Egy padon Bódis Zoltánnal: „Azt kell átadnunk a gyerekeknek, hogy van valami több a fizikai világnál”

Minden nap imádsággal indul, és a gyerekek rendre belenevelődnek a hitbe – erre a legbüszkébb Bódis Zoltán, a Szent József Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium intézményvezetője. Azt gondolhatnánk, pályája első köveit más irányba helyezte elé a gondviselés, a mesék világa azonban – mint beszélgetésünk után nyugtázhattam – nagyon is meghatározó szerepet kap a keresztény életszemlélet formálásában. Hogy miként került az újpesti bibliaszemináriumról a Debreceni Egyetem kutatócsoportjába, és hogyan alapozódtak meg hitbéli gyökerei, azt nemrég a Szent Joe madárcsicsergős-gyerekzsivajos udvarán mesélte el.

„Kell valamit kezdeni a mesével”

Pedagógiai hivatásának szálai a Debreceni Egyetemre, egészen pontosan a meseirodalom kutatásához vezetnek vissza. Hamvas Bélát még szamizdatban olvasta, végül azonban a sok más téma mellett a mese és a mesekutatás felé fordult. Ez kísérte végig életének tizenöt évét. A nyári szüneteket olvasással töltötte, majd egy olyan kutatócsoportba került, mely a mesék újragondolásával foglalkozott. 

 – magyarázza. Később az vált számára érdekessé, hogy miként lehet a mesét és a mesemondást kiemelni a gyerekeknek szóló esti mese kategóriájából. – Mivel a mesét régen felnőtteknek mondták, például temetéskor, virrasztáskor, megfogalmazódott bennem, hogy kell valamit kezdeni a mesével – idézi fel. A pedagógusi életpályamodell lehetővé tette, hogy kutató tanár legyen, s így a hagyományos mesemondás tanulságait-tapasztalatait a gyakorlati pedagógiai területén alkalmazza.

Az imádság: anyanyelv

– Egyházi iskolában vagyunk, ahol a legfontosabb tudás, amit átadhatunk a gyerekeknek, hogy van valami több, mint ami itt, a fizikai világban látható – hangsúlyozza. Az egyik lényeges felismerése épp a mesék kapcsán következett be, a „világok találkozásának” jó példájaként a virrasztáskor is elhangzó, halottkísérő Az égig érő fa meséjét említi. 

 – osztja meg a kulcsfontosságú tapasztalást.

– Büszke vagyok arra, hogy nálunk mindig imádsággal indul a nap, és ebbe a gyerekek annyira szépen belenevelődnek-belenőnek, hogy nem kell erőltetnünk, mert természetes anyanyelvvé válik – fűzi hozzá. 

 Ahogy egy gyermek is sokáig csak hallgatja a körülötte élők beszédét, de aztán igazi ünneppé válik, amikor végül saját szavakat, mondatokat mond. Hogy miben más mindez, mint amit a világi iskolákban taníthatnak? Itt is, ott is megtanítjuk a „világ nyelvét”, de az egyházi nevelés ad egy olyan nyelvet, amivel az Isten válik megszólíthatóvá.

Erőfeszítés helyett kegyelem

Tudja, és kollégáival intézményvezetőként is igyekszik tanítványainak átadni: igenis van egy Jóisten, aki úgy intézi a dolgokat, hogy idővel a legtragikusabb helyzetről is beigazolódik, hogy nem volt hiábavaló. – Nem értelmetlen az életünk: igaz, a mai világ mindenféle zűrzavarával szemben néha nagyon nehéz elhitetni a gyerekekkel, hogy egy magasabb értelem mozgatja – mondja. Minél inkább belsővé válik azonban ez a nyelv és ez a hit, annál határozottabban lehet azt mondani, hogy a gyerekek végül szabadon fordulnak Isten felé.

 – Önállóan csak kamaszként kezdtem el olyan előadásokra járni, ahol részletesen beszéltek a Bibliáról. Szó szerint önfejlesztő út volt ez, mivel minden alkalommal egy-egy órát utaztam ezekért a szemináriumokért – emlékszik vissza. Életének voltak olyan fordulatai, amikor mindez személyes létkérdéssé vált, mégis – azt mondja – az iskolának köszönheti, hogy teljesen el tudott mélyedni a hit hagyományában. A második éve volt már a Szent Joe-ban, amikor az egyik szerzetesnővér egy lelki gyakorlatra hívta fel a figyelmét. Azóta minden évben egy vagy két hetet eltölt a jezsuiták által alapított csend-lelkigyakorlaton. – Egy hétig valóban csöndben kell lenni és szigorú napirendben az elmélyült imádsággal foglalkozni. Mindez olyan mély alapot ad, ami megingathatatlanná tesz abban, hogy semmi sem fontosabb – osztja meg.

Közös húron

 – Abban hiszek, hogy mindenkinek van egy sajátos sorsa, egy olyan útibatyu, amit ránk bízott a Jóisten. Ezt segítjük kibontogatni, s talán ez a tanár igazi feladata. A legtöbb, amit a nevelés adhat, megmutatni, hogy van út, de azon járni minden gyermek csak önállóan tud – fejti ki.

 Bódis Zoltán azt mondja, a tanítás ráadásul olyan, mint egy különös energiacsere. A közös légtérben szinte érzi a tanító és a tanítvány egymás lelki erejét, és ez az az energia, ami az emberi kapcsolatokat és a jó iskolát működtetheti. – Az ember azt hiszi, hogy a saját útját járja, de mindig kiderül, hogy az Istenét. Felemelő pillanat, amikor összeáll a kép. Ezekért a pillanatokért érdemes várakozni – jegyzi meg végül.

Szakál Adrienn