Amikor az egyik szemem sírt, a másik nevetett: 25 éve lett először kupagyőztes a Loki!

1999. május 20., van akinek ez a dátum születésnapot, házasságkötést vagy egyéb eseményt jelent, a DVSC drukkerei számára viszont fixen ugyanazt: a Loki első Magyar Kupa-győzelmét. Idén van a 25. évfordulója annak a hihetetlen mérkőzésnek és ünneplésnek, aki a DVSC hívei közül ott volt, biztos soha nem feledi.

Ideális esetben én is így lennék ezzel, ha… de mielőtt újra feltépem a 25 éves sebeimet, álljon itt egy kis múltidézés a DVSC Magyar Kupa történelméből:

Az 1998-99-es szezonban Professzionális Nemzeti Bajnokságként (PNB) futott a magyar élvonal, a Loki DVSC-Epona néven a 7. lett a 18 csapat közül, tehát lehet mondani, hogy a senki földjén végeztünk egy tök átlagos idényt letudva – ha nem jött volna közbe a Magyar Kupa (MK), ami mindent felülírt. A DVSC 1998 nyarán az UEFA Intertotó Kupában vett részt, így felmentést kapott az MK selejtezői alól. A Loki a 32 között idegenben verte 3–1-re a Lébényt, majd a Vasas otthonában nyert 3–2-re.

Az ellenfél a másodosztályt megnyerő Lombard FC Tatabánya volt soraiban a sokszoros válogatott Kiprich Józseffel, Szalma Józseffel és a korábbi gólkirály Petres Tamással. Így alakult ki az MK 59. döntője, ahol biztos volt, hogy új győztest – a kiírás történetében a tizenötödiket – fognak majd avatni.

Választanom kellett

Miután kivertük a Győrt,  már előre dörzsöltem a tenyerem, hogy milyen eszméletlen jó lesz a több ezer debrecenivel együtt megélni a kupadöntőt. Én abban az időben a Miskolci Egyetem Dunaújvárosi Főiskolai Karának műszaki informatika szakán próbáltam meg a víz felszínén maradni, így villámcsapásként ért, amikor realizálódott bennem, hogy a május 20-ára kiírt mérkőzés már a vizsgaidőszakra esett. No sebaj, volt már olyan a történelemben, hogy eltoltak egy írásbelit, vagy szóbelit, 21 éves fejjel én is erre készültem, csakhogy az egyik tanárom – a neve mellékes – egész máshogy gondolta. Közölte a szorgalmi időszak végén, márpedig aki nem jelenik meg – és itt felsorolt vagy 8 nevet, természetesen köztük az enyémmel – a tankörből a május 21-re kiírt írásbelin, annak ugrott a félév.
Akkor elsőre rávágtam, nincs az az isten, hogy én kihagyjam a kupadöntőt – ráadásul Vác sem a világvégén volt Dunaújvárosból nézve – ám lehiggadva rá kellett jönnöm, vagy kupadöntőt csúsztatom, vagy a félévet. Végül a Loki-szívem helyett az eszemre hallgattam, de legbelül gyötört a tudat, hogy a rossz döntést hoztam.

1999-ben csütörtökre esett május 20-a, és én úgy keltem fel aznap reggel, mint akit agyonvertek. Ennek köze lehetett az előző napi bulihoz is, de nagyrészt inkább azért, hogy tudtam, tévén keresztül fogom nézni a meccset. Próbáltam készülni az írásbelire, de mondanom sem kell, nem tudtam koncentrálni, folyton a döntő körül jártak a gondolataim.

Természetesen a főiskolai ismerőseim mind tudták, hogy lokista vagyok, így már napok óta szívattak azzal, hogy egyrészt majd győz a Tatabánya, másrészt remélik, elmegy az adás a közvetítés közben, de még jobb lenne, ha a kezdőrúgás előtt. Ilyen jólelkű ismerősökkel körbevéve nem is volt szükségem ellenségekre, de próbáltam felemelt fejjel tűrni a zrikát, mert fordított esetben valószínűleg én sem hagytam volna ki az ilyen ziccereket.

Természetesen ott is ismerősökbe botlottam, akik biztosítottak róla, rám való tekintettel a Bányásznak fognak szurkolni. Miközben az egészségükre emeltem a korsómat, hálát adtam a sorsnak, hogy nincs közöttük gondolatolvasó, különben kevésbé lett volna őszinte a mosolyuk. 

Pokolból a mennybe, majd újra a pokolba, és végül a mennybe

Aztán eljött a 20 óra, és a közvetítésből látszott, hogy teljesen megtelt a 12 ezres váci aréna.

Ahogy a korabeli Hajdú-bihari Napló másnap megírta,

A 10 emeletes kollégiumnak, ahová el voltam szállásolva, összesen egy szintjén volt tévészoba, úgyhogy akár a váci stadion, ez is zsúfolásig megtelt a kezdésre. Itt mások voltak az erőviszonyok: én és Jani barátom alkotta a debreceni” tábort”, a többiek mind a Tatabányának drukkoltak.

Apropó Bagoly: a középpályás az utolsó pillanatban került be Szatmári Csaba helyett a kezdőbe. Garamvölgyi Lajos, a Loki szakvezetője azzal magyarázta a változtatást, hogy minden edzőnek vannak megérzései…, utólag elmondható, a legendás trénernek igen jó volt a megérzése. A szünetre egygólos vezetéssel mehetett a Vasutas, ám Kiprich az 50. minutumban megvillantva klasszisát egalizált. Mondanom sem kell, míg mi leforrázva ültünk Jani barátommal, körülöttünk óriási volt a (kár)öröm. Emlékszem, akkor lélekben majdnem megtörtem, de folyamatosan ismételgettem magamban, nem létezik, hogy ne mi nyerjünk a végén. Aztán Fortuna végül ránk mosolygott, hiszen a 80. percben ismét egy sarokrúgás után Vadicska Zsolt fejelt kapura, a labda pedig eljutott a gólvonalig, 2-1!
Puhl Sándor játékvezető megadta a gólt, és onnantól már csak 10 percet és a ráadást kellett kibírni. Minden tatabányai támadás gyötrelem volt, az óra pedig mintha megállt volna, csigalassúsággal teltek a percek.

Ahogy a Napló írta: amikor Puhl Sándor lefújta a meccset, több ezer lokista özönlött a pályára, hogy méltóképpen megünnepelje a debreceni labdarúgás (addigi) legfényesebb sikerét. A Vácról hajnalban visszaérkező csapatot már várták a városban, majd a főtéren elkezdődött a fieszta, a labdarúgók a busz tetején lengették a zászlókat, és énekelték a drukkerekkel a Lokit éltető dalokat. 
A tévészobában kevésbé volt nagy a fieszta, Janival mi természetesen nagyon boldogok voltunk, a többiek pedig szép csendben elszivárogtak. Emlékeim szerint kettesben még dumáltunk a meccsről, és arról, hogy egyikünk se hitte volna az idény elején, hogy végül kupagyőzelmet ünnepelhetünk. A másnapi vizsga természetesen nem sikerült, de utólag már bánja kánya.