Megküzdött a katonai kollégium nehézségeivel a Bon Bon énekese

Két színésznő, Mészáros Piroska és Gerlits Réka nemrég online művészeti magazint indított Bátorságok könyve címmel. Interjúalanyaik hírességek, művészek és hétköznapi hősök, akik arról mesélnek, miképpen jelent meg az életükben a bátorság. A felkérést – többek között Péterfy Bori, Szabó Győző és Mundruczó Kornél mellett – a Bon Bon zenekar debreceni származású énekese is elfogadta. Szolnoki Péter a bátorság-projektben való részvétele kapcsán nemrégiben hosszú bejegyzést posztolt, amely ízelítőt nyújt a beszélgetés során elhangzottakból.

Bátor dolog kiállni a véleményed mellett, de bizonyos esetekben már óvatosabban fogalmazok, mert nem szeretném, ha elszívnák az energiámat a szemellenzős és humortalan emberek

– kezdte vallomását. Mint írja, tizennégy esztendősen katonai kollégiumba került, ahol mintegy száz fiú élt együtt. Gyermekfejjel nagyon megviselték a szigorú körülmények és a zárt légkör, ahol sokszor kénytelen volt kiállni az idősebb diákok rosszindulatú piszkálódásával és agresszivitásával szemben.

– Markánsan kiállok magamért is, de inkább másokért szoktam, és nem is gondolom át, hogy mi lesz ennek a következménye. Kiskoromtól kezdve a gyengébbek mellé álltam, próbáltam megvédeni a mások által csúnyának, butának tartott osztálytársamat, akit néhányan csúfoltak – emlékezett vissza. – Ezt a tekintélyelvűséget a magánéletemben sem tekintettem célravezetőnek, nem voltak atyai pofonok, az én gyerekeim már meleg-megengedő stílusú családban nőttek fel - folytatta.

Nehéz idők erős embereket teremtenek, az erős emberek jó időket hoznak, a jó idők gyenge embereket formálnak, a gyenge emberek pedig újra nehéz időket teremtenek

– idézte a mondást. A zenész-zeneszerző úgy látja, az ő generációja ennek a körforgásnak éppen a közepén tart. Úgy látja, az idősebb nemzedék még mindig ott van a topon, míg az ő nemzedéke még mindig arra vár, hogy átvehesse a stafétabotot. A fiatalabbak ugyanakkor már nem állnak be a sorba, azt várva, hogy elérkezzen az ő idejük, hanem – ahogy Szolnoki Péter fogalmaz – „egy hanyag mozdulattal már átléptek fölöttünk”. 

– Kétségtelen, hogy ez valahol a mi „hibánk”, és ezáltal nem tudunk úgy érvényesülni, ahogyan azt elképzeltük – osztotta meg érzéseit.