„Debrecen a hetvenes évek óta hűséges hozzám”

Mire számíthat a közönség a Hobo 75 turnén?

Minden előadás ugyanolyan fontos, de a tavalyi életműkoncertemhez nagyon nagy bátorság kellett, hogy 74 évesen egybegyúrjam a zenét, a költészetet, a színházat, és kiálljak a Papp László aréna közönsége elé. A fogadtatás a legszebb értelemben is megrázó volt számomra, úgy gondoltam tehát, csinálok egy minden komolyságot mellőző, vidám, alpári, pimasz koncertsorozatot, illetve ismét kaptam egy arénás felkérést. Az eredeti címe „Szégyen és gyalázat” lett volna, de nem engedték így reklámozni.

Számos öntől fiatalabb világsztár vonult már nyugdíjba, sokszor életkorukra hivatkozva. Ön 75 évesen még mindig aktívan zenél. Mi az, ami hajtja?

Annak idején szerelemből kezdtem el az egészet, és a mai napig sem untam bele. Gimnáziumi tanár voltam, a tanítás mellett hobbiból kezdtem el zenélni, mellette kosárlabdáztam, de térdproblémák miatt abba kellett hagynom. Megnéztem a Rolling Stones zágrábi koncertjét 1976-ban, majd alapítottam egy szerelem-zenekart, de nem gondoltam arra, hogy befutok, azt hittem csak hobbi marad. Nem is tanultam a zenét. Ekkor 33 éves voltam. A dolognak mégis sikere lett, a szerelem pedig ma is tart.

„Fontos, hogy nincs különbség az előadott dolgok között – legyen az egy 40-50 éves Rolling Stones-dal, vagy József Attila-vers, saját szám,- irgalmatlan alázattal kell játszani.”

A közönség megérdemli, hogy az ember teljes erőbedobással játsszon, még akkor is, ha egy-egy dalt 30-40 éve része a műsornak. A dolog nem rólam szól, nem én vagyok érdekes, hanem az, amit csinálok. Talán ezért nem buktam meg ennyi év alatt. Állandóan új dolgokkal foglalkozom, nem szorulok rá a nosztalgiára, amiért a közönség bizonyos része összevonhatja a szemöldökét, mivel ők a régi dalokon nőttek fel. Ha folyton régi dolgokat játszanék, velük együtt már rég nem lennék itt. Ma is több ötletem van, mint amennyit időben meg tudnék valósítani, már a 2021-es naptáram is tele van. Nagyon sok szeretetet kapok az emberektől, akik többre tartanak, mint azt megérdemelném. Ezt mindenképpen meg kell szolgálnom, verseken és dalokon keresztül adom vissza azt az óriási energiát, amit kapok. Nem tegnap kezdtem, 75 éves vagyok, de az emberek évtizedeken át megtartottak szabadnak, nem kellett beállnom a sorba. Eljött most a pillanat, amelyet úgy hívnak: Adós, fizess! – ez a Hobo 75 koncertsorozat alapja. Annyi nehéz, vad, kétségbeesett dolgot zúdítottam a közönségre az eltelt évtizedek alatt, megérdemlik, hogy a magam módján elszórakoztassam és megnevettessem őket.

Nagyon gyakran ismételt dolgok, hogy a rockzene halott, nem érdekli a fiatalokat és múzeumba való dolog. Az ön előadásain azonban gyakran látni fiatal arcokat. Miért lehet ez?

A családjaik fertőzik őket. Fiatal gyerekeket is látni a közönségben, akiket a szüleik mérgeznek meg ezzel a Hobo-dologgal, haha! Azt nem hinném, hogy a televízióból és a rádióból ismernek, talán a YouTube-ról. Az viszont messze nem olyan hatásos, mint egy apától kapott ötlet, vagy személyes élmény egy koncerten vagy előadóesten. Csodálatos dolog, hogy megjelennek különböző generációk tagjai, de az még csodálatosabb, hogy ennyiféle származású és társadalmi helyzetű ember ellátogat a koncertjeimre, holott én csak egy vén marha vagyok, aki pávatollakat dugdos a fenekébe, és mutogatja magát. A közönség hűsége nagyon nagy ajándék, én nem tudom megfejteni az okát, hogy miért szeretnek ennyire. Döbbenetes, lefegyverzi az embert, hogy mit jelenthet egy-egy dal, sőt, mit jelentek számukra én, ezt nem lehet feldolgozni.

