Civil a pályán

2024.04.16. 07:00

Buzás Borbála: Magyar szívvel, magyar versenyzőért tudsz igazán szurkolni

A debreceni újságíró, Buzás Borbála missziójaként tekint a salakmotorsport népszerűsítésére.

Boros Norbert

Buzás Borbála missziójaként tekint a salakmotorsport népszerűsítésére

Forrás: Buzás Borbála-archív

A civil a pályán rovatunkban közismert emberek sporthoz való viszonyát boncolgatjuk. Ezúttal a békéscsabai születésű Buzás Borbálát faggattuk, aki az egyetemi tanulmányai miatt költözött a cívisvárosba, de miután rátalált a szerelem, a Hajdúságban ragadt, immár közel húsz éve. Az újságíróként és rádiósként tevékenykedő hölgy családjában többen is a küzdősportok neves képviselői voltak, így talán nem véletlen, hogy gyerekként kipróbálta a kick-boxot, de végül a néptánc mellett tette le a voksát. Az Európa Rádió debreceni stábjának szerkesztő-riportere a Salakszórók podcastjában beszélt arról, hogy a salakmotorozással való kapcsolata szerelem volt első látásra, amiben elévülhetetlen érdemeket szerzett a férje. Buzás Borbála otthonoson mozog a sport világában, „képben van” az aktuális eredményekkel, családjával rendszeresen látogatja a cívisvárosi rendezvényeket, ahol nem nézőként, hanem szurkolóként vesznek részt. Az újságírói kollegalitásra, valamint a régi ismeretségünkre tekintettel tegeződtünk az interjú alatt.

debrecen, salakmotor, buzás borbála, civil a pályán
Buzás Borbálának a salakmotorozással való kapcsolata szerelem volt első látásra
Forrás: Buzás Borbála-archív

Milyen a kapcsolatod a sportélettel?

Szeretem a sportokat, de a rajongásom csak egy irányba, a salakmotorozás felé mutat. De válogatott szinten már nyitottabb vagyok, több sportágat is követek, például a vízilabdát, a focit, a kajak-kenut és az úszást is. Szeretem az atlétikát, Kozák Luca révén, illetve Baji Balázsnak is szurkoltam, akivel együtt nőttünk fel Békéscsabán. A férjemmel nagyon sok sporteseményt nézünk a tévében, és ha helyben van, akkor kint vagyunk a meccsen, versenyen. Mindezt családilag tesszük, alapból mi hárman, a férjemmel és a kislányommal, s ha úgy alakul, akkor az apósom, anyósom, valamint sógorom is csatlakozik.

Csak nézed, vagy csinálod is valamelyik sportágat?

Most már csak tornázgatok otthon. A Covid sok mindent leépített, az egyik volt a konditerembe járás, ahová előtte rendszeresen mentem egyéni, illetve női köredzésre. A mai napig nehezen találom meg a nekem való sportot.

Gyerekként volt olyan rendszeres testmozgás, amit szerettél csinálni?

Először kick-boxoltam, majd ezzel szinte párhuzamosan elkezdetem néptáncolni, viszont idővel választanom kellett, mert nagyon darabos voltam néptáncosnak, kick-boxosnak pedig túl lágy – végül a néptánc nyert. Szerintem a küzdősportot önvédelmi célzattal kezdtem el, a szüleim javaslatára. Viszont érdekelt is az a világ, aminek a hátterében az állt, hogy a nagypapám dél-magyar bokszbajnok, majd Gedó György edzője volt, míg a keresztapám kyokushin karatézott. Kick-boxban eljutottam pár versenyre.

Ezt követően néptáncoltam 12 évig. Amikor lassan 20 éve Debrecenbe kerültem, akkor végigjártam az összes néptánc csoportot a városban, de már akkor is lokálpatrióta voltam, s nem találtam olyan együttest, ami felért a régivel, így inkább abbahagytam. S nem azért nem volt megfelelő egyik csoport sem, mert ne lettek volna jók, hanem azt éreztem, megcsalnám a régi társaimat.

