A járványhelyzetben erősödött az emberekben a részvét, a segíteni akarás

A népszerű klinikai szakpszichológus nemrég a Regőczi István Alapítvány kuratóriumi tagjaként járt Debrecenben, ekkor adott interjút a Naplónak. Beszélgetésünk néhány nappal az orosz–ukrán háború kirobbanása előtt készült, de a segítségnyújtás, a segítő jelenlét témáját csak aktualizálta a napról napra erősödő konfliktushelyzet. A professzort arról kérdeztük, hogy a félelem miként változik odaadássá és az odaadás morfiummá. Kérdeztük arról is, hogyan változtatott az évek óta elhúzódó krízishelyzet a pszichológusszakma népszerűségén, illetve mit tehet az egyszeri ember, ha nem tudja tétlenül nézni a másik bánatát.

Milyen mértékben értékelődött át a társas kapcsolatok jelentősége az elmúlt két évben?

A Covid biológiai világháborúként rohant le minket és mindenkit krízisállapotba sodort. Amikor értesültünk arról, hogy egymás után halnak meg az emberek, annyira drámai hatással volt ránk, különösen az első időkben, hogy az emberekben általánossá vált a megrettenés: holnap talán mi kerülünk sorra. A megfélemlítettség módosult viszonyulásmódot alakított ki az emberi kapcsolatokban, különösen a márciustól júniusig tartó karantén idején, amikor izolációs helyzetben lelkileg is megnyomorított állapotban kellett várnunk, hogy mi fog történni. Ekkor oltóanyag híján még biztató ígéret sem volt, így velünk maradt a védtelenség, a kiszolgáltatottság és a szeparációs félelem. Ez utóbbi egyébként is velünk van születésünk óta, amikor az anya testéből kiszabadulunk. 

Az egész életünket végigkíséri, hogy nem maradhatunk egyedül, nem maradhatunk magunkra, mert a magány gyilkos dolog. Az izoláció nagyon megbolygatta a lelki egyensúlyunkat, ami kioldotta mindannyiunk lelkéből a kötelékérzést, odatartozás-érzést, hogy nem akarunk vesztesek lenni. Ez már önmagában csodálatos. Minél drámaibb híreket hallottunk, annál inkább erősödött a részvét, az együttérzés és az empátia érzése, ezek kioldották az emberből a segíteni akarást, például, amikor az orvosok munkáját megtapsoltuk, vagy az erkélyről énekeltünk nekik. Eljött az az idő, amikor már tenni kellett valamit, ekkor orvosoknak és az ápolóknak küldtünk csomagokat, hogy kifejezzük a szolidaritásunkat. Az etetés kapcsán hívnám fel a figyelmet arra, hogy az „etetlek és szeretlek” nagyon fontos ősi, összetartozó fogalompár az emberi lélek mélyén. Az első olyan dolog ugyanis, amit az életre jogosítottság érzéseként az édesanyáktól kapunk az, hogy a keblére von. Ez a program aztán a sejtjeink mélyére vésődik.

Milyen folyamattal vált ebből a sok félelemből tettre kész, segíteni akaró közösség?

Lassan ocsúdtunk, de ahogy egy kicsit kiállunk már a szeparációs ködből, elindultunk a reménység hídján. Fantasztikus, ahogy csoportok és magánszemélyek kitalálták, hogy segítsünk egymásnak, a közvetlen, fizikai segítségből így jutottunk át magasabb szintű segítségnyújtási csatornákig. Így alakult ki bennünk a lelki képesség a magukra maradt, idős emberek látogatására is, ahogy törődtünk velük és a küszöbeikre tettük a meleg ebédet, vagy felhívtuk őket telefonon. Később, a második hullám idején, tavaly nyáron kezdődtek el a gyűjtések, a szervezett munkák, az intézményes segítségnyújtás. Ekkor indult el az a grandiózus vállalás is, mint például a Covid-árvákat támogató Regőczi-alapítvány. Amikor a köztársasági elnök felkért a kuratóriumi tagságra, eszembe jutott, hogy árvává válni felnőttként is nagy dolog, mert mindezt a felnőttek is úgy élik meg, hogy ezután már soha nem lesznek biztonságban.

Kellő figyelmet fordítunk a lelki egyensúlyra, vagy még mindig áll, hogy aki pszichológushoz fordul, az bolond? Hogyan alakult a pszichológusszakma a Covid hatására?

