Trianon után szökni – otthonról haza

A zsákai születésű Fejes Mihály átélt csaknem egy egész századot. Túl volt már bőven a kilencvenen, amikor visszaadta lelkét a teremtőnek. A tiszta lelkű, jó humorú, dolgos és igen bőbeszédű Mihály bácsi, aki megjárta az első világháború frontját is, két gyermeket, unokákat, dédunokákat és persze ezernyi emléket, történetet hagyott maga után, amelyek közül sokat generációról generációra örökítenek az utódok. Ezek közé tartozik Mihály bácsi első találkozása a trianoni határzárral, nem sokkal a dekrétum aláírását követően. A sokat emlegetett családi történetet a Nyíracsádon élő Szigeti Imre idézte fel, aki nagynénje és Mihály bácsi egyik fiának házasságkötése révén került rokoni kapcsolatba a Fejes családdal.

A történet Zsákán kezdődött, ahol Szigeti Imre is töltötte boldog gyermekéveit. – Ott élt már nagyapám is, akit szintén Szigeti Imrének hívtak, meg Fejes Mihály bácsi is zsákai volt. A két fiatalember jól ismerte egymást, sor alá is együtt mentek Nagyváradra. Hamar az első világháború frontján találták magukat, együtt kerültek el az olasz frontra, ahol együtt harcoltak Doberdónál is. Nagyapámat és Mihály bácsit elsodorta egymás mellől a háború. Nagyapa hazatért ugyan, de testileg és lelkileg is betegen, néhány év múlva meg is halt. Mihály bácsi nem tért haza, megjött a hivatalos értesítés, miszerint hősi halált halt Doberdónál – idézte a családi emléket Szigeti Imre.

A doberdói harctéren

Mihály bácsi azonban nem halt meg, de ez csak évek múlva derült ki. Különös dolog történt vele az egyik, olaszok ellen vívott ütközetben. A hihetetlennek tűnő történetet évekkel később ő maga mesélte el családjának, így maradt fenn az emlék, és száll azóta is fiúról fiúra.

– Mihály bácsi úgy mesélte, hogy támadtak az olaszok, lőtték egymást, ahol érték. Őt is fejen találta egy golyó, ott maradt a harctéren a többi halottal és sebesülttel együtt. Minden csata után az volt a rend, hogy először az egyik fél mehetett ki összeszedni a sebesülteket, utána a másik fél. A halottakról később gondoskodtak. Először a magyar fél ment ki a csatatérre, s mivel Mihály bácsi nem mutatott életjelet, halottnak nyilvánították. Kiszakították a nyakából az azonosító cédulát, aztán értesítették hivatalos úton a családot a haláláról. A magyarok után az olaszok mentek ki a csatatérre, s akkor vették észre, hogy valaki ott nyöszörög, apró életjelet ad. Mivel azonosító cédulát nem találtak a nyakában, és nem volt eszméleténél sem, hát magukkal vitték. Mihály bácsi, merthogy ő volt a nyöszörgő sebesült, kórházba került, ahol a fejsérülés következtében hamarosan kómába esett – mesélte Fejes papa történetét Szigeti Imre.

Sebesültből hadifogoly

Fejes Mihály bácsi egy év után csodával határos módon minden maradandó agykárosodás nélkül ébredt fel a kómából. Ekkor vált sebesültből hadifogollyá. Hogy minél kevesebb költségbe kerüljön az olaszoknak a hadifoglyok tartása, családoknál helyezték el őket, ahol dolgoztak. Mihály bácsi egy tanyára került, ahol az állatok gondozásában segédkezett. Nem esett nehezére a dolog, hisz nem állt tőle távol a munka. – Mihály bácsi mindig emlegette, milyen szép helyen volt akkor. Fenn a hegyek között volt a tanya, ahonnan szinte ráláttak Ge­novára. Az olasz család nagyon barátságos volt, megszerették az „öreget”, egy asztalnál evett a házigazdákkal. Mihály bácsi három évet töltött ezen a tanyán, de Magyarországról nemigen kapott hírt ez idő alatt, és a családját sem sikerült értesíteni arról, hogy ő bizony él – magyarázta Imre.

Azt hitte, hazatért

1920-ban, az első világháborút végleg lezáró trianoni dekrétum aláírása után kapták az értesítést, hogy hazamehetnek. Marhavagonokba rakták a hadifoglyokat, és elindult végre a vonat Magyarország felé.

„Már Erdélyben voltak, amikor egyszer csak megállt velük a szerelvény. Mindenki örült, hogy ha még messze is vannak szeretett falujuktól, de már a saját hazájukban lehetnek. Ekkor következett számukra a döbbenet.”

– A román hatóság nem engedte tovább a vonatot. Mindenkit leszállítottak. A magyarok ott szembesültek a ténnyel, hogy bizony az ő hazájuk még messze van, mert a Trianonban aláírt egyezség következményeként lezárták a határt. Hivatalos tájékoztatást nem kaptak senkitől, a mozdonyvezetőtől kellett megtudniuk az igazságot, de csak nagy vonalakban. Azt sem tudták, hogy Zsáka melyik részre esett. Csak annyit tudtak, hogy menniük kell. Olyan sok szenvedés és távol töltött év után lopva, bujkálva, gyalogszerrel kellett szinte menekülniük. Fejes papa úgy mesélte, hogy ha a románok elfogják őket, bizonyára agyonlőtték volna valamennyiüket, mint szökevény hadifoglyokat, gyűlölt magyarokat. Mihály bácsinak szerencséje volt, sikerült elszökni a román katonák elől, s a zöldhatáron keresztül magyar földre lépnie, mégpedig otthonról haza – mesélte nagy átéléssel Szigeti Imre.

Új életet kezdett a döbbenet után

Mihály bácsi azt hitte akkor, hogy nagyon boldog lesz, ha végre hazatér. A döbbenet, amit hazájának szétdarabolása okozott, nagyon elszomorította. Különösen arra nem találta a választ, hogy akkor tulajdonképpen ők kiért, miért szenvedtek annyit ott a csatatéren és az azt követő években. A családban persze örömmel fogadták, de ott meg azzal kellett szembesülnie, hogy első felesége – három évvel azután, hogy férje halálhíréről hivatalosan is értesítették – újra férjhez ment.

Szigeti Imre úgy emlékezett Mihály bácsi egykori szavaira, hogy Fejes papa nem háborgott, hisz annyi mindent megélt már ekkorára. Elfogadta a helyzetet. Mi­után a teste és főként a lelke is rendbe jött, ő is új családot alapított. Csaknem száz évig élt. Nem háborgott, békésen élte le az életét szerető családjában. Egyet azonban nagyon sajnált és emlegetett is sokszor, hogy bár közel volt hozzá, de soha nem láthatta a tengert.

Kedves Zilahi Enikő