A Grand Prix-s élet sem fenékig tejföl: egy debreceni szerelő sztorijai

Szegvári Róbertnek a salakmotorozás az élete, de nem versenyzőként teljesedett ki a sportághoz való vonzódása.

Boros Norbert

Nem akármilyen utat járt be Szegvári Róbert a salakmotorsportban: versenyzőként nem tudott kiteljesedni, ám szerelőként a csúcsra jutott, ugyanis két évig a legmagasabb szinten dolgozott, egy Grand Prix-sztár, a dán Anders Thomsen csapatához tartozott. A debreceni fiatalember a speedway-hez fűződő viszonyáról, a sportkarrierjéről, illetve a nemzetközi élmezőnyhöz tartozó Thomsennél végzett feladatairól mesélt a Salakszórók legutóbbi podcastjában. Szegvári többek között elárulta, miért vágott bele a nagy kalandba, mennyire izgult az első Grand Prix-nagydíja előtt, hogyan ünnepelték meg Thomsen GP-s győzelmét, sikerült-e „magyarosítani” Bandit, illetve hogyan vészelték át a krosnói szurkolók támadását.

Elmaradt a testvérek csatája

Mint oly sok sportoló, Szegvári Róbert sem kerülhette el a végzetét, hiszen az egész családja rajongott a salakszórásért, így a debreceni fiatalember, követve bátyja útját, salakmotorversenyző lett.

– Családi hagyomány volt nálunk a salakmotorozás szeretete, kiskorom óta kihordtak a versenyekre édesapámék, így engem is megfertőztek vele. Apám ugyan kipróbálta a motorozást, de nem igazán feküdt neki a dolog. Viszont a bátyám, Gábor jó versenyző lett, példaképként néztem rá. Bevallom, rossz érzés, hogy nem tudtam vele együtt motorozni. Ez a mai napig bennem maradt, még most is szívesen kipróbálnám, milyen lenne ellene versenyezni a salakon, remélem, egyszer összehozzuk. Ez egy igazi testvérek közötti rivalizálás. Igazából váltottuk egymást a pályán, hiszen ő 2003 májusában hagyta abba a versenyzést a pánikbetegsége miatt, míg én 2005 tavaszán kezdtem el motorozni. Nagyon sajnáltam, hogy be kellett fejeznie, mert akkortájt nagyon jó eredményeket ért el hazai viszonylatban, s nemzetközi szinten is megmutathatta magát – mondta Szegvári Róbert, aki elmesélte a versenyzői pályafutásának első lépéseit.

Nagyon viccesen alakult a kezdet, ugyanis Lovas Zoli (a 15 éves Lovas Zoltán édesapja – a szerző) megígérte, hogy egy verseny után kipróbálhatom a motorját. De ő a versenyen elesett, elvitte a mentő, ám azt mondta, nyugodtan motorozzak. Na, ettől jól bepánikoltam, hogy inkább hagyjuk az egészet, de végül a tesóm segítségével kipróbáltam a motorját. Akkor 13 éves voltam, majd három hónap múlva, 2005. szeptember 24-én levizsgáztam.

Nagyon gyorsan peregtek az események, Oreskó János volt az edző, és megpróbálta minél gyorsabban fejleszteni a képességeimet. Abban az időben kezdte a motorozást Kökényesi Csabi, Bihari Tomi, Szilágyi Tomi, Benkő Roli, Kovács Roli, Szöllősi Gyuszika, azaz voltunk egy páran, majd utána jött Kónya Sanya, Vida Peti. Az első versenyemre 2007-ig kellett várni, akkor Gyulán egy utánpótlás bajnokin álltam starthoz. Emlékszem, nagyon jól indult a verseny számomra, az első két futamot megnyertem, de a harmadikban elestem, és a motorom úgy összetört, hogy nem tudtam folytatni a viadalt, ugyanis nem volt második számú motorom. Utána voltak még próbálkozásaim, de el kell ismernem, az én karrierem elég döcögős volt, hol motoroztam, hol nem, minden az anyagiaktól függött. Igazán nagy eredményeim nem voltak, a legkiemelkedőbb teljesítményemnek egy magyar bajnokin elért ötödik helyezést neveznék meg. Bár a versenyzést abbahagytam, a sportágtól soha nem szakadtam el, mert nagyon szeretem.