Volt valami, ami kitöltötte a néptánc kiesése okozta űrt?

Kipróbáltam lényegében mindent, ami szembe jött, például futottam és zumbáztam is, de végül nem találkoztam össze a nekem való sporttal. Azt azért tudni kell, hogy a tánc miatt a bal térdemben a porc tönkrement, így ez sem könnyítette meg a helyzetem, ráadásul a monoton dolgokat sem kedvelem. A férjem vett nekem egy trambulint, hogy majd elugrálgatok a kertben, ám az autoimmun betegségemnek ez nem használt. Ezért jelenleg csak tornázgatok otthon, illetve ahová lehet, oda gyalog megyek.

Nem hiányzik a mindennapos edzés?

De, és ezt a hátamban és a derekamban is érzem. Próbáltam rendszeresen járni edzésekre, be volt tervezve a heti két tréning, de az újságírók élete nem játék és mese, ha esemény van, akkor menni kell. Ráadásul, ha a gyerek beteg, akkor nekem kell vele otthon maradnom, így szép fokozatosan kimaradtak, elmaradtak az edzések. Ennek fényében gondoltam, hogy az otthon töltött időből könnyebb lenne kiszakítani azt a félórát vagy negyven percet a sportra, de a házi munka mindig elvisz más irányba.

A sportolók között van kedvenced?

A vízilabdában szerettem a „nagy csapatot”, Benedeket, Kásást, Kiss Gergőt, de igazából mindenkit. Nagyon tetszett az intelligenciájuk, ahogy hozzáálltak a sporthoz, mert szerintem ez sem elhanyagolható tényező. A mai vízilabda-válogatottat is követem, szimpatikus Varga Zsolt munkája, bár a legutóbbi világversenyen nem voltunk sikeresek, de szerintem be fog érni a csapat. Türelem kell, a szurkolóktól is. A kenusok közül Kolonics volt a kedvencem, míg az úszóknál Egerszegi Krisztináért szorítottam, aki nemcsak eredményességével, hanem intelligenciájával is lenyűgözte a szurkolókat. Napjaink fiatal úszóit is követem, például Kós Hubertet, Németh Nándit, azaz „képben vagyok” az eredményekkel. 

De igazán nagy kedvenc, akiért rajonganék, olyan nincs. Az oka pedig az, hogy amikor Egerszegi Krisztina visszavonult, az nekem nagyon fájt. Ekkor jöttem rá, hogy mindennek vége szakad egyszer, nem szurkolhatok senkinek sem a végtelenségig. Aztán még jött Tabaka Józsi visszavonulása, ami szintén nagyon fájt. Akkor cseppentem bele a salakmotorozásba, s nagyon akartam szurkolni valakinek, Józsi visszavonulása után pedig nem volt kinek. Ráadásul Józsi korban még mindig ott van, hogy motorozhatna. Az akkor annyira rosszul esett, hogy több motorversenyre ki sem akartam menni. Aztán persze túlléptem a gyermeki dühön.

Szülőként mennyire tartod fontosnak, hogy a gyermeked sportoljon?

Szerintem a sport mentálisan nagyon sokat ad ahhoz, hogy milyen felnőtté válsz. A kitartást, a küzdeni akarást, az erőnlétet egyaránt formálja, s azt a hozzáállást, hogy semmit sem lehet félvállról venni, bele kell tenni mindent abba, amit csinálsz. A lányom 4 évesen kitalálta, hogy balettozni szeretne, majd végül 5 évesen beírattuk, hogy nézze meg, próbálja ki. Úgy voltam vele, minimum öt helyre kell majd mennünk, mire rátalál arra, amit csinálni szeretne. Nos, nem így történt, azóta is, azaz három éve balettozik, s a jelenlegi helyzet szerint nagyon komolyan gondolja, amit csinál. Amióta jár órákra, betegségen kívül egyetlen alkalmat sem hagyott ki, olyan nem létezik, hogy ne menjünk balettozni. Ő ezt választotta, heti kétszer jár, nagyon komolyan veszi, s ezzel ugyanazt a célt érjük el, mintha bármelyik más sportág mellett döntött volna.    

