Tevékeny éveket tudhat maga mögött a Hajdúvidéki Református Egyházmegye esperese

A Hajdúvidéki Református Egyházmegye leköszönő esperese, Szabadi Árpád gyermekkorában súlyos vesebetegséggel küzdött, ezért már igen fiatalon eldőlt, hogy nem végezhet nehéz, megerőltető munkát. A Balatontól 20 kilométerre, a Sió partján született egy kis faluban, ott nőtt fel. Már gyermekkorában meghatározó jelentősége volt életében a hitnek és az igének. – Általános iskolában zongorázni tanultan, aztán orgonáltam. A zene révén kerültem Debrecenbe, akkor az ország egyetlen református gimnáziumába, ahol az volt a reménységünk, hogy orgonában is tovább fejlődhetek. Ez így is lett, Sepsy Károly volt a tanárom, nagyon sokat tanultam tőle. Negyedikes teológus voltam, amikor kikerültem egy kis szabolcsi gyülekezetbe exmisszusként – idézte fel a Napló kérésére Szabadi Árpád.

A tiszaszentmártoni gyülekezet parókiát épített, azt kellett levezetnie és koordinálnia. – Úgy tűnt akkor, hogy a kirendelés csak átmeneti állapot, azonban ebből 17 év ottani szolgálat következett. A zenei irány háttérbe került, a gyülekezeti munka lekötötte minden időmet. Isten népes családdal ajándékozott meg bennünket, hiszen hét gyermeket nevelhettünk fel. 1990-ben hívtak meg a balmazújvárosi gyülekezetbe, ettől kezdve itt szolgálunk, 2003-tól pedig a Hajdúvidéki Református Egyházmegye megválasztott esperesének, ami még több munkával, szolgálattal járt – tudatta az immár leköszönő esperes, aki 17 évig szolgált ebben a tisztségben. Emellett a Tiszántúli Református Egyházkerület főszámvevője, a Református Diakóniai Intézmények Egyesületének alelnöke és zsinati tag is lett.

Csak tette a dolgát

– Számomra meghatározó alapige: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki engem megerősít.” Ő megerősített, én pedig csak tettem a dolgomat. Az esperesi szolgálatban a célkitűzésem az volt, hogy amennyiben a lehetőségeim engedik, úgy a lelkipásztoroknak, a gyülekezeteknek próbáljak segíteni. Ezt a szolgálatot mindig csapatmunkának gondoltam, együtt a közösséggel – vallja Szabadi Árpád, s az elmúlt évtizedek kihívásairól is beszélt.

– A 2000-es évek előtt 17 évig meglehetősen egyszerű körülmények között éltünk családommal, egy kedves szabolcsi faluban, Tiszaszentmártonban, ma is hálával gondolunk az ott eltöltött időre. Akkor puritán körülmények között éltünk, mint sok más kezdő fiatal lelkész. Amikor a kis gyülekezetből átkerültem Balmazújvárosra, minden megváltozott – mondta Szabadi Árpád, s a változások okára is kitért. – Egyrészt azért, mert a szolgálatok nagyságrendje bővült, évente vagy 115-120 temetést végeztem, emellett egy nagy gyülekezet építését bízták ott rám, másrészt pedig a 2000. évet követően indítottuk el iskolában, óvodákban a hit­oktatást. Ez nem volt egyszerű, sokan nem örültek ennek, de a felelősségemmel együtt reménységgel tudtuk végezni ezt a feladatot, 400-nál több hittanosunk volt már az utóbbi időkben. Ennek áldása lett az is, hogy 2011-ben, 80 év után református iskola indulhatott óvodával az akkori városvezetőség jelentős támogatásával, ez nagy boldogsággal tölt el, ma már a város egyik legnépesebb iskolája a miénk – részletezte Balmazújváros egykori lelkésze. Mint mondta, olyan ajtók nyíltak meg előttük, amelyekről nem is álmodtak: templomok, szociális és oktatási intézmények, egyházi épületek felújítására adódtak pályázati lehetőségek.

Tevékeny esztendők

– Ezek hatalmas kihívást jelentettek a gyülekezetek és a lelkipásztorok számára egyaránt. Bele kellett tanulnunk. Megnőtt a szociális otthonok építésének lehetősége, nagyon sok gyülekezetben indult el az intézményes diakóniai szolgálat, egy kicsit ebben is tudtam segíteni a többieknek. A gyülekezetünkben 1996-ban már megépült a bentlakásos idősotthon első része, mely a későbbiekben folyamatosan bővült, ma már 65 idős embernek nyújt körültekintő ellátást. Ebben az évben már 25 éves lesz az intézmény – tudatta Szabadi Árpád, aki tavaly november elseje óta már nyugdíjas, a gyülekezet megválasztotta az új lelkipásztorát. – A 47 éves lelkipásztori szolgálatomra ajándékként tekintek, a szolgálatom nem volt más, mint hálaadás Istennek, hogy megőrzött engem. Minden perc, amit élhetek, amiben dolgozhatok, az ajándék, ezt az Ajándékozónak nem győzöm megköszönni – zárta gondolatait.

Kiss Dóra