Fogalmazhatok úgy is, hogy nekem a salakmotorozás az életem.

Miért is ne?

Szegvári Róbert a versenyzői karrierjét követően is szerves része maradt a depók világának, ahol tudott segített, szerelőként, traktorosként, vagy éppen a locsolókocsi sofőrjeként tevékenykedett az oválpályák világában. De az igazán érdekes sztori 2021-ben kezdődött, amikor lehetősége nyílt arra, hogy szerelőként csatlakozzon a dán Grand Prix-sztár, Anders Thomsen csapatához.

– Komoly szerelői múltam nem volt, akik éppen motoroztak, és szükségük volt segítőre, hozzájuk csatlakoztam. A dán sztori úgy indult, hogy Thomsen szerelője, Faragó Ricsi megkereste Kónya Sanyit, hogy csatlakozna-e hozzájuk. Sanya nem élt a lehetőséggel, én viszont lecsaptam rá. Úgy voltam vele, megpróbálom, lesz, ami lesz, amíg bírom, addig csinálom. Már februárban ki kellett mennem Dániába, ahol minden egyes nap a motorok felkészítésével foglalkoztunk, non-stop szerelés ment a műhelyben, hogy minden meglegyen időben. Hendikep volt a számomra, hogy nem beszéltem angolul, viszont Ricsi óriási segítséget jelentett, hiszen ő „vágta” az angolt, de szép lassan rám is „ragadt” a szavakból, mondatokból. Az idegen nyelv hiánya is közrejátszott abban, hogy a szezon első része nagyon húzós volt a számomra. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű a meló, de sokkal keményebb volt, mint amire előzetesen gondoltam. A legnehezebb a vezetés volt, mert rengeteg energiát kivett belőlem. Nagyon fárasztó volt, amikor például szerdán elmentünk a dán ligára, onnan csütörtökön Lengyelországba, ahol Anders edzett egy napot, majd szombaton Grand Prix-ztunk, s végül vasárnap jött a lengyel liga. Az utazások során felváltva aludtunk a buszban, hol Ricsi vezetett, hol én.

A főhadiszállásunk Dániában volt, de majdhogynem hétfőtől vasárnapig úton voltunk, s ha nem kellett utaznunk, akkor motort mostunk és szereltünk. Pihenni nem sok idő maradt, lényegében a szerelőműhelyben szusszantunk

– mondta Szegvári, majd válaszolt arra a kérdésre is, hogy Thomsen miért ragaszkodik a magyar szerelőkhöz, hiszen évek óta honfitársaink alkotják a szerelőcsapatát. – Ezt soha nem kérdeztem meg tőle, bár vannak sejtéseim. Azt láttam, illetve tapasztaltam a versenyeken, hogy a szerelők többsége lengyel, s ők kicsit másabbak, mint mi, vagy más nemzet szakemberei. Valamilyen szinten megy a titkolózás, de például nem kellett titoktartási szerződést aláírnom.

Szegvári Róbert Anders Thomsen — Anders Thomsen
Forrás: Boros Norbert

A GP egy nagy család

– A Grand Prix egy különleges dolog, ahol hatalmas a nyomás mindenkin. Nem tagadom, az első GP-m előtt remegtem. Korábban szereltem már edzéseken, különböző versenyeken, de a Grand Prix-tól nagyon tartottam. Az első nagydíjon, amikor már „élesben” ott voltunk a depóban, csak lestem ki a fejemből, hogy egy környezetben vagyok azokkal a világsztárokkal, akiket idáig csak a tévében láttam. Ekkor tört rám, hogy „akkor most mi lesz”? De ez az izgalom idővel elmúlt, beleszoktam a közegbe, ami azért volt könnyű, mert mindenki nagyon kedves, barátságos volt az elejétől fogva – mesélte a Kisszegecs becenévre hallgató salakos, aki elárulta, milyen méreteket ölt a rivalizálás a topversenyzők között. – A rivalizálásnak semmi nyoma nincs a depóban, a pályán rendezik le egymás között ezeket a dolgokat. A depóban a mezőny úgy viselkedik, mint egy nagy család. Évekkel ezelőtt komoly konfliktusok voltak az élversenyzők között, de most mindenki „jó fiú” a depóban, rendkívül barátságosak és közvetlenek egymással, illetve igazából mindenkivel, aki részese a viadaloknak. Amikor odamentem egy lengyel Ekstraliga-versenyre, kezdőként sem éreztem rosszul magam, mivel nem néztek ki csak azért, mert most kerültem oda. A versenyzők között is kialakultak barátságok, Thomsen például Peter Kildemanddal és Bartosz Zmarzlikkal van nagyon szoros kapcsolatban.