Már említetted, hogy rajongsz a salakmotorozásért. Hogyan alakult ki a kötődésed a vaspapucsosokkal? 

Tizenhárom évvel ezelőtt találtam rá a sportágra, tehát ilyen szempontból még nagyon fiatal vagyok a salakmotoros rajongótáborban. Bár békéscsabaiként lett volna lehetőségem találkozni a salakmotorral, de nem történt meg, mert az édesapámat egyáltalán nem érdekli ez a sport, ebből adódóan kimaradt eddig az életemből. 2011 májusában, amikor meghalt Matej Ferjan, a tiszteletére rendeztek gyertyagyújtást a Gázvezeték utcai pályán. Abban az évben, május elején jöttünk össze a későbbi férjemmel, és ő megkért, hogy kísérjem el erre a megemlékezésre – ekkor találkoztam először az ovállal, meg egyáltalán ezzel a sporttal. A párom akkor kezdett el mesélni róla, hogy van ez a fajta motorsport. Nyilván a többi típusút, amit apukám nézett a televízióban, azt jobban ismertem, maga a salakmotorozás addig teljesen kimaradt az életemből. Aztán a férjem megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem elmenni vele a következő versenyre, ami azt hiszem, júniusban volt. Igent mondtam, s anno Tabaka Józsit láttuk motoron, még Magosi Norbi is igencsak jó eredményekkel motorozott, szóval volt kinek szurkolni. Érdekesség, hogy ugyanott ültünk, ahova most a bérletünk szól, azaz a rajtvonal környékén. 

Soha nem felejtem el a férjem arcát, az első versenyen: azt fürkészte, most akkor mi lesz? Fogja szeretni, nem fogja? Mintha egy mindent eldöntő pillanat lett volna. Sokat tréfálkoztunk rajta, ha akkor nemet mondok, akkor lehet, szakít velem, de ez csak vicc volt! Viszont kíváncsi volt, lesz-e még egy metszéspont az életünkben, amit közösen fogunk szeretni. És lett!

debrecen, salakmotor, buzás borbála, civil a pályán
Családi program a versenyeken való részvétel
Forrás: Buzás Borbála-archív

Milyen volt az első benyomás? 

Azon a versenyen konkrétan olyan ideges voltam, hogy addig csavargattam egy ásványvizes palack kupakját, míg széttört. Annyira izgultam, hogy Józsi és Norbi mit csinálnak. Akkor még csak az illatba, a hangulatba, a hangba, a sebességbe, a látványba szerettem bele, mivel azt sem tudtam, ki kicsoda, illetve mit csinál. A férjem mondogatta, sőt még sokszor a mai napig is ő mondja, hogy ki jön, kit látunk majd. Amikor vége lett a versenynek, csak annyit kérdeztem: mikor jövünk megint? Így nekünk a salakmotorozás lett a metszéspont.

Kik azok a versenyzők, akikért szívesen jársz a stadionba? Vannak kedvenceid?

