A rendszerváltás után egy nyáron át javították a toronyórát, ami még százhetven évig járhat

A férfi, mint a mester segédje, tevőlegesen is részt vett az óra megjavításában közvetlenül a rendszerváltás után. Az, hogy miért éppen akkor látták elérkezettnek az órajavítás idejét, az is kiderül az akkori kor sajátos hangulatát visszaidéző történetből.

Kistraktor, betonkeverő

– A konyári toronyóra évtizedekig állt. A rendszerváltáskor mindenki fellelkesült, hogy most már itt a demokrácia, a földeket kivették az emberek, tanyákat csináltak, és a nép sok olyan dologhoz is kedvet kapott, amire korábban gondolni sem mert – kezdte a történetet Major Imre alpolgármester.

– Ezt tette Erdőhátiné Fürj Anikó lelkész asszony is, aki már korábban elhatározta, hogy a toronyórát megjavíttatja. Én akkoriban közbenjáró voltam egy temetésen, és amikor mentünk ki a szertartásra, elpanaszolta, hogy 20 ezer forint munkadíjat elvitt egy órásmester, és az órát mégsem javította meg. Mondom neki, hogy én tudok Konyáron egy olyan embert, aki biztosan meg tudná csinálni. Úgy hívták, hogy Fehér Károly, azóta már meghalt. Ezermester volt az illető, a zsebórától a kakukkos óráig mindenféle órát meg tudott javítani. Csinált magának kistraktort is, meg betonkeverőt. Mondtam, hogy az az ember biztosan meg tudja csinálni. Bátorított a lelkésznő, hogy beszéljek vele. Elmentem hozzá, megmondtam neki, hogy miről lenne szó. Még kicsit lelkesítettem is, hogy mégiscsak szép lenne, ha járna az a toronyóra. Rálett! A lelkésznőtől elkértük a torony kulcsát, felmentünk, megnéztük az órát, mire ő azt mondta, hogy meg tudja javítani.

„Nem kis munka, sok munka, de ha adnak mellém segítséget, mert ez kétemberes, akkor kész lesz” – idézte az egykori mester szavait Major Imre, aki önmagát ajánlotta segítségnek.

A téesz műhelyében

– Ketten aztán Károllyal hozzáfogtunk. Azt mondta, hogy ennek nincs semmi baja, csak annyi, hogy ez az óra kétszáz évig járt. Ezért úgy elkopott minden alkatrésze, hogy lötyögött. Az óramű egy szekrényben van, ugyanolyan szerkezetű, mint más falióra, ingaóra, csak éppen sokszoros nagyságú. A fogaskerekek például akkorák, mint egy tányér. Károly bácsi a munkájáról egy alkalommal beszélt a konyári szőlőskertben a szőlősgazdáknak, majd onnan sokadmagával jött vissza. Felmentünk a toronyba, szétszedte az egész berendezést, és darabonként, alkatrészenként lehordtuk a lépcsőn. Elvittük a lakására, ott összerakta, majd megint szétszedte, és ugyancsak darabonként elvitte az akkor még üzemelő téesz esztergályosaihoz. A fogaskerekeket lehúzta a tengelyről, fordítva tette vissza, mert így már az ép részük érintkezett egymással, csak úgy gördültek egymáson. A furatok, amelyekben forogtak a tengelyek, kikoptak. Kiszámolták, hol van a közepe, kifúrták, visszahelyezték azokat. A tengelyek vége is el volt kopva, azaz ki volt hegyesedve. Azokat visszahegesztették, visszaesztergálták, úgyhogy minden visszakerült a helyére. Utána ezt darabonként visszahordtuk a toronyba, összeraktuk. Ezt így nem sokba telik elmondani, de ez akkoriban egy nyárba telt. A rendszerváltás után nem sokkal történt. Azóta is jár az óra. Minden két napban fel kell húzni. Van arra egy alkalmazott, aki ezt megcsinálja. Amikor kész lett az óra, azt mondta nekem Károly, hogy na Major Imre, ez járt kétszáz évig, ez mostantól még kétszáz évig járni fog. Ebből még nem telt le harminc sem.

Major Imre elbeszéléséből kiderült az is, hogy a konyári református templom miért ritkaság szerte a hazában. Neki ugyanis megmaradt a manuális órája. Akkoriban, amikor elromlott egy templomóra, ahelyett, hogy megjavították volna, egyszerűen leszerelték, mondhatni, kidobták, és helyette digitálisat szereltek fel. Erre nem került sor Konyáron. Inkább kivártak, kerestek egy mestert helyben, aki megjavította a toronyórát.

János bácsi ment drótért

Az elbeszélés végén Major Imrének eszébe jutott még egy érdekesség. Mégpedig az, hogy amikor beüzemelésre tekerték fel a drótkötelet, a több évtizedes állástól összerozsdásodott. – Hú, baj van – mondtuk. – Ha az óra nagy kolonca leszakad, a húszméteres magasságból leesik, összetör mindent. Visszamentünk a lelkésznőhöz, hogy venni kell kötelet. Akkor még nem úgy volt, mint most, hogy megy az ember és megvesz egy kötelet. Megtudtam, hogy ilyet Orosházán gyártanak a sodronygyárban. De hogy hozzuk el a drótkötelet? Beszéltem a téesz anyagbeszerzőjével, azt mondta, ő arra nem jár. Egyszer rosszul aludtam, és eszembe jutott, hogy a nyugdíjasoknak ingyen van a busz. Megyek a paphoz, és mondom neki, hogy egy öregembert felültetünk a buszra, és hoz drótkötelet. Vig János bácsira esett a választás, aki reggel felült a buszra, elment Orosházára, este már itt volt a kötél. Megcsináltuk, és azóta megy az óra.

Kovács Zsolt