Magány

„Az utak, melyek innen szertefolynak,

erdőmön túl az égre fölhajolnak

s minden virág, fű, óra, cserje, kő

egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő

s annak fényébe szőve éjszakám

istent szivembe lopja a magány.”

(Szabó Lőrinc)

Már kora délután elkezdődött a petárdázás, meg a durrogtatás. Az öreg Beregi morogva dugta lábait a kopott hótaposó csizmáiba, majd magára vette kockás télikabátját. Füles sapkáját jól a homlokába húzta és mielőtt kilépett volna az ajtón, végigsimította a fogason lógó pórázt.

Már fél éve, hogy Filkót el kellett altatni. Öreg is volt, beteg is volt már nagyon, nem bírta a szenvedést sem a kutya sem a gazdája. A pórázt mégsem bírta elrakni, annak ott volt a helye a fogason. Így olyan érzése volt mintha bármelyik pillanatban előbújhatna a szobából Filkó és sűrű farokcsóválások közepette vakkantva jelezné: itt az idő, hogy együtt vágjanak neki a délutáni sétának.

Egyedül szomorúan telt a parkban a bandukolás. A kutya nélkül viszont még az ősszel az öreg Beregi rászokott a madáretetésre, így volt ok a sétára. A lakása közelében lévő kis park néhány fájára kiürült ásványvizes, citromleves palackokból fabrikált madáretetőket aggatott, ezeket minden délután leellenőrizte, s ha kellett feltöltötte őket magokkal, kis szalonnadarabokkal.

Szilveszter délutánján sokan jöttek mentek az utcán. A parkban is voltak jó néhányan. Évek óta nem esett ennyi hó, s habár ez korántsem volt akkora, amekkora havazásokra az öreg Beregi gyermekkorából emlékezett, de azért a gyerekek örültek neki. Néhány lurkó hóembert épített, másokat a szüleik húztak szánkón. Volt pár kis kölyök, aki már a szilveszteri dudát fújta. A nagyobbak, a huligánok (így emlegette magában őket Beregi) meg a nyamvadt petárdákat robbantgatták. Hogy gyűlölte őket az öreg ezért! Azért mert Filkó kutya ilyenkor rettegett. Nyüszített és reszketett a félelemtől, ha odakint petárdáztak, vagy flancos tűzijátékot csináltak azok a nemtörődöm emberek és emiatt aznap sétálni sem tudtak menni. De most, hogy Filkó már nincs, kitudja mióta először, szilveszter délutánján is kidugta az orrát otthonról a vén Beregi.

Két madáretetőt már elrendezett, épp a harmadik felé tartott, amikor az egyik hólepte padon meglátott egy tizenhat év körüli roma fiút. A gyerek a pad háttámláján ült, lába az ülőfelületen támaszkodott. Mivel a padot vastagon belepte a hó, biztosan könnyebb volt csak a támláról lesöpörni és úgy ülni le egy kicsit megpihenni. De a fiú nem tűnt igazán csak egy kicsit megpihenni vágyó sétálgató fiatalnak. Az öreg Bereginek azonnal feltűnt, hogy nincs rajta kabát, s úgy fázik, hogy a foga is vacog belé… Viseltes tornacipős lábával a padról lefelé rugdosta a havat, s közben mereven bámult maga elé, időnként nagyokat szipogva, orrát kézfejébe törölgetve.

Mivel az öreg a petárdák miatt minden kamaszra haragudott, egy pillanatig habozott, de aztán mégiscsak odacsoszogott a gyerekhez, s egy gyűrött vászon zsebkendőt, amit a kabátzsebéből kotort ki, odanyújtott a fiú felé.

- Mi ez? – kérdezte a fiú rekedten.

- Mi lenne? – kérdezett vissza az öreg. – Zsebkendő. Vedd el, fújd ki az orrod.

- Nem kell nekem! – vágta oda a fiú, és elfordította a fejét.

Az öreg makacsul tartotta továbbra is a zsebkendőt. – Na, vedd csak el! – mondta, s hangjából tényleg kihallatszott a hajthatatlanság.

A fiú végül szót fogadott, bizonytalanul a zsebkendőért nyúlt, majd jó hangosan beletrombitálta az orrát.

- Hol a kabátod? – kérdezte tőle Beregi.