A legmagasabban jegyzett liga

A világbajnoki bronzérmes salakmotoros, az orosz Emil Szajfugyinov azt mondta, a lengyel Ekstraliga lelkileg sokkal megterhelőbb volt a számára, mint a Grand Prix, mert nagyobb nyomás nehezedett a vállaira. Vajon ezt tapasztalta a magyar szerelő is?

– A lengyel ligában tényleg elég nagy a stressz, látszik a versenyzőkön, hogy nagyon megterheli őket lelkileg. De nemcsak a versenyzőket, a szerelőket is! Ki merem mondani, hogy az Ekstraliga mentálisan megterhelőbb, mint a Grand Prix. Érdekes, hogy a csapat menedzsere nem rak ránk lelki terhet, de a saját megfelelési kényszered óriási lesz, próbálsz minél jobban teljesíteni, hogy mindenkinek megfelelj – válaszolt a szerelő, majd elmondta, volt egy elég rázósnak tűnő konfliktusban is része Lengyelországban.

A Stal Gorzow csapatával Krosnóban meccseltünk a Cellfast Wilki ellen. A vezetőbíró félbeszakította a meccset, amit végül mi nyertünk. Már pakoltunk a buszba, s indultunk volna, de nem tudtunk, mert a feldühödött krosnói szurkolók kövekkel dobáltak bennünket. Vártunk másfél-két órát, mire megérkezett az erősítés, s végül rendőri segítséggel tudtuk elhagyni a stadiont. Igazából nem féltem, mert a biztonsági személyzet óvott bennünket, de a bedobált kövek kárt okoztak a buszokban, autókban.

Bandi: „Jó nekem”

Milyen testközelből a mindennapokban Anders Thomsen, akit a magyar szerelők csak Bandinak szólítanak? Ugyanolyan laza, mint ahogy azt a televíziós közvetítések alatt, illetve a közösségi médiás posztjaiban látni?

– Tényleg nagyon laza, s ha akarnék, akkor sem tudnék rosszat mondani rá. Azt azért tudni kell, ha megkezdődik a verseny, akkor teljesen átváltozik, olyankor nincs hülyülés, csak a feladatokra koncentrál mindenki. De ha vége a versenynek, újra jönnek a viccek, poénok. Nem tartom szigorú főnöknek, persze azt megköveteli, hogy minden tökéletesen menjen. Minden verseny után megköszönte a munkánkat, ami jólesett – mondta a szerelő, majd arra a felvetésre reflektált, hogy sikerült-e magyarosítaniuk Bandit. – Már elég sok mindent tud magyarul, ha nem is tudja mondani, de érti, amit beszélünk. Elmondta, nem szereti a magyar nyelvet, mert olyan, mint a kínai, nagyon nehéz megtanulni. De tud magyarul énekelni, az Ocho Machótól a Jó nekem című számot kívülről fújja.

Befejezetlen történetek

Az elmúlt két idény hirtelen ért véget Anders Thomsen és a stábja számára, ugyanis mindkétszer olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy nem tudta folytatni a versenyzést az adott szezonban. 2022-ben a glasgow-i Grand Prix Challenge, míg tavaly a rigai Grand Prix-nagydíj jelentette az év utolsó versenyét a dán klasszis számára. – Mindkét sérülésben az volt a legrosszabb, hogy augusztus közepén történt, azaz, amit egész évben beleraktunk munkát, annak nem láttuk a végeredményét, mert idő előtt véget értek a történetek. Lemaradtunk többek között a Grand Prix utolsó fordulóiról és a lengyel Ekstraliga végjátékáról is.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy Glasgow-ban kilenc helyen tört el a sípcsontja, míg Rigában úgy repült át a palánkon, hogy a földet éréskor a keze tört el. Az utóbbi esés horrorisztikus volt, el is vesztette az eszméletét egy pillanatra, de mire én odaértem, addigra már magánál volt. Bevallom, a bukásoknál nem szeretek odamenni a versenyzőhöz, inkább a depóban intézem a dolgokat

– mondta, majd a kellemetlen emlékek után a legörömtelibb pillanatokról is beszélt Kisszegecs.

