Legédesebb emlékünk marad

Alig néhány háznyira lakott tőlünk, sokszor el sem kéredzkedtem otthonról, gondolván, úgyis tudják, hová „szöktem”. Nyár volt, tikkadt meleg, már piroslott a szamóca a kertben, s csak néztük egymást: vajon melyikünk meri leszedni engedély nélkül? Meg sem szólaltunk, guggoltunk a veteményes közepén, és kuncogtunk. Nagymamánk a csendből hamar rájött, hogy rossz­ban sántikálunk, így azonnal betessékelt minket, leültünk az asztal mellé, és vártuk, hogy valaki elénk tegye a reggelit. Rövidesen a szüleink is csatlakoztak, már tudtuk, mikorra várhatók, a frissen főzött kávé illata az érkezésüket jelezte. Ahányan voltunk, annyiféleképpen szerettük a bundás kenyeret, a tea soha nem tudott olyan gyorsan kihűlni, amilyen hamar megettük a reggelit, így rendszerint meghagytuk. De ki kívánja a meleg teát, amikor az eper csak arra vár, hogy elfogyasszuk? Rögvest visszamentünk a kertbe, nem törődve a következményekkel, leszedtünk annyi gyümölcsöt, amennyit csak tudtunk. A félig érett földi epertől aztán mindannyian fájlaltuk a pocakunkat, viszont az­óta nem telik el úgy családi összejövetel, hogy ne jutna eszünkbe a számunkra legédesebb gyümölcs – ami legkedvesebb emlékeinket eleveníti fel.