A gyerek nagy levegőt vett, s olyan arcot vágott, mint aki mindjárt kiosztja a vénembert, hogy mi köze hozzá? De aztán mégsem tette. Csak ennyit mondott halkan: – Anyáméknál maradt.

- Hát miért nem mész haza érte? – faggatta tovább az öreg – Mindjárt megfagysz így ilyen csupaszon!

- Haza… chh… – húzta el a száját a fiú –, nincs nekem olyanom.

- Na, hát mi történt? – lépett közelebb a padhoz a vénember.

- Semmi – mondta a fiú –, nem lényeg.

- Elmondhatod. Nem hívok én rendőrt, vagy ilyesmi… – mondta az öreg. – Összevesztél anyádékkal?

- Nem. Vagyis de. Ááááá, bonyolult – a gyerek hangja elcsuklott. Aztán csak úgy kibuggyant belőle:

- Karácsonykor se vittek ki, érti? Karácsonykor se! Kiszöktem, hogy legalább szilveszterkor… de anyám pasija, az a bunkó, alkesz barom! – a gyerek hangja elcsuklott. Beregi most vette észre a fiú nyakán és csuklóján a lilába hajló piros foltokat…

- Kiszöktél? Honnan?

- A Reménysugárból. Itt két utcával arrébb, a gyerekotthon. Nem ismeri? – kérdezte pimaszul a gyerek.

- Dehogynem, tudom melyik az – mondta halkan az öreg -, vissza kéne menned.

- Nem megyek én, leszarom! – a fiú nagyon elkeseredettnek tűnt.

- Na, jól van, de akkor mihez kezdesz? – kérdezte tőle Beregi.

- Nem tudom – vonta meg a vállát a kölyök.

- Hová akarsz menni, hol alszol? – az öreg szerette volna jobb belátásra bírni a gyereket, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.

- Majd alszom az állomáson, aztán majd kitalálom, mi lesz.

- Na, figyelj – mondta neki az öreg Beregi és magán is meglepődött, hogy mit csinál –, itt a kabátom, nesze – kigombolta a régi kockás télikabátot magán.

- Ne már, ne bolonduljon már meg! Maga öreg, maga simán megfagy! – grimaszolt a fiú.

- Nem fagyok én! Itt van még rajtam ez a meleg mellény, de várd csak meg mit akarok! – mondta neki Beregi – én itt lakom, két percre innen. Fogd a kabátom vedd fel! Tán van a zsebében egy kétszázas, az a tied. Jó lenne, ha visszamennél az otthonba, de én nem kényszerítelek. Viszont holnap ilyenkorra hozd ide vissza a kabátomat, mert nekem is csak ez az egy van!

A fiú szabadkozni kezdett, nem akarta az öreg kabátját magára venni, de vénember erősködött, s végül a fiú vállára terítette a kabátot. – Na, jól van, ha már ennyire mondja – engedett mégiscsak a fiú, és magára öltötte az öreg holmit. – Holnap ilyenkor itt leszek és visszaadom! Megígérem. – mondta.

- Jól van – mondta az öreg –, csak vigyázz is magadra! Azzal elindult hazafelé, mert meleg mellény ide, vagy oda, igen csak csíptek a mínuszok.

Néhány lépés után aztán megtorpant, hátranézett. Akkor már a gyerek is messze járt, de az öreg Beregi utána kiáltott: – Mi a neved, gyerek?

- Aladár! – fordult vissza a fiú – tudom, jó hülye név – vigyorogta.

- Nincs azzal baj – mormogta az öreg, intett még egyet aztán iparkodott hazafelé a melegbe.

Mikor hazaért, első dolga volt jól felcsavarni a konvektort a szobában. Egészen a nyolcasra tekerte a gombját. Feltett egy kanna vizet teának, s míg az felforrt átcsengetett a szomszédba, Molnárnéhoz.

