„A hitvallás pillanatában nem számít, hogy mennyi a fizetésünk, mi a titulusunk”

– Nemcsak ma, hanem az ókorban is voltak feszült politikai találkozások – kezdte a főpásztor, miután az Apostolok Cselekedeteinek könyvéből idézett. – Nem kell ahhoz hatalmi tényezőkkel szembekerülnünk, hogy megkérdezzenek: miért járunk templomba. Fontos, hogy ekkor ne az anyagi, hanem a láthatatlan dolgokról beszéljünk, ezek ugyanis sokkal fontosabbak, mint gondolnánk. Hányszor voltunk és hányszor válunk Isten útonállóivá, azáltal, hogy emberi indulati felhatalmazással járunk-kelünk, nyaktörő vállalkozások segítségével akarunk elérni valamit, s ekkor Isten minket is feltartóztat, stoptáblát kapunk. A vadbuzgóságunk, a papírjaink, a kiagyalt terveink, vallásos elszánásaink, célhoz közelítő damaszkuszi meneteink odalesznek – figyelmeztetett Fekete Károly. Ezek a kisstílű célok a nagy cél árnyékába kerülnek. – Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz – idézte fel az igét a főpásztor, majd hozzáfűzte: ez a Krisztus odaül síró és a fájdalommal küszködő mellé, az elhagyatott és az üldözött mellé.

A hitvallás idején

– Ahol Jézus jelen van, ott senki nem marad a porban, nem marad erőtlenül és elesetten, mert amikor valaki rájön arra, hogy Krisztusra szorul, ott elhangzik a parancs is – mutatott rá Fekete Károly. Úgy vélekedett: az Isten irányítása ellen rugdalózó ember önmagának árt a makacsságával, ellenkezésével. Az ösztökéhez hasonlóan Jézus megtalál és megszólít bennünket, talpra állít, ösztönöz, hogy benne rátaláljunk az életünk középpontjára. Amikor Jézus hozzáértéssel ösztönöz bennünket, kit-kit úgy, ahogy az élete kívánja, akkor észre kell vennünk, aki ezzel az akarattal ellenkezik, önmagának árt. Jézus azért fejti ki vonzerejét, hogy pályán tartson minket, ez a központi erő, mely köré rendeződhet az életünk: gondolataink, érzéseink, vágyaink, tetteink, minden értelmet nyer, és ugyanez a Krisztustól kapott erő segít megállni akkor, amikor egyedül kell szót emelnünk magunkért. Közömbös vagy ellenséges közegben is el kell mondanunk a saját hitvallásunkat. Olyan pillanat ez, amikor meg kell vallanunk, hogy mi az életünk centruma, az a bizonyos láthatatlan középpont. Ilyenkor nem elég néhány felszínes, sablonos szó, nem számít a beosztás, a titulus, a végzettség, sem az, hogy mennyi a fizetésünk. Ilyenkor az számít, hogy mi vezérli az életünket, ki irányítja és ki tartja meg. A kérdés, hogy tudunk-e erről vallani – jegyezte meg Fekete Károly.

SZD