Amióta versenyre járok, mindig a mieinknek drukkoltam, mert vallom, magyar szívvel, magyar versenyzőért tudsz igazán szurkolni. Éppen ezért nekem most az a nagy szívfájdalmam, hogy jelenleg azon a színvonalon, ahol szívesen látnék magyar versenyzőt, nincs senki. A „nagy öregekkel”, Adorján Zoltánnal és Tihanyi Sándorral már beszélgettem, de sajnos nem láttam őket versenyezni. Éppen ezért, ha olyan szintű versenyzőink lennének, mint Subiék voltak, az lenne a csúcs! Anno számomra Tabaka Józsi volt a favorit, Benkő Roliban láttam még potenciált, hogy belőle lehetne egy igazán jó motoros, és nyilván Magosi Norbinak is drukkoltam. Amikor Józsi abbahagyta, aztán Roli is befejezte, akkor nekem az egész olyan elveszettnek tűnt. Persze találtam magamnak akkor is olyat, akinek lehetett szurkolni, de már nem azzal az elánnal és lelkesedéssel, mint Józsiék esetében. Rám majdnem minden sportban az a jellemző, hogyha nem tudok magyarnak szurkolni, akkor megkeresem azt a csapatot, vagy azt az egyént, aki valami miatt kilóg a sorból. És akkor így lett Antonio Lindback az új kedvencem. Éppen ezért, tavaly augusztus 20-án nagyon boldog voltam, hogy Debrecenben láthattam őt élőben versenyezni. Ez nagyszerű érzés volt, de nagyon várom azt, hogy magyarnak szurkolhassak. Ebből a szempontból azt mondom, hogy lokálpatrióta vagyok, tehát a SpeedWolfnak szurkolok, és az ott versenyzőknek, valamint az ott cseperedő fiataloknak. Nagyon boldog vagyok, hogy van utánpótlás, mert ez egy kuriózum sport, sajnos ma már ott tartunk, hogy szinte csak Debrecenben van salakmotorozás. Régebben ez nem így volt, én is voltam például a miskolci pályán. Oda is a férjem vitt el, anno, amit még lehetett látni a magyar salakmotorból, azt amennyire tudta, megmutatta nekem. Jelenleg a magyar salakmotorozásban egy kis ékszerdoboz Debrecen, és nagyon nincs is más. Nem tagadom, nagy reményeket fűzök Lovas Zolikához, bár nem akarok terhet rakni a vállára.

A Grand Prix-s sztárok nem nyűgöznek le?

Amúgy érdekes, de a tévé előtt nem tudom nézni a salakmotort. Amikor a férjem látta, hogy lelkesedés van nálam a sportág iránt, akkor a Youtube segítségével beindult az utánképzés, azt gondolta, hogy »felhúzzuk az asszonyt a megfelelő szintre«. Viszont ezekről a felvételekről nem jött át az érzés, s mondtam, hogy ez nem az, amit a pályán kaptam, mert egyszerűen nem olyan; nincs az a hangulat, nincs meg az illat, nincs az a hang. Akkor mondtam neki, hogy ne haragudjon, de engem vigyen ki mindig a versenyekre, mert én ott tudok szurkolni. 

Persze azóta, ha megmutat egy-két versenyt, akkor már nem csak a lelkes tinilány ugrik ki belőlem, hogy „juj, de jó, milyen hangos, milyen gyors, meg jaj, de hangos”, hanem most már látom, hogyan előznek, mi a kis és a nagy ív, ahol fordulnak. Összességében a 13 év alatt ragadt rám a salakon kívül más is!

Van egy kislányotok, így adódik a kérdés: folytatódik a családi hagyomány, azaz Borókát már megfertőzte a sportág szeretete? 

A kislányunk, Boró már jár velünk a versenyekre. A férjemet kétévesen vitte ki az apukája először salakmotorversenyre, tehát ő és a sógorom is ebbe nőttek bele; mint a rockzenét, úgy szívták magukba a salakmotort is az apósom által, és náluk ez nem volt kérdés. Én 13 évvel ezelőtt fertőződtem meg vele, s megint csak nem volt kérdés, hogy vittük magunkkal Borókát, amikor aktuális lett. A kislányunk még csak 8 éves, s mivel nem fiú, nála nyilván más szempontok érvényesülnek, de nagyon tud szurkolni. Van egy speedwolfos zászlója, ami otthon el van téve, s minden egyes versenyre hozza magával. És most nagyon haragszik, mert már mindenkinek van salakos pólója, csak neki nincs. Tehát jelenleg az a következő projekt, hogy beszerezzünk neki egy salakmotoros pólót. Mivel még kicsi, így a viadalok teljes egészét nem tudja végig szurkolni, ezért be kell vetni egy kis színezőt, meg ezt-azt, ami leköti. De maga a miliő, ami a salakpályán van, az érdekli és vonzza. A múltkor mérges volt, mikor mondtam neki, hogy nem visszük ki, mert szeretném végigszurkolni az egészet. Teljes sértődés volt, hogy mi az, hogy őt kihagyjuk a buliból! Tisztában van vele, hogy mi ez a sport, ráadásul már szurkol is, Lovas Zolikával teljesen képben van. 