Molnárné özvegyasszony volt, már sok éve a fiával élt kettesben, de most ősszel a gyerek más városba ment egyetemre tanulni. Az öregnek sose jutott eszébe hová is jár egyetemre a Tamáska, de nem is volt most fontos. Ha bejönne az ötlete az nagyon jó lenne…

És bizony sikerrel járt, mert volt egynéhány ruhája a Tamáskának (aki már rég nem volt Tamáska, nagy langaléta fiatalember lett belőle), amit az özvegyasszony szívesen előkeresett Beregi bácsinak. Nem is faggatózott Molnárné, csak úgy egyből odaadta. Egy Beregi szerint igen divatos flancos dzsekit, hozzá sapkát, sálat és egy pár meleg kesztyűt. Adott volna még más ruhát is a szomszédasszony, de Beregi elhárította, mondván, majd szól, ha kell még valami. Megköszönte a holmikat, s mire visszaért a kis konyhájába, már jócskán fütyült a teavíz.

Aznap éjjel nem sokat aludt. Várta a másnapot, hogy vajon eljön-e a gyerek?

Aztán nagy sokára csak eljött a reggel. Az öreg Beregi már jó korán bepakolta a Molnárnétól kért holmikat a színes-csíkos műanyag szálakból szőtt bevásárlószatyrába és alig várta, hogy délután legyen.

Újév első napján alig jártak az utcán, a parkban sem nagyon volt senki. Már messziről látta, hogy ott van a gyerek. Mikor a fiú meglátta Beregit, azonnal levette a kabátot, s odaadta az öregnek: – Na, nem fázott meg miattam? – kérdezte.

- Nem fáztam én, hát mondtam, hogy itt lakok – mondta az, s közben kivette a szatyrából a ruhadarabokat – nesze, vedd fel ezeket, így már egyikőnk se fog fázni!

- Hűű, kié ez a cucc? – a fiún látszott, hogy nagyon tetszenek neki a ruhák.

- A szomszéd gyereké, de neki már nem kell, kinőtte, vagy mi. Vedd csak fel őket! – az öregnek melegség járta át a szívét, miközben a kamasz öltözködött – Jók rád?

- Nagyon klassz! Köszönöm! – Aladárnak fülig ért a szája, úgy vigyorgott – Tényleg. Nagyon rendes tetszik lenni!

A ruhák valóban jól mutattak a srácon.

- Na, hoztam még neked három parizeres zsömlét. Szereted? Meg itt egy flakon forró tea. Hársfatea, jó lesz? – kotorta tovább a szatyrát Beregi bácsi.

- Hogyne, éhen halok! – vágta rá a fiú és már bontotta is a fóliát a zsemléről – a kétszázasból kiflit vettem.

- Tényleg az állomáson aludtál? – kérdezte az öreg.

- Ott – válaszolta parizeres zsemlével teli szájjal a gyerek.

- Nem féltél?

- Nem. Mitől? Kicsit – jött rá a vállvonogatós válasz.

- Aztán nem mész haza? – kérdezte halkan Beregi.

- Hova? Anyámékhoz? Vagy az otthonba? – dacoskodott Aladár. – Nincs értelme.

- Már hogyne volna értelme! Nem élhetsz az utcán – mondta szomorúan a vénember.

Beszélgettek még pár szót, aztán az öreg adott még egy kétszázast a fiúnak.

– Gyere el holnap is. Majd kitaláljuk mi lesz. Gyere korábban, dél körül!

- Jól van- válaszolta Aladár és zsebre rakta a kétszázast.

Másnap az öreg korán kelt. Kikészítette a befizetendő sárga csekkeket az előszobába a kis asztalkára, s kiszámolva melléjük rakta a rávalót. Felöltözött, és elindult otthonról a postára és a boltba. Észre sem vette, hogy elfelejtette amit mindig szokott: indulás előtt végigsimítani a fogason lógó pórázt.

Hideg volt aznap is, és habár a posta és a kisbolt a szomszéd lakóház aljában volt, igyekezett gyorsan lépkedni, hogy ne fázzon. Már lépett volna be a posta ajtaján, mikor bevillant, hogy a csekkeket, meg a hozzájuk külön kikészített pénzt otthon felejtette az előszobában a kisasztalon. Hogy a ménkűves… – morogta magában – na, mindegy, majd holnap. És átment a kisboltba bevásárolni az ebédhez. Kicsivel több kolbászt vett a paprikás krumplihoz, mint szokott…

Délben már ott várta a gyerek a parkban a padnál. – Na, gyere, meghívlak ebédre – mondta neki. A fiú kis ideig szabadkozott, aztán mégiscsak az öreg Beregivel tartott. Nagyon éhes volt.

Gondosan lábat töröltek, mielőtt beléptek a kis lakásba.