A járvány második hulláma idején egyesével kellett mérlegelnünk a hozzánk forduló emberekkel kapcsolatban. Két út volt fontos: a gyász feldolgozása és a fizikai lét megsegítése, és csak aztán jöhettek szóba a magasabb, lelki szintek. A pszichológiai része nekem nagy fejtörést okozott, mert Magyarországon nagyon furcsán van megszervezve a pszichológiai élet, sőt, talán nincs is. Gyakorlatilag semmilyen nyilvántartás nincs a magyar pszichológusokról, de a végzettségek összeszámolásával elmondható, hogy körülbelül tizennégyezren vagyunk. Különböző végzettségi szintek jelzik, kik azok, akik jogosultak lelki folyamatokat, köztük gyászt kezelni. Vannak olyan segítő beszélgetések, melyekhez nem szükségesek magas pszichoterápiás végzettségi szintek, csak egy együttérző emberi lélek és az a pszichológiai pallérozottság, amit valaki az egyetemről hoz. 

Nem tudom, hogy mikor szűnik meg Magyarországon a pszichológiai szolgáltatásoknak az a sajátossága, amiért az emberek félnek a „pszicho” szótól. Ha azt mondjuk: lelki segítés, teljesen elég, de úgy tűnik, a „pszicho” szót hanyagolnunk kell. Nemcsak a világjárványt, hanem sok másféle veszteséget muszáj a lélekben feldolgozni. A pszichológia nincs igazán megbecsülve, ezért úgy gondolom, kormányzati szinten is végig kell gondolni, hogy az egészségügyi szolgáltatások keretében kinyíljanak azok a pszichológiai szolgáltatások, amelyek eddig nem voltak beiktatva az állampolgári jogon, ingyenesen nekünk járó szolgáltatások sorába. Pedig ott van benne az egészséghez való jog, ami magában foglalja a testi-lelki egészséghez és spirituális egészséghez való jogunkat is, ehhez képest csak a biológiai egészséghez való jogunk van úgy parafálva, hogy hozzá kötődnek azok az intézmények, amelyek a szolgáltatást nyújtják. Az én szakmámban az emberek ezért lesznek kényszervállalkozók, és meggyőződésem, hogy a kollégáim intézményben szeretnének dolgozni, álláshely viszont gyakorlatilag nincs. Ez azért nagy gond, mert még mi, a nem annyira nagy veszteséget szenvedtek is igényelnénk a segítséget, nemhogy a Covid-árvák.

Gyakran ad hangot annak is, hogy nem kell mindenképp magas szintű szakmai tudás a másik ember lelki megsegítésére.

Az első számú szabály, hogy ha jó a kapcsolat, ott kell lenni azzal az emberrel, aki elszenvedi a helyzetet, mondja el, hogy mi történt vele, és miben is van most. Vannak azonban olyan mélypontok, amikor belénk rekednek a szavak, ekkor a puszta ottlét is számít, egy érintés: nem tudok neked segíteni, de itt vagyok veled.

Társas lények vagyunk, sejtszinten égett be a mélymemóriánkba, hogy ha jelen van valaki mellettünk egy nehéz helyzetben, máris csökken a szorongás, ehhez hasonló effektusa van a terápiának is, de fontos, hogy nem minden esetben helyettesíti. A szolgálatunk lényege, hogy segítünk a másiknak meghallgatni és elmondatni. A gyásznál például erre többször is szükség van: sokszor kell elmondatni pozitív majd negatív emlékeket, így engedjük ventilálni. Tudok olyan esetről, amikor valódi csodát eredményezett ez a gyakorlat. Egy asszony régóta a temetőbe járt a férjéhez, egy alkalommal egy sírnál zokogó férfit látott. A vállára tette a kezét és azt mondta: csak segíteni szeretne. A férfi kiöntötte a szívét, majd a kölcsönös vigasztalás, barátság és az összeköltözés következett. Ez másfél év története.

Amikor valaki hasonló krízishelyzetbe kerül, retteg egy hír hallatán, vagy magánéleti aggodalmak gyötrik, mit mondjunk, és mit semmiképp?

Egyikünknél sincs ott a bölcsek köve, ezért nagyon fontos, hogy ne adjunk tanácsot, bármennyire is kéri a másik. Ezek leheletfinom gesztusok, de biztos, hogy a másiknak nincs szüksége arra, hogy megmondjuk, mit tegyen, mert nem vagyunk okosabbak, csak együttérző emberek.

Nemrég egy szaklapnak adott interjúban az altruizmuskutatás segítő kapcsolatokat érintő tapasztalatairól beszélt. Mi történik a segítő ember szervezetében?

Azt bizonyították, hogy olyasfajta vitalitásgenerátorok, életerő-serkentő hormonok, kötődéshormonok termelődnek az ilyen természetű emberi megnyilvánulások alkalmával, mint az oxitocin, a fájdalomcsillapító és kedélyjavító endorfin és endomorfin, ez utóbbi belső morfiumot jelent, amit a mi belső szervezetünk tud termelni. Nem kívül visszük be a drogot, hanem mi magunk tudjuk termelni. A szerotonin például az az antidepresszáns, amit szervezetünk is képes termelni ezekben a helyzetekben. Segítsünk a másikon, és cserébe megkapjuk ezt a biológiai jutalmat.  
 

Szakál Adrienn