Általunk irányítva megismerte ezt a sportágat, azaz a salakmotorozás alapból megvan neki, de más sporteseményen is tud szurkolni, igénye van rá, hogy kijöjjön velünk például kézilabdameccsre. Örülök, hogy a szurkolás érzését át tudjuk neki adni. Szerintem ez óriási dolog, ugyanis ez egy összetartozás is valahol: nem ismerjük egymást, de igazából mégis, mert egyfelé húz a szívünk, hiszen szeretjük a salakmotorozást.

Azt is szeretem a versenyeken, hogy teljesen mindegy, ki ül melletted, a szünetekben beszélgetünk, ki hogy élte meg a futamokat, ki mit látott, aztán szotyival kínálod a másikat, aki abból ad, amit ő hozott. Élvezettel hallgatom azokat a sztorikat, amikor egy idős bácsi arról mesél, mik történtek az ő fiatalkorában a '60-as években. Jönnek elő az anekdoták, a sztorik, és kialakul egy családias közeg, ahol mindenki mindenkivel tud beszélgetni.

debrecen, salakmotor, buzás borbála, civil a pályán
A kislányuk, Boró már jár velük a versenyekre
Forrás: Buzás Borbála-archív

A szurkolás szempontjából jelent bármit is, hogy miként néz ki egy versenyző? A férfiakat is látod a salakosokban? 

Nálam nem jelent semmit, ha egy salakos jóképű, teljesen szét tudom választani ezt a két dolgot – ráadásul nekem minden versenyző nagyon vékony. Én inkább azt nézem, ahogy motorozik valaki, s az szimpatikus-e nekem. Így nőhet valaki a szívemhez. Mivel eleve sisakban vannak, nem is jut eszembe, hogyan néznek ki az életben. Ez annyira nem számít számomra, hogy például Celina Liebmannt is nagyon szeretem. Szerintem rendkívül kedves és stílusos a motorozása, ráadásul mindamellett, hogy nő, megvan benne az erő. Nagyon szeretek neki szurkolni, amikor bejön egy futamba, drukkolok, hogy elérjen valamit. Nyilván ebben van egy bizonyos női összetartás is.

Mikor vált munkáddá a salakmotorsport? Emlékszel az első versenyre, amiről tudósítottál?

Rádiósként nem kell tudósítanom, ott sajnos a lehetőségeim nem adatottak ehhez. Amikor a Magyar Rádiónak dolgoztam, akkor már készítettem interjúkat versenyzőkkel. Viszont amikor tavaly külsős tudósítóként csatlakoztam a Magyar Távirati Irodához, akkor tudósíthattam először salakmotorversenyről. Nagyon jót tett ennek a feladatnak a többéves szurkolói tapasztalat, mert így nem úgy kellett elvégeznem a munkám, hogy azt se tudom, kit hogy hívnak, ki mit csinál. Illetve a másik támaszom a férjem volt, akinek a majd 38 éves tapasztalatával, amit a pálya környékén szerzett, már ki tudtam emelni azt, hogy melyik futamból mit érdemes belevenni a tudósításba.

Másként nézted a versenyt újságíróként?

Nem tagadom, picit idegesített, hogy nagyon kellett figyelnem minden futamot. Nem csak azt néztem, akinél úgy gondoltam, hogy tök jó lenne, ha a kockás zászló őt intené le elsőként, hanem mindenkit figyelnem kellett. Nem az volt, hogy csak jól éreztem magam a versenyen, hanem dolgoztam. Ilyen szempontból nem volt jó érzés.

Ettől már csak az lenne rosszabb, ha fotóznál is.