– Van kutyája? – kérdezte Aladár a fogason lógó pórázra pillantva.

- Már nincs – sóhajtott az öreg. – Na, kerülj beljebb. Megmelegítem a paprikás krumplit, szereted? – kérdezte és a konyhába indult az öreg. – Aha, persze – válaszolta a fiú – szeretem.

- Nincs mikróm, eltart egy darabig, amíg megmelegszik. Moss kezet, nyugodtan szedd rendbe magad. A fürdőszoba az előszobából nyílik, szólt ki a fiúnak az öreg a konyhából.

– Oké – szólt vissza Aladár.

Beregi föltette melegíteni a piros lábasban lévő ételt a gázra. Aztán tányérokat, kanalakat vett elő, és megterítette a kis konyhaasztalt. Már épp szelni kezdte a kenyeret, amikor meghallotta, hogy az előszobaajtó becsukódik.

- Mi a… hová…? – az öreg értetlenül lépett ki a konyhából az előszobába.

Jól sejtette, Aladár nem volt sehol. Azért még belekiabált az üres előszobába, hogy „Aladár!” és benézett a fürdőszobába is, de a gyerek eltűnt. Hűlt helye volt a cipőjének, kabátjának is. És a pénz is eltűnt az előszobában lévő asztalkáról, amit reggel ott felejtett a csekkekre…

Az öreg Bereginek elszorult a szíve. Nem ment a fiú után. Lerogyott a konyhában az egyik hokedlire és nagyot sóhajtva maga elé bámult… Néhány perc múlva aztán arra lett figyelmes, hogy nagyon rotyog a paprikás krumpli a tűzhelyen, úgyhogy elzárta. Elment az évágya. Csak ült a sötét kis konyhában és olyan üresség-félét érzett.

Nagyjából fél óra telt el így. Aztán kopogtak.

A vénember felkászálódott a konyhaszékről és kicsoszogott ajtót nyitni. Az öreg meghökkent, mert az ajtóban Aladár állt. A fiú lihegett, mint aki futott idáig, és a kezében valamit az öreg felé nyújtott. Valami sárgát.

- Tessék – mondta – és itt a visszajáró is. A kezében a sárga csekkek kis igazoló szelvénye volt meg némi apró.

- Hát te? – motyogta zavartan Beregi – Azt hittem…

- Tán azt hitte megpattantam a lóvéval, mi?! – röhögött a fiú. – Aztán magammal vittem a csekkeket is, hm?

Majd hirtelen aggodalmas képet vágott: – Vagy nem kellett volna befizetni őket? Azt gondoltam… szóval… amíg melegszik a kaja gondoltam átszaladok és befizetem őket, ne magának kelljen csúszkálnia miattuk a jeges járdán. Maga olyan rendes vénember. Vagyis úgy értem… maga tényleg rendes fazon. Gondoltam segítek… Nem kellett volna befizetni?

- De, de – hebegte az öreg, pont ma reggel akartam, csak itthon felejtettem a csekkeket. Én… ne haragudj… azt hittem… ostoba vénember vagyok.

- Ugyan! – vigyorgott Aladár. – Akkor minden rendben van! Na, ad hát egy kis paprikás krumplit?

- Adok hát – mosolygott az öreg –, de azt hiszem kicsit odakozmált, amíg melegítettem.

A szikrázó májusi napon sokan sétálgattak az utcán és a kis parkban. Aladárnak is jó kedve volt.

- Tök jó fej az új nevelőtanár! Azt mondta, ha ilyen jól tanulok, gyakrabban is kijöhetek Beregi bácsihoz látogatóba.

- Az bizony jó lenne – mosolygott az öreg – aztán a történelem dolgozatra tanultál e? – kérdezte.

- Persze, a töri a kedvencem – válaszolt a fiú. – Hééé, Nápolyi, ne ugrálj már rám, tiszta sáros lesz a gatyám tőled! – Egy kis fekete vakarcs kutya csaholt a lábainál.

- Na, eredj, futtasd meg Nápolyit, én addig leülök ide a padra – kérte az öreg a gyereket.

– Rendicsek – válaszolta Aladár. – Na, gyere te kis korcs – és már futottak is a kutyával körbe-körbe nagy boldogan a füvön.

Az öreg Beregi pedig vidáman és elégedetten nézte őket.

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.