'48-as huszár volt a dédnagyapám

Gondolatébresztőim voltak a Napló 1848–49-re megemlékező márciusi írásai. Olvasgatásuk közben jutott eszembe, hogy egyik ősöm huszárként szolgálta a magyar szabadság ügyét. A ma élők között már csak kevesen „dicsekedhetnek” azzal, hogy nem ük- vagy szépapjuk, csupán a „közelmúltban” élt dédnagyapjuk is küzdött a magyar szabadságért, a hazáért. Márpedig Csige András nevű felmenőmről ezt most elmondhatom. Gyerek voltam, amikor egyik nagybátyám megemlítette, hogy 5 éves volt, amikor a nagyapját temették. Mégpedig úgy, hogy annak kérésére kardját is mellé tették a koporsóba. Évtizedekre megfeledkeztem erről, Imre bátyám is nagyon régen meghalt.

Aztán 2017-ben Pozsonyi József helytörténész munkája nyomán megjelent A Csige család története a 16. század végétől napjainkig című kiadvány.

Nos, ebben a könyvben találkoztam ismételten Csige András nevével. A közölt családfát csak felületesen nézegetve, először arra gondoltam, hogy abból kimaradt egy láncszem: hiszen oly sok eltelt idő távlatában csakis üknagyapámnak gondolhatom őt.

Részletesebben megvizsgálva a dolgot rájöttem, hogy rendben van az a családfa! Az 1828-ban született ősöm első felesége 1868-ban meghalt, ő pedig még ugyanazon esztendőben újraházasodott. Majd szinte kétévente jöttek a gyerekek: szám szerint nyolcan, és utolsónak 1879-ben az én nagyapám. Nem ismerhettem őt, mert ötvenéves sem volt, amikor meghalt, nem sokkal utána pedig nagymama is.

Dédnagyapámat 1910-ben temették el. Nagyon sajnálom, hogy nagybátyámtól nem kérdeztem meg, melyik balmazújvárosi temetőben és közelítőleg hol alussza azóta is örök álmát jeltelen sírjában az öreg huszár, az én dédnagyapám. A távoli jövőben, egy majdani temetőfelszámolás során előkerülő huszárkard adhatja meg erre a választ.

Csige József László, Balmazújváros