Ilyenkor végtelenül tudom sajnálni a fotósokat, hogy nekik más szemüvegen, más lencsén keresztül kell nézniük a versenyt. Viszont amúgy jó volt írni arról, amit szeretek. Korábban említettem, hogy a salakmotorozást kuriózum sportnak tartom, és éppen ezért nagyon örülök annak, hogy mind a rádiós, mind az írott sajtós munkám lehetővé teszi, hogy beszéljek a salakmotorról. Ezt egy kicsit a missziómnak is kezdtem tekinteni, ahogy láttam, hogyan alakult a környező pályák sorsa, hiszen most ott tartunk, hogy Debrecen talán az egyetlen Magyarországon, ahol klubszinten megy a versenyzés. Ami a cívisvárosban történik, lehetőséget biztosít arra, hogy még többekkel szerettessük meg ezt a sportot. Amikor tudósítok egy-egy viadalról, jóleső érzéssel tölt el, hogy szerte az országban olvashatnak erről a sportágról, amit Debrecenben űznek. A közösségi médiában az összes felületemen publikálom, hogyha kint vagyok egy versenyen, mindezt azért, hogy minél többen lássák, igen, ez egy családias sport, nők és gyerekek is kijöhetnek, hiszen megvan a hangulata és egy nagyon szerethető történet. Igaz, túl sok idő nincs idegbajt kapni, mert négy kör, és vége! Ez nem egy vízilabda, ahol négy negyeden keresztül izgulhatsz, hogy most akkor mi lesz, a salakmotorban gyorsan pörögnek az események.

Hadd áruljak el egy belső információt: amikor megírtad az első MTI-s tudósításodat, megkértél, csekkoljam le, amit készítettél. Nagyon tetszett az írás, mert amellett, hogy nem találtam benne ténybeli hibát, minden egyes kulcsmomentumot kiemeltél, ami az egyik legfontosabb dolog egy beszámolónál. 

Köszönöm, hogy így látod! Mint korábban említettem, a férjem is segíti a munkámat, de ő inkább lektorként vesz részt ebben, főleg azért, mert amikor az ember nagyon szeret valamit, akkor még inkább fél attól, hogy hibázik. A verseny során mindvégig jegyzetelek, s amikor megírom a tudósítást, akkor kérem meg, hogy nézze át, nem hagytam-e ki valamit, jól fogalmaztam-e, pontosak-e a nevek. Mindig arra törekszem, hogy egy betű elírás se legyen a tudósításaimban. A férjem által megtanultam azt, hogy mit kell figyelni. Természetesen már nekem is van egy húszéves újságírói tapasztalatom, de a férjem segített abban, hogy lássam, miről érdemes az írott sajtóban megnyilvánulni, az ő tudására nyugodtan tudok támaszkodni. Egyébként köszönöm a segítségedet, amiért nagyon hálás voltam, és nagyon megtisztelő volt az elismerésed a tudósítás után – meg is ijedtem, hogy akkor ennél lejjebb nem mehetek a jövőben sem!

Amikor Debrecenben salakmotoros sajtótájékoztatót tartanak, általában mindig ott vagy az eseményen, ráadásul azon kevés újságíró közé tartozol, aki mer kérdezni, ráadásul releváns a felvetésed. Szerintem szakmailag olyan szinten vagy, hogy Lengyelországban (ahol rengeteg női riporter dolgozik) akár televíziós közvetítéseknél is dolgozhatnál. Érdekelne egy ilyen feladat?

Én még mindig hiszek abban, hogy újra lesz fénykora a magyar salakmotorozásnak, és akkor miért ne közvetíthetnék a debreceni depóból? Nem adtam fel a reményt, újságíróként van még jó 15 évem, úgyhogy hiszek abban, hogy még így is alakulhat a pályafutásom.

A bakancslistádon van olyan dolog, ami a salakmotorozással kapcsolatos? 