Egy szál alsógatyában

– Büszke vagyok arra a nagyon sok Ekstraliga-versenyre, ahol 14, 15, sőt 16 pontot csinált Anders, de amikor megnyerte Gorzow-ban a Grand Prix-nagydíjat, az volt a legjobb! Szerintem mindenki emlékszik rá, hogyan ünnepelt: alsógatyában visszaült a motorra, s úgy körözött a pályán a közönség előtt. Az egy spontán dolog volt a részéről, nem volt előre megtervezve. Ez a győzelem egy nagyon emlékezetes pillanat volt, azt szerettem volna még átélni. Bevallom, én még olyat nem éreztem, mint akkor, de az a baj, nem is tudom elmondani, hogy milyen érzés. Biztos, mindenki azt hiszi, hogy ezt a fantasztikus sikert óriási bulival ünnepeltük. Nos, nem! Ahogy vége volt a versenynek, mentünk a műhelybe motort mosni, ugyanis másnap Czestochowában volt ligaversenyünk. Így munkával ünnepeltünk hajnal 4 óráig. Ez az eset is jól példázza, hogy minden éremnek két oldala van.

Azt gondolják az emberek, hogy milyen jó annak, aki ott lehet a legjobbak mellett. Erre szoktam mondani, hogy ki kell próbálni, mert nem fenékig tejföl az élet ezen a szinten sem. Ettől függetlenül én nagyon szerettem!

– fogalmazott, majd mesélt a munkája üzleti részéről is. – Mielőtt belevágtunk a közös munkába, alapítottam egy céget, s ezen keresztül számláztam. Minden hónapban fix bért kaptam, nem befolyásolta a fizetésemet, hogy adott hónapban mennyi verseny volt. Sikerdíj, bónusz nem volt, viszont télen, a holtidényben szintén megkaptam a fizetésem egy bizonyos részét. A magyar viszonyokhoz képest nagyon jó fizetésem volt.

Véget ért a kaland

Két idényt követően szétváltak Anders Thomsen és Szegvári Róbert útjai, természetesen az okokról is beszélt a magyar szakember. – Az elmúlt két évben alig láttam a gyermekemet. Havonta-másfél havonta jöttem haza pár napra, ekkor találkozhattam a kislányommal. S ez nem olyan, mintha otthon van az ember minden nap. Ez a két év elreppent a közös életünkből, nem láttam a kiskorát, nem láttam, hogyan nő fel. Ettől függetlenül azt mondom, nem bántam meg, hogy elvállaltam ezt a munkát. A külföldön végzett munka egyértelműen próbára teszi a kapcsolatokat, de az ember mindig próbál kitartani a szerettei mellett. Amennyiben mindkét fél akarja, mindent meg lehet oldani volt – árulta el, majd elmondta, hogy kinek szurkol majd a következő GP-s szezonban. – Nincs kedvencem, de Bandinak ugyanúgy szorítok majd, mint eddig, hogy jó eredményt érjen el. Thomsenen kívül még Bartosz Zmarzlik az, akit nagyon szeretek, más nem áll közel hozzám.

A Lovas csapatban

Szegvári Róbert elárulta,

nem marad munka nélkül a 2024-es szezonban, lesz egy magyar versenyző, akinek szerel a viadalokon.

– Lovas Zolikának segítek ebben az idényben, megnézzük, mit tudunk kihozni a fiúból – remélem, nagyon sokat! Én odateszem magam mint szerelő, a többi már csak rajta múlik. Úgy érzem, a Grand Prix-s évek alatt rengeteget fejlődtem, sok mindent megtanultam. Olyan új dolgokat is megtapasztaltam, amit itthon nem láttam. Gyorsabban szerelek, mint korábban, ráadásul sok mindent megtudtam a motorokról, olyan dolgokat is, amik apróságoknak tűnnek, de mindent összevetve a legvégén sokat jelenthetnek. Szeretném ezeket a dolgokat beépíteni Zolika motorjaiba. Nagyon bízom benne, hogy Zolika ugyanúgy odateszi magát, mint ahogy mi fogjuk – mondta Szegvári Róbert.