Alföldi lány a világ tetején: „soha nem leszek az, aki előtte voltam”

Hosszú út vezetett Hajdúböszörményből a Himalája lábáig, ám Kathi Erika számára az érkezés pillanatában vette kezdetét a kaland legfáradságosabb része. Szenvedélyes trekkingelőként korábban megjárta Eurázsia és Afrika magaslatait, ám a világ nyolcezer méteres magaslatai csupán álomként lebegtek a szeme előtt – egészen néhány héttel ezelőttig.

Testedzés és lélektorna

– A mozgás a lételemem, sokat bringázok, edzek, de a túrázás a mindenem, a hegyek között szeretek igazán lenni. Többezres magaslatokról és csipkés sziklaszirtekről szemlélni a világot olyan átszellemülés, amelyhez más forrásból nem lehet hozzájutni. Bennem ez az élmény táplálja az erőt és örömöt a mindennapokhoz. Az odavezető út pedig formálja a jellemet, kihívásokkal van kikövezve, melyek során elsősorban saját magunkkal kell megküzdenünk – mesélt féktelen izgatottsággal a hangjában.

Kathi Erika első nagy túrái a szomszéd országokba vezettek a Kárpátok és az Erdélyi-szigethegység csúcsai közé. A múlhatatlan rajongás végül a Magas-Tátra bércein fészkelte be magát a lelkébe. – Kemény túrákat csináltunk végig a barátaimmal Szlovákiában és Lengyelországban, majd az Alpok háromezres csúcsai következtek. Később messzebbre merészkedtem, Montenegró volt a következő állomás. Ekkor már szerettem volna magasabbra törni, ezért elutaztam Észak-Afrikába, ahol feljutottam az Atlasz-hegység legmagasabb pontjára, a 4200 méteres Toubcalra. Tavaly nyáron aztán fordulóponthoz érkeztem. A Kaukázus mélyén részt vettem egy kemény, hátizsákos trekkingtúrán, ahol valóban megtanultam kilépni a komfortzónámból, hiszen napokon keresztül gyalogoltunk háromezer méter felett, távol a civilizációtól. Minimálban kellett nyomni, a hátunkon vittük a „házunkat”, vagyis a hátizsákot, amelyben sátor, hálózsák, konyhai felszerelések, kis gázpalack, étel, törölköző, ruházat és tisztálkodószer lapult. Patakban fürödtünk, áram nem volt, powerbankkal szereltük fel magunkat. Ott aludtunk, ahol ért az éjszaka. Teljesen kiszolgáltattuk magunkat az időjárás és a környezet viszontagságainak – idézte fel az embert próbáló élményt Kathi Erika, aki kedvenc időtöltésétől függetlenül is imád utazni, ám bevallása szerint úti céljait rendre úgy választja meg, hogy „nem baj, ha van hegy”.

Eljött az idő

Tengernyi élménnyel a háta mögött végül felszínre bukkant a régóta lappangó vágy. 

A magas hegyek között érezzük igazán, hogy milyen aprók vagyunk, és mégis milyen óriási dolgokra vagyunk képesek.

– Ezért is szerettem volna látni a világ legmagasabb pontjait. Szinte megszállottja lettem a Himalájának, és hosszas álmodozás után egy nap kijelentettem, hogy elmegyek Nepálba. Nem volt egyszerű, hiszen átlagos ember vagyok, és egy ilyen utazásnak mindenekelőtt súlyos anyagi vonzata van, ezért plusz munkát vállaltam, hogy összespóroljam a rávalót. Tudtam, hogy fizikailag nem lesz akadálya, mivel edzett vagyok, eltökéltnek és szívósnak tartom magam – osztotta meg. Hozzátette, az is elengedhetetlen volt, hogy tiszta fejjel induljon neki a túrának. A sikeres magashegyi trekking titka, hogy okosan be kell osztani az erőt, ehhez pedig mentálisan is fel kell készülni. Kathi Erika szerint a Himalájában a türelmetlenség az ember legfőbb ellensége, a teste ugyanis egyhamar megbosszulja, ha túl gyorsan akar haladni. Az utat csoszogva, lassan lépkedve kell megtenni, hogy a szervezetnek legyen ideje akklimatizálódni a gyorsan változó körülményekhez. A magashegyi betegség enyhébb tüneteit még így sem lehet teljes mértékben elkerülni, de a súlyos rosszullét kiküszöbölhető, csak követni kell az élen haladó serpa komótos tempóját, illetve időnként akklimatizációs köröket tenni. Utóbbi azt jelenti, hogy a túrázók az aktuális éjszakai táborhelytől valamivel magasabbra mennek, ott megtesznek néhány kört, majd visszatérnek az alvóhelyre. Így haladnak fokozatosan felfelé, szoktatva szervezetüket az egyre ritkább levegőhöz.

Fenségesen dermesztő

Kathi Erika nővérével, Judittal karöltve járta be az Annapurna Circuit Trek útvonalát, amely az Annapurna 1 körül halad. Ez a hegy a Himalája 14 nyolcezrese közül az egyik leghatalmasabb, 8091 méteres. A túra legmagasabb pontja az 5416 méteres Thorong La hágó. Dohai átszállással körülbelül tíz órányi repülőút vezette őket Katmanduba, ahonnan busszal utaztak tovább nagyjából fél napon át a hegyek között. Ahogy közeledtek az óriások felé, terepjárókba szálltak át, innen ugyanis egyre brutálisabbá vált a terep. Rémisztően meredek hegyi utakon, folyókon gázoltak át, ingatagnak tűnő hidak tűntek fel előttük. 

