Zilai Sándor: nekem már nem kell bizonyítanom

A debreceni legenda szerint tanácsos időben, lehetőleg a csúcson abbahagyni a versenyszerű sportot.

Zilai Sándor (jobbra) Bokor Zoltán segítségével edz | Forrás: Czinege Melinda

Hosszú és rendkívül sikeres pályafutás után, tíz évvel ezelőtt, 37 esztendősen vonult vissza a versenyzéstől Zilai Sándor. A brutális, megalkuvást nem tűrő stílusáról ismert hajdúsági harcos a több mint húszéves pályafutása során a nagyjából 160 mérkőzéséből mindössze nyolc alkalommal szenvedett pontozásos vereséget, kiütni egyszer sem tudták az ellenfelei, ellenben győzelmeinek nagy részét KO-val aratta. Megszerezte a muay-thai WPKC világbajnoki címét, a WKF Európa-bajnoki övét, többszörös magyar bajnok, Észak-Amerika bajnoka, a világranglista 6. helyén is tanyázott, többszörös K-1 szuper fight-győztes, négyszeres utcaiharc-bajnok.

A küzdősportrajongók egykori nagy kedvence nem tudta könnyen elhagyni a szorítók világát, többször is visszavonult, de aztán kisebb-nagyobb kihagyások után újra megmérettette magát különböző hivatalos meccseken. Aztán 2012 szeptemberében, a horvát Mario Jagatics ellen sikerrel megvívott harca után valóban felhagyott a versenyzéssel. Zilai jelenleg 47 esztendős, így felmerül a kérdés, mit szól ahhoz, hogy a K-1 egyik legnagyobb legendája, a francia Jérôme Le Banner a Párizsban megrendezett MMA GP: Évolution gálán legyőzte a horvát Adnan Alicot MMA szabályrendszerben.

– Valljuk be őszintén, Le Banner nem nyújtott valami szép látványt a ketrecben.

Vannak esetek, amikor a sportoló nem veszi észre, hogy eljárt felette az idő.

A megítélésem szerint így nincs értelme harcolni, nem szabad így befejezni egy amúgy kiemelkedő karriert. Úgy vélem, én időben hagytam abba, nekem sikerült a csúcson véget vetnem a pályafutásomnak – kezdte a beszélgetést Zilai, aki bevallotta, neki sem volt egyszerű búcsút intenie a profi sportnak, többször is megszakította, majd újrakezdte a versenyszerű harcot. – Elismerem, nehezen lehet abbahagyni. Saját tapasztalatból mondom, nem szabad belegondolni abba, mit veszít az ember, ha befejezi a karrierjét. Egyrészről elvész az életed fele, másrészről semmi sem pótolja majd azt az adrenalint, amit akkor éreztél, amikor csak te és a riválisod álltatok a ringben, a lelátókon pedig ezrek tomboltak. Ha néha belegondolok, ez az érzés még mindig csábító, de nem véletlenül döntöttem a pályafutásom befejezése mellett. Ha készülsz egy meccsre, a felkészülést nagyon komolyan kell venni, csakis erre koncentrálhatsz, munka mellett nem lehet csinálni professzionális módon, mert akkor valamelyik oldal sérülne. És én nem akarom cserben hagyni a kollégáimat, akikre mindig számíthatok, s természetesen ők is számíthatnak rám!

Zilai Sándor elárulta, azért is nehéz visszafogni magát, s nem gondolni a profi harcokra, mert még most is bombaformában van. – Amikor edzem, a mozgásomon nem érzek semmit, hogy bármi megkopott volna a versenyidőszakomhoz képest. Rendszeresen osztok meg videókat az edzésekről a közösségimédia-felületeimen, s a kívülállók többször megjegyzik, biztosan felgyorsítva látják a történeteket. S amikor kiderül, hogy ez a valós idejű mozgásom, mindig megkérdezik, miért nem harcolok még? – mosolygott a nem létező bajusza alatt a kigyúrt exsportoló, aki állítja, azért fontosak a visszajelzések, mert a környezeted állít tükröt, s ők mondják meg, milyen vagy valójában. – Nagyon fontos a visszacsatolás.

Biztos, hogy eljön az idő, amikor már én sem leszek ennyire gyors, vagy rozsdásabbak lesznek a mozdulataim, de most még nem érzek erre utaló jeleket.

Viszont egyvalamiben változtam: nehezebben regenerálódom egy-egy sérülést követően. A karrierem során is hajlamos voltam a sérülésekre, mert nem igazán éreztem a határaimat, s ezért sajnos több meccset le is kellett mondanom. De most, „tiszta fejjel”, látom és érzem, hogy mérlegelnem kell, mert sokkal nagyobb veszélyt hordoz magában egy-egy sérülés, mint korábban. Reálisnak kell lennem az ilyen pillanatokban is.

A sokak által a valaha élt legjobb magyar muay-thai fighternek tartott legenda nagyon sokszor megtalálható az általa vezetett küzdősportteremben. – Ha minden klappol körülöttem, és az időm engedi, akkor akár heti hatszor is edzem, de a három gyakorlás hetente az szinte minden körülmények között megvan.

Elárulom, ha nem edzem, akkor jönnek elő a különböző fájdalmak, problémák.

Ugyanannyi a súlyom, mint versenyzőkoromban, s a közelmúltban elvégzett kivizsgálások alapján olyan a fizikai állapotom, mint egy 27 évesnek – nevetett fel, s bár ránézésre valóban letagadhatna egy húszast. – Egy 40 pluszos ellenfél ellen bármikor kiállnék, de szerintem még az alatta lévő korosztálynak is feladnám a leckét a ringben. De nekem már nem kell bizonyítanom, itt vannak a fiatalok, harcoljanak ők!

Beszélgetésünk elején szó esett arról az adrenalinról, amit csak a profi küzdelem adott meg Zilai számára anno. Lehet valamivel pótolni ezt az érzést? – Az pótolhatatlan, de most már nem is keresem azt az érzést!

Lehet, hihetetlen, de egyáltalán nem vagyok agresszív alkat, csakis a ringben voltam kíméletlen.

Sőt, idővel még le is nyugodtam, így szinte egyáltalán nem tudnak kihozni a sodromból. Az évek alatt megtanultam, hogy kontrollálni kell a dolgainkat, ennek megfelelően élem a hétköznapjaimat – válaszolt a felvetésre Zilai Sándor, aki zárszóként még hozzátette: – Felelőtlenség lenne kimondani, hogy sohasem harcolok többet az életemben. De hátha nem megy el az eszem…

Boros Norbert

Nagy érdeklődés, kevés sportérték

A korábbi élversenyzők visszatéréseiről, nosztalgiameccsekről kérdeztük a Debrecenből elszármazott küzdősportszakírót, Balogh Zoltánt. – Ezekkel a harcokkal kapcsolatban, a szó, ami először az eszembe jut, az a szomorúság. Borzasztó rossz érzés azokat a sportolókat nézni, akik a fénykorukban csodálatos dolgokat műveltek, katartikus élményt szerezve sok-sok szurkolónak, most pedig meg sem tudják közelíteni azokat a produkciókat. Az évek alatt a legjobban a reflex és a gyorsaság kopik meg, s ezek visszafordíthatatlan folyamatok. Ha korábbi sztárok küzdenek jelenlegi élharcosok ellen – s itt főként a csúcsszervezetek meccseire gondolok –, annak sosincs jó vége az előbb említett okok miatt. Ilyen küzdelmek során mindig nagyon féltem az egykori ikonokat. Kovács István Kokónak van egy mondása: addig kell versenyezni, amíg meg tudod jegyezni a bankszámlaszámod PIN-kódját. Elsőre viccesnek tűnik, de a küzdősport világa valóban nagyon veszélyes üzem – fogalmazott az egykori remek dzsúdós, akitől azt is megkérdeztük, mi indokolja ezeknek a mérkőzéseknek a létjogosultságát.

– Egyrészről a szervezők élnek azzal a lehetőséggel, hogy az embereket érdeklik ezek a meccsek. Valóban el lehet adni ezeket a küzdelmeket, de valljuk be őszintén, semmi sportértékük nincs az ilyen fightoknak. A sportolók oldalát nézve a szenvedély és a pénz a két fő mozgatórugó. Nehezen engedi el az álmait az ember, pláne az, aki egyszer valamiben nagyon jó volt. Éppen ezért nehéz a csúcson abbahagyni egy karriert, s szépen elbúcsúzni. Amikor egy-egy régi hős újra a ringbe lép, a nosztalgia mozgatja meg az embereket, ezért nézik őket olyan sokan, de bevallom, engem ezek a meccsek nem izgatnak. S nem vagyok kibékülve az olyan küzdelmekkel sem, amelyek a mai kort jellemzik, gondolok itt például a Floyd Mayweather–Conor McGregor összecsapásra, amiért irdatlan összegeket fizettek ki a két főszereplőnek, s valljuk be őszintén, a meccs színvonala azért nem volt olyan magas – fogalmazott Balogh Zoltán.