A legelső terv

Hajnali kettőkor kapom az első teát, a napfelkeltét várom, de tél van, még soká lesz. A mennyországot valahogy így díszletezhették az ötvenes években, erős neonfény, fehér, ágy, körülöttem a gerincbe nyomott érzéstelenítés miatt angyalnak vizionált, hófehér köpenyes egészségügy. Furcsa, klórszagú mennyország ez, ahová fájdalommal érkezik, majd a világ összes bőségével távozik a nő. Pittyegnek, sípolnak, kattognak mellettem a gépek, küldetésük, hogy engem óvjanak, az enyém, hogy azt, akire még reggelig várni kell. Elmondom, mert kérdezik sokszor az ápolóköpenybe bújt istenasszisztensek, jól vagyok, közben a kórházi hálóing gombjai között a mellkasomra nézek, az első fészekre, ahol nemsokára találkozunk. Még egyszer átismétlem a tervet, mert végre mindjárt visszakaplak és tudom, menni fog, hogy megölellek és körbefonlak szeretettel, és azután neked soha, semmi bajod nem lehet. 

Szakál Adrienn