Félnapos vonatút és két tömött hátizsák – de megérte

Három évvel ezelőtt a barátnőmmel – bár tudtuk, nem lesz sétagalopp a 12 órás vonatozás – Zágrábot választottuk egy hosszú hétvége úti céljául. Akkor még egyetemisták voltunk, és a horvát főváros szívében kibéreltünk pár napra egy shoebox apartmant, amelyben már az óriási hátizsákok elfoglalták a parányi lakás egyetlen falatnyi foltját, ahol nem voltak bútorok. A kiránduláshoz május utolsó napjait választottuk, amikor a tavasz lassan leköszönőben van, és átengedi helyét a tolakodó nyárnak.

A hangulatos városban három éjszakát töltöttünk, a negyedik napon pedig már Budapest felé zakatolt velünk a vonat, ahonnan aztán visszadöcögtünk Debrecenbe. Mert bizony, aki Debrecenből Zágrábba szeretne vonatozni, annak először a főváros Nyugati pályaudvarára kell eljutnia.

Az első napon – bár az utazás fáradalmai kicsit meggyűrtek bennünket – máris a nyakunkba vettük a várost, és három napig meg sem álltunk.

Megnéztük a Szent Márk-templomot és a székesegyházat is. Még emlékszem, utóbbiból egy különös szuvenírt hoztam el: a szórólapok között elhintve volt pár régebbi fénykép egy ismeretlen férfiról, aki egy forró nyári estén áll az autójára támaszkodva egy csendes utcában. Megragadott a fotók hangulata, és az egyiket zsebre tettem.

Az ikonikus épületek látogatása közt mindig hagytunk időt a belváros bugyrainak bejárására is. A főtéren még egy spanyol bűvészfiú szárny­segédje is voltam egy pár percig, a tőle kapott művirágot a mai napig őrzöm. A város nyüzsgött, élt: tele volt a teraszokon italozó helyiekkel és a néha-néha elveszettnek tűnő, barangoló turistákkal.

Kultúrából sem volt hiány, és mi úgy döntöttünk, három múzeumot is meglátogatunk.

Az Illúziók Múzeumában különféle feladatok adták fel nekünk a leckét: a „kirakhatatlan” kirakós, a tükörlabirintus és a torzító szoba csak néhány a rengeteg ott található érdekesség közül. A Tortúra Múzeumában középkori kínzóeszközökkel és történelmi hátterükkel ismerkedhettünk meg, a parányi kiállítóteremben sokszor óriási borzongás lett úrrá rajtunk, néha még a mai napig eszembe jut egy-egy kiállítási darab.

Szakítva a hagyományokkal…

Egy délután elgyalogoltunk a Megszakadt Kapcsolatok Múzeumába is, ahol a kiállított darabok személyes tárgyak, levelek voltak, amelyeket civilek küldtek be: egy-egy múlttá vált kapcsolat foszlánya volt mind, és tartozott hozzájuk kisebb-nagyobb terjedelmű leírás az egykori tulajdonosok tollából. Találkoztunk valaki édesanyjának papírra vetett utolsó szavaival, szakításkor elhagyott fél pár cipővel, és a kedvencem egy hálózati eszköz volt, hozzá a leírás: nem voltunk kompatibilisek.

Amikor nem az érdekességeket kutattuk a városban, szívesen barangoltunk a macskaköves utcákon és a gyönyörű parkokban, Zágráb egyik legjobb tulajdonsága, hogy végtelenül tiszta: sehol egy eldobott csikk vagy egy papírzacskó, amivel hanyag módon játszatna a sikátorokból kiszaladó szél.

A meleg tavaszi éjszakákon, az egész napos gyaloglás után különösen jólestek a finomabbnál finomabb horvát sörök, és a parányi apartmanba visszatérve mindig azzal a kellemes fájdalommal sajgott a lábunk a rengeteg sétától, amikor az ember tudja: minden úti cél megérte a fáradtságot.

Berecz Dorina