Nincs. Nem vágyom külföldre, mondjuk Grand Prix-t nézni, ilyen szempontból is nagyon helyi vagyok, ezért is rendkívüli módon örülök, hogy helybe jönnek a nagy versenyek. Láttam a cardiffi stadiont, a férjem ott volt, körbefotózta, megmutatta, amikor a tévés közvetítést néztük, beazonosítottuk a dolgokat, de ez nekem már nagyon nagy. Pont azt szeretem a debreceni stadionban, hogy olyan kicsi, olyan kis kedves – persze azért lenne hova fejlődnie. Láttam a Grand Prix-s versenyzői bevonulást, a pirotechnikát és fénytechnikát, de ez nekem nem hiányzik, nekem a futamok kellenek. Számomra a versenyek körítés része igazából mindegy, nekem az kell, hogy össze-vissza előzzenek, izgalmas dolgok történjenek az oválon. Otthon volt már arról szó, hogy a fiúkkal én is kiutazom egyszer egy Grand Prix-ra, mondjuk Goricanba, de bennem van egy olyan félelem, hogy mi van, ha olyan dolgokat tapasztalok meg, ami miatt elragad a hév? Ha ott tényleg olyan nagy, olyan más, olyan szuper, aztán hazajövünk, és itt nem ez van. Ezt nem szeretném átélni, mert én ide, a Gázvezeték utcára szeretek kijárni. Bennem van egy kicsit a félsz, szóval, ezt át kell gondolnom még magamban. Viszont régi vágyam volt, hogy a kedvencemet, Antonio Lindbacket élőben láthassam versenyezni, s ezt a dolgot tavaly augusztus 20-án kipipáltuk. De amit nagyon szeretnék, hogy legyen megint magyar versenyző, akinek lehet szurkolni. Illetve van még egy álmom: szeretnék start marshall lenni. Tudom, amikor ezt említettem neked, furcsán néztél rám, mintha megbolondultam volna. Az volt a tekintetedben, miért jó valakinek, az, hogy a lehető legközelebbről rányomják a salakot? Pont az a pillanat, amiért nagyon vágynék sportbíró lenni!

Hivatalossá vált a hazai versenynaptár, van olyan viadal, amit nagyon vársz? 

Egyértelműen a SEC-döntő! Ilyen rangos versenyt még nem láttam, tehát amúgy is hiányzott a repertoáromból, ráadásul helybe jön, szóval úgy látszik, minden vágyam teljesül. Megmondom őszintén, bármi olyan versenyt nagyon várok, amiben Lovas Zoli szerepel, s most ő is hazai pályán bizonyíthat az ifjúsági Európa-bajnokságon. Nem tagadom, kicsit féltem attól, hogy nyomásnak érzi majd, hogy olyan sokan szurkolunk neki. Volt szerencsém többször is személyesen találkozni vele, s az a fanatizmus, ahogy erről a sportról beszél, az elengedhetetlen a versenyzéshez.

Említetted, hogy Zolikával beszélgettél. De milyen érzés volt az élő legendákkal, Adorján Zoltánnal és Tihanyi Sándorral interjút készíteni?

A Bajnok című könyved kapcsán találkoztam Adorján Zolival, amikor bejöttetek hozzám a stúdióba. Nagyon izgultam, hiszen mégiscsak egy nagy motorosról volt szó. Zolit személyesen nem láthattam versenyezni, de tudtam, hogy a legjobb magyar versenyző, hiszen rengeteg videót mutatott róla a férjem. Bár izgultam, de jó volt. Amit tapasztaltam velük kapcsolatban – mert később Subi is eljött a műsoromba –, hogy nagyon lazák. Utólag kiderült, amit én rágörcsöltem az interjúkra, a felét sem kellett volna, igazából ők oldották bennem a feszültséget. Az volt az érzésem, amikor beszélgettünk, hogy az életet nem kell olyan komolyan venni. Óriási élményt jelentett, hogy interjúzhattam velük! Amúgy Subival hamarabb megtaláltam a közös hangot, és vele könnyedebben tudtam interjúzni, sőt az egyik versenyen odaült mellénk, több futamot együtt néztünk végig, elsztorizgatott, elszakértett. Azt mosolyogtuk a férjemmel, hogy amikor a versenyzők elstartoltak, Subi is elindult velük együtt, ülve. És itt visszacsatolnék a családias légkörhöz: egy Tihanyi Sándor is oda ül melléd és teljesen barátilag elbeszélgethetsz vele a versenyen. 

 

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában