvtárs!

De szar katona!

A parancsnok az őrvezetőnek öt nap jutalomszabadságot adott.

Nevezett parancsnok több éven át vezető beosztásban dolgozott (rendőrség, honvédség) a városban. A nevét nem írom le, mert sokan ismerték, igazi közéleti ember volt.

Lüklén Vén

Lajos nagyméretű zsebkendője

Valamikor ötvenkettő táján lehetett, mikor Lajos rávette a feleségét, hogy menjenek el vasárnap a szoboszlói fürdőbe. Sok jót hallani, milyen jó a vize, ők is megérdemlik a sok munka után.

Korán felkeltek, Lajos a jószágot megetette, a felesége pedig útravalót késíztett, még egy üveg tanyasi vizet is pakolt. El is indultak idejében, mire a fürdő kinyit, ott legyenek. Mewg aztán az út is időbe telt, mire a 15 kilométert letekerték. A biciklit beállították a megőrzőbe, megvették a belépőt, meg a kabinjegyet. Először Lajos vetkőzött, utána jött a felesége, aki majd összepakolja a ruhákat. A bugyogóját beletette a Lajos kabátja zsebébe. Mint aki jól végezte dolgát, ő is beletelepedett a vízbe.

Jól telt a nap, a víz is jó, meg beszélők is akadtak. Délben megették az otthonról hozott elemózsiát, majd tovább fürödtek.

Lajosra ráköszönt egy régi ismerőse: Szerbusz Komám! Megismersz tán? Persze, hogy megismerte. Tizennyolc éves korukban egy gazdánál szolgáltak. Nagy beszédbe elegyedtek, vót mire emlékezni. A barát javasolta, igyanak valamit a nagy találkozás örömére. Lajosnak sem volt ellenvetése, csak ő előbb felöltözik.

Lajosnak nagy, csüngős bajusza volt, és olyan szokása, hogy, ha evett, vagy ivott, a zsebkendőjével törölgette. A beszéd úgy elfoglalta a figyelmét, hogy a zsebkendő helyett a felesége bugyiját húzta ki a zsebéből. A barát rettenetesen nevetett: komám, jó nagyméretű zsebkendőd van!

Lajos nagyon megrestellte magát, el is köszöntek egymástól.

Valahogy kiszivárgott a történet. Lajost még sokáig viccelték a nagyméretű zsebkendővel.

Kovács Istvánné, Nagyhegyes

A kialvatlan zárfékező

Történt egyszer, hogy a debreceni Apafi állomásra egy Nyíregyháza felé közlekedő terhervonat érkezett. A szerelvény mellékvágányra lett irányítva. Az állomásfőnök terepszemlén volt a területen, és észervette, hogy a szerelvényen nincs ott a zárfékező. Jobban szétnézett, és látta, hogy a kubik oldalában ott fekszik egy vasutas. Közelebb ment hozzá: ekkor tűnt fel, hogy a zárfékező kocsi lépcsőjéhez és a vasutas csuklójához egy hosszú zsineg van kötve.

A fiatal vasutas ugyanis lakodalmi mulatságból érkezett szolgálatra. Eszébe jutott, hogy a táskájában van egy hosszú zsineg, hátha beválik. Lefeküdt a part oldalába, szépen odasütött a nap, hamar el is aludt. Nyugodtan fújta a kását, amíg egy zakatoló vonat fel nem ébresztette.

Ám akkor felakadt a szeme: a vonatja nincs sehol.

(Az állomásfőnök telefonált, hogy a fogalmi vezetők - ha szabad vágány van Nyíregyháza felé - azonnal indítsák el a szerelvényt.)

Az állomásfőnök elvágta a zsinórt és otthagyta a zárfékezőt. Majd felhívta a debreceni állomást, és kérdezte a Deme nevű szolgálatvezető tiszttől, nem hiányzik-e egy zárfékezője a nyíregyházi szerelvényről?

Amikor a zárfékező jelentkezett szolgálatra, büntetésül egy hónap váltóolajozást és zsírozást kellett végeznie.

(Igaz történet ez, abban az időben én is vasutas voltam, az 1970-es évek cudar világát éltük. Ma 90 éves vagyok és a feleségemmel együtt a bagaméri Református Szeretetotthon lakója vagyok)

Csete László

Ki a süket?

Még valamikor a 70-es években történt, amikor még nagy ÁFÉSZ-ek voltunk.

Egyik nap jött egy paraszt bácsi, és kérdezte, hogy bent van-e a felvásárlási előadó. A vicces kedvű kolléga azt felelte, hogy bent van, csak tessék hangosan beszélni hozzá, mert nagyot hall.

A bácsi torka szakadtából köszönt: Jó napot!

A felvásárlási előadó azt hitte, azért köszönt ilyen hagosan, mert süket.

Meglehetősen emelt hangon folyt a diskurzus egy ideig. Meghallotta az elnök, és jött, hogy mi ez a nagy kiabálás?

– Jaj, főnök, kénytelen vagyok, mert a bácsi nagyot hall.

– Sose volt jobb a fülem! – háborodott fel a bácsi. Azért beszélek hangosan, mert egy munkatársa azt mondta, hogy ön hall nagyot.

Dancs Éva, Nyíradony

Anyósommal történt

Az 1970-es években a nyíradonyi Áfész egyszer egynapos kirándulásra vitt el a dolgozóit.

Anyósommal mindig történt valami.

Mivel korán indultak, még sötét volt. Fél úton előre tette az egyik lábát, s később, amikor ránézett a cipőre, gondolta: ilyen cipőm nekem is van.

Kis idő múlva a másik lábát tette előre: ilyen cipőm is van, állapította meg.

Mikor megérkeztek, akkor döbent rá, hogy a két láb tulajdonosa ő maga. Felemás cipőben járt egész nap.

Dancs Éva, Nyíradony

Vidám utazás

A távolsági busz, amin utaztam, nem volt teljesen tele, imitt-amott akadt még néhány ülőhely. Egy kisfiú felszállt az anyjával és leültek egy, a vezetőhöz közei helyre. A következő megállónál felszállt a nő egy ismerőse, és élénk beszélgetésbe fogtak.

A kisfiú, miután rádöbbent, hogy vele a fene se foglalkozik, feltérdepelt az ülésen és vágyakozóan tekintgetett hátrafelé. Anyuka a szeme sarkából figyelte, és figyelmeztette:

– Ülj le szépen!

Józsika azonban unta magát és lekezdett járkálni a buszban. Az egyik ülésen elénekelt egy dalocskát, a másikon elhúzta a függönyöket. Néhány utas mosolyogva nézte. De az anyukája rászólt:

– Józsika, ne rosszalkodjál már! Azonnal gyere vissza!

A gyerek azonban elengedte a füle mellett az anyukája kérését, és néhány utassal összepacsizva hamar a hátsó ülésen találta magát. Ott már volt egy kis ugra-bugra is.

– Józsika! Nem szólok még egyszer! Nem tudom, kinek beszélek, rögtön gyere ide! – hangzott a parancs vészjóslóan, és az anyuka a nyomaték kedvéért még egy lépést is tett a gyereke irányába.

Józsika ennek tudatában fontolóra vette a dolgot, és már éppen viharzott visszafelé, amikor is egy fránya jobbos kanyarban megtörtént a baj: Józsika nagyot esett. Az anyja odarohant, felráncigálta a padlóról és ráadásnak lekevert neki még egy nyaklevest is.

– Ugye, hogy megmondtam, hogy ne rohangálj, mert elesel, de neked hiába beszél az ember, falra hányt borsó! Megállj csak, otthon majd megmondalak apádnak!

És ekkor Józsika torka szakadtából üvöltve így felelt:

– Neked is hiába mondja apu mindig, hogy ne pisilj a lavórba, mégis mindig belepisilsz!

Szabó Tiborné, Debrecen

A furtai nagymamától

Űrhajósofőr

Szántó papa nyugdíjas. Aktív korában olyan jogosítvány tulajdonosa volt, amit nem sok ember birtokolt. Most, mint nyugídjast, az ismerősök köréből meg-megkérik segíteni. Hol busszal dolgozik, hol teherautóval, különféle márkájú, formájú autókkal elhet látni.

Az 5 éves, nagycsoportos Dénes unokánk kérdése:

– Mama! Papa minden autót tud vezetni?

– Igen kisfia, csak repülőt nem.

– És űrhajót?

– Azt sem.

A két évvel korosabb Zsófi nővére zárta le a beszélgetést:

– Mama, űrhajót könnyű vezetni, csak gombokat kell nyomogatni!

Fürdés

– Déneském, a bigust is mosd meg!

– Azt nem kell, benne van a vízben!

Fontos

Zsófi szól, hogy mutat valami fontosat

– Várjál kincsem, előveszem a pápaszemem!

– Pápaszem? És mámaszem?

Pistike (21 hónapos)

Üti az órák számait a 80 éves falióránk. A fél órát egy ütéssel jelzi. Ebédeltünk. Ütötte az óra a tizenkettőt. Örömmel figyelte. Mikor elhallgatott az óra, odaállt, és parancsolóan rászólt: – Na még egyszer! Még egyszer!

Dorka (Egy éves volt)

Az asztal lábába kapaszkodva közlekedett a lapja alatt. Behoztam az ebéd következő fogását.

– Itt a kacsasült! - mondtam

– Háp - háp - szólalt meg az asztal alatt.

Dorka apukájának 2 és fél éves korában mandula műtétje volt. A 70-es években nem volt lehetőség a szülőnek a gyermek mellett lenni. A nővérkenénit elkeresztelte Hőmérkenéninek. Azóta mi is így hívjuk a nővérkéket.

Szántó Istvánné, Furta

Bevitték a tengeribe

Még 18 éves kölyök voltam, a falunkhoz közel, kb. egy kilométerre egy régen megásott vályogvető gödör volt, tele (körülbelül 180-200 cm mélyen) vízzel. Idejártunk fürödni a velem egykorú fiúkkal. Egyszer azonban egyedül mentem úgy 11 óra körül. Meleg volt nagyon. Letettem a rövid gatyát, inget és úgy fürödtem meztelenül, egyedül. Nem láttam senkit a környéken. Nemsoká jött egy juhász két kutyával és vagy 150 birkával, hajtva őket a déli pihenőre. Ő ment elől, a két kutya hátul, én meg fürödtem nyugodtan. És nem vettem észre, hogy a két kutya elvitte a ruhámat. Csak amikor öltöznék, kezdtem el kapkodni, hogy mi lesz most, hogy megyek haza ruha nélkül! De csak haza kellett menni. Futottam meztelenül hazáig, közben több gyerekkel találkoztam, persze, nevettek rajtam. Volt lakodalom is, előlük elbújtam egy kis utcába.

Hazaérve a kaput bezárva találtam. A húgom jött két barátnőjével, ők nyitottak kaput, de ahogy megláttak, elszaladtak tőlem.

Beengedtek, mondtam, hogyan jártam. Felöltöztem és visszamentem a ruhát megkeresni. Találkoztam a juhásszal, kérdeztem, nem látott-e a kutyáinál valami ruhafélét. Látott bizony, de azt is látta, hogy bevitték a tengeri földre. Valóban meg is leltem, de már teljesen volt széjjel szaggatva.

Otthon megmutattam a lányoknak, akik megint csak nevettek rajtam.A barátok is megtudták, jöttek, megkerestek, ittunk rá egyet. Közben dalolgattunk (öten voltunk barátok, már ők elszálltak a mennybe). Két dalt kellett mindegyikőnknek eldalolni. Én voltam az első. Így kezdődött az egyik nótám: Piros pettyes ruhácskádban láttalak meg téged..., a második pedig: "Én is voltam egyszer fiatal nagyon, én is jártam száz kislány után, téptem annyi rózsát május elsején, mégis magam maradtam én"

(Már 93 éves vagyok, 18 éve özvegyen élek)

Id. Kiss Lajos, Sáránd

Ismerlek már, jó madár!

E mosolyt fakasztó történet a nyírábrányi határőrsön történt a szocialista időkben.

Az őrsparancsnok néha, a kora délelőtti órákban kiküldte a szakácsot is egy kis őrjáratszolgálatra, hogy úgymond, meg ne macskásodjon a lába. Így volt ez azon a bizonyos napon is.

Én, mint híradós, a telefonközpontban voltam szolgálaton.

A szakács a magas figyelőben tartózkodott, mellyel telefon összeköttetésben álltunk. Egyszer az őrsügyeletes határőr az ügyeletes szobából kéri a figyelőt. Kapcsoltam, lebeszéltek, bontottam. Úgy 10-15 perc múlva az őrsparancsnok is kéri az irodájából figyelőt. Igen rövid beszéd után bontottam a vonalat.

Majd azonnal utána engem hívott a szakács, és izgatottan kérdi:

– Te, kivel beszéltem az előbb?

– Százados elvtárssal, az őrsparancsnokkal – mondottam.

– Tényleg? – feleli ijedten a szakács! Hű-ha!

Ebben a pillanatban már sietve jött be hozzám az őrsparancsnok, vette ki a kezemből a telefont:

– Megálljon, csak! Jöjjön be, majd adok én magának! – mondta a szakácsnak.

Az történt, hogy az őrsügyeletes határőr gondolt egyet: megvicceli a szakácsot. Felhívta telefonon, bejelentkezett az őrsparancsnok nevében és utasítgatta, válaszként pedig elhangzott a szabályzatban előírtaknak megfelelő „Jelentkezem, jelentem, értettem” stb., majd jót nevetett az ügyeletes és letette a telefont. Valamivel később az őrsparancsnok is beszélni akart a figyelővel. Ekkor már tényleg az őrsparancsnok jelentkezett be a szakácsnak. Mire a szakács:

– Ismerlek már jó madár! Menjél a büdös p....ba!

És letette a telefont. Az őrsparancsnok döbbenten halló-hallózott.

A délutáni parancskihirdetésre a folyosón felsorakozva, kuncogásunkat igen-igen nehezen visszafojtva hallgattuk, amint parancsnokunk előadja:

– Képzeljék elvtársak, felhívom a figyelőt, és a járőr nem áll velem szóba, hanem azt mondja, ismerlek már jómadár…

Bojtor István, Püspökladány