A helyiek szerint nem sok jövője van Ohatnak, most mintegy ötvenen élnek itt – fotókkal

Ohat-Pusztakócs – áll a vasútállomás fehér falán a felirat. Megérkeztünk, de mégis merre tovább? Kilométeres körzetben csak a puszta képe fogadott, pedig jól olvastuk a táblát, ez itt Ohat-Pusztakócs. A sínek túloldalán ikerház, előtte autók álltak, tyúkok csipegettek, és száradtak a mosott ruhák. Az egyik ott lakó volt segítségünkre. Megkérdeztük tőle, merre vannak tovább még házak. Jött is a válasz azonnal, de minket úgy meglepett, hogy szóhoz se jutottunk hirtelen. – Ohat-Pusztakócs csak egy vasútállomás, ketten lakunk, én meg a szomszéd.

Aztán kiderült, Ohatra kell elmennünk, ott laknak néhányan, bolt és kocsma is van. Őri Olivérnél kellene érdeklődnünk. Így tettünk. Olivért – úgy esett – keresnünk sem kellett, a helyi presszó és bolt tulajdonosa épp egy vásárlóját kísérte ki, jól megrakott szatyrot segített kivinni az autóig. Amikor elmondtuk, hogy mi járatban vagyunk, azonnal tudtunkra adta, ők bizony követik a Haon elnéptelenedő településrészeket felkereső sorozatát, és biztosak voltak abban, hogy megkeressük még őket. Nagy örömmel mutatott be minket két helyi asszonynak, így Tóth Lászlónéval és Kota Istvánnéval beszélhettünk az ohati életről. Jó kocsmáros révén meg is kínált volna minket, de mi inkább a helyiek szavait ittuk. Megtudtuk, hogy körülbelül ötvenen laknak Ohaton, és a mobilposta minden nap jár a faluban.

Stressz az nincsen

Amikor arról érdeklődtünk, hogy miért jó Ohaton élni, nem hezitáltak a válasszal a helyiek. – Míg magácska áll a dugóban, addig mi itt beszélgetünk, emberi életet élünk. Itt nincs stressz, mindenki ismer mindenkit – vágta azonnal a választ a presszótulajdonos. Az asszonyok is egyetértettek, azt mondták, ők szeretnek itt élni annak ellenére is, hogy itt nem felhőtlen a helyzet. – Bajok vannak a közvilágítással. Ivóvíz sincs, a csapvizet csak mosásra és tisztálkodásra használjuk, vagy a jószágnak adunk inni belőle – mondta el Kota Istvánné.

Az évek nem kímélték az aprócska falut, fejlődés helyett egyre csak rosszabbra fordult az itteni helyzet. – Régen virágzó gazdaság volt itt, sok külterület tartozott Ohathoz. Ezelőtt 20-30 évvel két-háromszáz ember is dolgozott itt. Ohatnak múltja van, de jövője már nem sok – sóhajtott fel Tóth Lászlóné. Felidézte, hogy egykor kultúrház is volt, ott üzemi konyha üzemelt. – Lakodalmak, bálok voltak, mozi és színház, de ez a múlté – fűzte hozzá. A fejlődésről csak annyit mondott, húsz éve készül a járdájuk.

Sorolták még egy ideig, hogy mi minden volt elérhető helyben. Szálló, iskola, óvoda, de mindez már csak a múlté. Az intézmények épületeinek nagy része nincs meg, sokat közülük lebontottak és mást építettek a helyére. A helyiek azt is elmondták, volt idő, amikor be akarták őket költöztetni Egyekre, de mint fogalmaztak, ők már nem tudják maguk mögött hagyni az ohati életet. Nekik mindennél többet jelent a nyugalom, a biztonság, az, hogy csak ki kell lépni a házból, máris lesz egy érdeklődő szomszéd, akivel lehet beszélgetni, és hogy a gyerekek kedvük szerint játszhatnak a szabadban.