Sikerült közösséggé formálni a közönséget

Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere – kiemelkedő szakmai tevékenységéért – nemrég elismerésben részesítette Bódor Editet, a Főnix Rendezvényszervező Közhasznú Nonprofit Kft. egykori ügyvezetőjét, az önkormányzat jelenlegi egyházügyi és határon túli magyar közösségi kapcsolatokért felelős referensét. Lapunk a kitüntetésről, illetve múltról, jelenről és elképzeléseiről kérdezte a tapasztalt szakembert. 

Hogyan érintette a miniszteri elismerés?

Hatalmas megtiszteltetésként éltem meg. Kásler miniszter úrral az oklevél átvételekor félórás magánbeszélgetést is folytattunk, amelyben kíváncsi volt a munkámra, az elmúlt évekre, a terveimre. 

Leginkább annak a két projektnek szólt ez a kitüntetés, amelyeket a virágkarneválon belül szerveztem.

Egyrészt a 2019-es, első zarándokút: a Szent László-emlékév kapcsán készítettünk egy virágkocsit a csíksomlyói pápalátogatásra. Ez a kocsi Somogyvárról (Szent László szülőhelyéről) Esztergomon és Nagyváradon keresztül jutott el a célig, minden helyszínen Szent Lászlóval kapcsolatos programokat, játékokat vonva magával. Végül Csíkszeredán állították ki; a benne lévő ereklyét (melyet Somogyváron vettünk át) vittük fel a hegyre a pápához. Debreceni zarándokcsoportok is érkeztek, és értékes kapcsolatok teremtődtek. A város nevét, a magyar nemzet sorsát hordoztuk magunkkal. Egyfajta történelmi, egyben kulturális küldetés volt ez, büszke vagyok arra, hogy az úton rengeteg értékes emberrel találkoztunk. Voltak, akik augusztus 20-án a virágkarneválra is ellátogattak, például egy hegy tetején élő, csíkszentlelki, mára 9 gyermekes család, melynek tagjai még a színpadra is feljöttek velünk. Nagyon jóban lettünk, elszakíthatatlan, megismételhetetlen kötődés és kapcsolat alakult ki. Egyik találkozásunk alkalmával kaptam egy egyedi készítésű terítőt tőlük, melybe már a Kisjézust is többször bepó­lyáltuk az adventi gyertyagyújtásokkor. A második projekt az eucharisztikus kongresszust érintette. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának virágkocsija már a nevében hirdette a világméretű katolikus ünnepségsorozat mottóját: „Minden forrásom belőled fakad” (Zsolt 87,7). A Pikó Sándor képzőművész által megálmodott virágkocsi is azt sugallja, hogy mennyire szereti Isten a világot. Az alkotás az egyik legismertebb magyarországi eucharisztikus csodának, a bátai vércsodának állít emléket. Esztergomból – Erdő Péter bíboros áldásával – indult útjára a virágkompozíció, melyet a virágkarnevált követően – a világkongresszus ideje alatt – egy hétig a Mátyás-templomnál csodálhatott meg a közönség. Az ökumené jegyében Üzenet NEKtek címmel pedig az első októberi hétvégén Nagyváradra is elvitte a kongresszus üzenetét. 

Honnan ered az emberek, a vallás iránti nyitottsága?

Kezdetben nem volt ez mindig tudatos, hiszen ezt a nyitottságot otthonról hoztam magammal. Ez egy út is egyben, amelyen életünk folyamán folyamatosan lépdelünk. Gyermekkoromban nem volt nagy a családunk, a szüleimnek nem voltak testvérei. Ezzel együtt is hatalmas nyitottságot mutattunk a világ felé. Édesapámat orvosként rengetegen ismerték. Édesanyám pedig Debrecen – pogácsáiról híres – „Edit nénije” volt. A Loki első bajnoki címénél például elkísérte a csapatot az ünnepségre, színpadig vitte a pogácsákat, és még ő is kivette részét a győztes pezsgőzésből. 

Ezt a közvetlenséget, életigenlést láttam tőlük fiatal korom óta, mely belőlem is egyre inkább előjött.

 Jövök-megyek, nyitok mások felé, viszem én is a „pogácsát”. Azok, akik ismerték, sokan mondják manapság, hogy egyre jobban hasonlítok anyukámra. Azt gondolom, ez az attitűd egy várost, közösséget képviselve elengedhetetlen. 

Hogyan értékelné a Főnixnél töltött időszakát?

Nagyon sok kapcsolódásom maradt a múlttal. 

A nagyrendezvények meghatározók voltak, de ami a legfontosabb, hogy a közönségből egy nagy városi közösséget sikerült kialakítani, amelyik befelé és kifelé is ragyogott.

 A vágy, hogy ügyvezető legyek, előzetesen soha nem fogalmazódott meg bennem, mégis, amint megválasztottak, megtisztelő feladattá vált számomra. Igaz, annyi idősen, mint most a fiam, már pantomimszínház létrejöttében vállaltam szerepet. A Kölcsey Művelődési Központba bekerülve apránként lépkedtem felfelé a ranglétrán, előbb gyakornok, majd tolmács, végül szervező lettem. Eközben gyakorlatilag minden szakmát kitanultam a mesterektől, s ezért örökké hálás leszek nekik. Majd jött a Vojtina Bábszínház, a Tourinform iroda, a fesztiválközpont, végül a Főnix Rendezvényszervező Kft. Talán véletlen, de mindig olyan helyekre kerültem, ahol épülőben volt valami, és meg kellett tölteni azt tartalommal. Népművelőnek tanultam, és az is maradtam mindvégig. Szeretném hangsúlyozni, hogy az ügyvezetőként töltött 8 és fél évem alatt remek csapattal dolgozhattam. Meggyőződésem, hogy országosan elismert márkát építettünk a Főnix Rendezvényszervező Kft.-ből, s erre büszke vagyok. De említhetném a 8 éve még üres Nagyerdei Szabadtéri Színpadot is, ahol fellépni mára rangot jelent a színházaknak, határon innen és túlról is. A Nagyerdei Szabadtéri Játékok egy összművészeti rendezvénysorozat volt. Ahogy a Karneváléj is, megszületésével unikális eseményt, élményt nyújtott. A szervezés mellett megszületett egy közönség, mely érzékeny az előadásokra, az ide érkező és a helyi színészek fogadására. Örömmel érkeztek Debrecenbe a különböző társulatok, alkotók és előadóművészek. Az adventi időszakok eseményei is újszerű összefogást hoztak a város életébe. Az egyházi események kiléptek a templomok falai közül, s szerves egységet alkottak a népi hagyományokkal és a világi vásári forgataggal. 

Hogyan érzi magát új pozíciójában?

Szabadabban tudom tenni a dolgomat, amire intézményvezetőként nem mindig adódott lehetőség. Ez egy teljesen új szerepkör, hatalmas felelősség, de ugyanakkora öröm is. Rengeteg kapcsolódási ponttal, megannyi emberrel, csoporttal találkozom napi szinten egyeztetés céljából. A karitatív tevékenységek, illetve az előadó-művészet is közel áll hozzám, ezek elegye talán, ami a legkedvesebb számomra. Mindig a gyökereinkhez nyúlunk vissza, abból tudunk táplálkozni, ehhez azonban tisztában kell lennünk azzal, honnan is jövünk valójában. Talán nem véletlen, hogy a színészek, művészek is folyamatosan ezt teszik. 

Nekem is ez az ars poeticám. A kultúra átadása személyes küldetésem. 

A küldetéstudatot, nyitottságot a fia, Dánielfy Gergely énekes is örökölte?

Abszolút. Nem pusztán büszke vagyok rá, inkább a hála szó az, ami vele kapcsolatban azonnal eszembe jut. Hálás vagyok Istennek és a fiamnak, hogy megtapasztalhattam, milyen anyának lenni. Amikor nagy változásokon megy keresztül az ember, ennyi munkával a háta mögött kezdi átértékelni a dolgokat. Egyre többször jutott eszembe, hogy vajon eleget voltam-e vele, mi lett volna, ha több időt tölthetünk együtt? Az előző évtizedek kötéltáncot jelentettek a magánéletem és a munkám között, de az ő bölcsességét, küldetéstudatát jelzi, milyen éretten kezelte ezt. Egyetlen üzenettel felmentett, és megnyugtatott egy életre. 

A váltásom idején írt nekem egy levelet, amelyben elmondta, mindig tudta, mennyit dolgoztam, amíg ő nagymamával töltötte az időt. Féltem, hogy az üzenet úgy folytatódik, nem voltam mellette eleget, amikor szüksége lett volna rám. Ő azonban úgy fogalmazott: ez így volt jó!

 Pontosan látta, hogy felnőve ugyanígy éli az életét, a küldetése hajtja, és ettől még inkább megértettük egymást. Ha néha csak egy rövid gondolat erejéig, vagy egy sms-re van időnk, akkor sem aggódunk, hisz tudjuk: amint találkozunk, minőségi időt töltünk majd egymással. Az édesapjától megkapta az atyai, előadói tehetségét, az élet mindennapi szervezésében pedig talán az én képességemet, hogy tudatosan szervezze a mindennapjait. Úgy érzem, nemcsak ő tőlem, de már én is tanulok a fiamtól. Látja a változásokat az életemben, én pedig ellesem a fiatalos lendületét, az állhatatosságát. Hálás vagyok az életünkért, és számomra nem maradt más feladat, minthogy továbbra is higgyek benne, és ott legyek mellette akár virtuálisan, akár a nehezen megszerzett együtt töltött időben.

Péter Szabolcs