– Tíz napot töltöttünk a Himalája mélyén, az első éjszakán egy Chame nevű településen hajtottuk álomra a fejünket, amely mindössze kétezer méteren fekszik. Ez a magasság itthon, Európában nem jelent szignifikáns különbséget a tengerszinthez képest, viszont teljesen más éghajlati körülmények között megterheli a szervezetet. – Estére beütött a magashegyi betegség émelygéssel, étvágytalansággal, tompa fejfájással. Nem tudtam megállni a lábamon, imbolyogtam, mintha egy csónakban állnék egy hullámzó tengeren. Egy kis kőépületben éjszakáztunk, az útvonalon végig ilyen szálláshelyek voltak. Borzasztóan fáztam, mindent magamra vettem, kabátban és sapkában feküdtem be a hálózsákba. Korábban is jártam már magas hegyeken, de a Himalája semmihez sem fogható. Mentálisan is kőkeményen fel kell készülni, hiszen a hegy még a tapasztalt, strapabíró túrázókat is bármikor meglepheti. 

A magasságot, a hegyet és az időjárást mindig tisztelni kell, higgadt gondolatokra kell törekedni, csak így lehet megfelelő döntéseket hozni. Nem meghalni megyünk oda, hanem éppen azért, hogy érezzük, mennyire élünk

– emelte ki.

A magasban a legkisebb dolog is kihívást jelent. Amíg a hó visszaveri a napfényt, kellemes az idő, de ahogy elbújik a nap, beköszöntenek a kegyetlen mínuszok. Az éjszakát a túrázók fogcsikorgató hidegben töltik, a tisztálkodás pedig finoman fogalmazva roppant körülményes, ha egyáltalán van rá lehetőség. – Ha egy-egy szálláshelyen meg tudtak melegíteni pár liter vizet egy lábosban, annak már örültünk. Legalább beszappanozhattuk és leöblíthettük magunkat. Néha azonban olyan fáradtak voltunk, hogy még erre is képtelenek voltunk. Az étkezés sem volt egyszerű, mert bár ilyenkor szükség van az energiára, mégsem a megszokott, otthoni ételeket fogyasztottuk, ami megnehezítette az emésztést. Nem beszélve arról, hogy felfelé haladva egyre zihálóbbá vált a légzésünk. Éjszakánként néha arra ébredtünk, hogy alig kapunk levegőt – számolt be kendőzetlenül az út viszontagságairól. Azt is elárulta, hogy a hegymászásról szóló filmekben látott tragikus jelenetek a valóságban éppolyan vérfagyasztóak. Egyik pillanatról a másikra kerekedhetnek komoly viharok a legfélelmetesebb sziklákon, ahol tényleg csak egy rossz lépésen múlik az ember élete.

Mindezek ellenére beszámolóját hallgatva világossá válik, hogy az Annapurna sziklaszirtjein járva Kathi Erika nemcsak egyszerűen a felhők fölé, de a saját, régóta áhított mennyországába emelkedett. – Azelőtt milliószor lepörgettem a fejemben, hogy milyen lenne feljutni a világ tetejére. A Himalájában töltött idő során olykor eszembe villant, hogy ez most tényleg megtörténik, éppen valóra váltom az álmom. Ilyenkor rendre elpityeredtem. Ezek olyan gondolatok, amelyek végigsimítják a bőrödet és beleborzongsz. Ugyanakkor már az is megmásíthatatlan érzés volt, amikor az odavezető úton Nepál fölé ért a repülő, és megláttam a felhők felett a nyolcezresek csúcsait. Azt gondoltam, hogy úristen, az ott alattunk tényleg a Mount Everest? Itt van előttem a világ legnagyobb hegye? – idézte fel a libabőrözős emléket.

Nem számít, honnan jöttél

A Thorong La hágón az utolsó métereket nővérével az oldalán, könnyektől küszködve tette meg. Meglátása szerint az erőteljes, egész valóját beterítő élmény visszavonhatatlanul megváltoztatta. – A szívem egy darabja örökre ott maradt a Himalájában. Azóta is sokszor álmodok róla. Már soha nem leszek az, aki előtte voltam – mondta elérzékenyülten. – Miután célba értünk, szépen lassan ereszkedni kezdtünk, majd tettünk egy levezető túrát Jomsomban, hogy elbúcsúzzunk a hegységtől. Később felültünk egy kisrepülőre. A jármű úgy nézett ki, mint egy kilenc fős kisbusz, amelynek egyszer csak „szárnyai és propellerei nőttek”, majd elkezdett cikázni a levegőben, a hegyek között. Olyan volt, mintha varázsszőnyegen repültem volna. Amikor visszatértünk a civilizációba, a 28-30 fokos hőmérséklet, a pára és az élmény súlya miatt ismét akklimatizálódni kellett. Pokharában landoltunk, amely Katmandu után a második legnagyobb város Nepálban. Itt eltöltöttünk néhány napot, majd hétfőn hazautaztunk, kedden pedig már dolgoztam. Nekem is annyi szabadságom van, amennyit a munka törvénykönyve előír – tette hozzá mosolyogva a hajdúböszörményi utazó, aki idén már Izlandot és Lappföldet is megjárta, így valóban szűkében van a szabadnapoknak.

– Nem vagyok nagy, expedíciós hegymászó. Én egy alföldi lány vagyok, aki mert nagyot álmodni és azt megvalósítani. Arra szeretnék biztatni mindenkit, hogy ne becsülje alá magát! A mai emberek tele vannak frusztrációkkal, nem mernek cselekedni, azt hiszik, hogy átlag feletti fizetés vagy protekció nélkül nem tudják valóra váltani a vágyaikat. 

Valójában tök mindegy, hová születtünk, mennyi pénzünk van. Az élet olyan rövid, de olyan rövid... Tegyük csodálatossá, erre csak mi magunk vagyunk képesek.

Vadász-Tari Nóra