Milyennek látja ma a rockzenét? Valóban múzeumi darabbá vált, vagy képes még a fejlődésre?

Nincs rálátásom a dologra. Ha zenét hallgatok, klasszikusokat szoktam, Mozartot, Vivaldit, illetve a hatvanas évek kiválóságait, ezekből merítem az energiát, ott valami olyan összesűrűsödése volt a tehetségnek, az energiának, ami mára kétségkívül kiveszett. Kezdetben Rolling Stones- és Doors-dalokat játszottam magyarul. Bizonyos értelemben Mick Jaggert követtem, ő volt rám a legnagyobb hatással, de azt nem gondoltam, hogy ez be fog jönni. Amatőrnek tartottam magam, azt csinálhattam, amit akartam. Nem érdekelt, hogy nincsenek saját dalaim, miközben az elüldözött Syriusnak és a Kexnek, a néhai Korálnak és Olympiának, vagy az azóta lecsúszott P.Mobilnak is írtam már szövegeket.

Annak idején csak nagyon nehezen lehetett lemezekhez jutni, ha valakinek mégis sikerült, az csoda volt. Nem beszélve a szövegekről, így azt sem tudtuk, miről szóltak a dalok. Sokan kamu-angollal énekeltek, mégis ereje volt a dolognak, ami magába szívott minket. Minden művészetnek megvan a saját forradalmi korszaka, legyen az görög dráma, olasz opera vagy neorealista film. A beat zenének ez a korszaka 1964 és 1970 közé tehető, amikor a zene indukálta a társadalmat és fordítva: jöttek a hippik, diáklázadások törtek ki, a zene és nemzedék együtt éltek, nem volt mögötte politika és vallás, a szeretet volt a lényeg. Ma már itthon is beszerezhető bármi, legyen az punk, blues vagy disco, de valami mégis elveszett. Az én generációm forradalmárai a második világháború alatt születtek, míg a mai gyerekeket a televízió előtt nemzették, ott is nevelkedtek, különböző képernyők és készülékek bűvöletében élnek. Sok mindent megkaphatnak, amikben nekünk nem volt részünk. A hiány, a vágyakozás aktivitást szül, ma viszont az ember készen kap mindent. Vannak dolgok, amelyek viszont nem változtak. A hatvanas években szenzációs dolog volt például, hogy Aradszky László és Koós János – a hagyományos tánczene legkomolyabb képviselői – fellépései között játszott az Illés együttes. Ma különböző dalversenyeket tartanak, amelyeken már Nagy Feró is zsűrizett. Ez azt mutatja, hogy létezik a zenében a sikerre való törekvésnek egy teljesen emberi és érthető szándéka, miközben akiket én ismertem, a Kex, a Syrius vagy Cseh Tamás ilyen helyre be sem tették volna a lábukat.

„A hatvanas évek ellenkultúrájának már nyoma sincs, de ezért nem kell megbélyegezni a fiatalokat. Ez egy másik világ, más lehetőségekkel és célokkal.”

A legtöbben nem azért zenélnek, mert nem tetszik nekik a világ, hanem mert szeretik a zenét és sikerre vágynak. Szerintem ez természetes.. A Beatles és a Rolling Stones is a zene szeretete miatt kezdte el, csak később váltak lázadókká, amikor összeütközött a dolog a politikával és az akkori társadalmi ízléssel. Ma az emberek szinte mindegyike hatalmas mennyiségű információs nyomás alatt áll, ebből nagyon nehéz úgy szelektálni, hogy ez a világ az egy 15-18 éves, de nagyon tehetséges, fiatal gyerekből igazi művészt hozzon ki. Ehhez hosszabb idő kell. Számunkra régen egyetlen egy út létezett: szembemenni a kulturális terrorral. Ha a kérdés az, hogy a rockzenéből kiveszett-e valami, azt mondom, igen. Még nagyon tehetséges együtteseknél sem látom azt a hitelességet, ami az öreg négerekben ócska, 12 dolláros gitárokkal megvolt. Ők nem tudtak rendesen játszani, énekelni, de a zene az életük része volt. Nem látom a mai zenészekben az önkifejezést, de nem is várom el tőlük, mert a mai világ teljesen más és az elvárások is egészen mások. Nem figyelem a mai rockzenét, mivel sok minden más is érdekel. Film, irodalom, színház. Nagyon sajnálom, hogy nálam jóval tehetségesebb gyerekek nem jutnak semmire. Hogy miért, azt nem tudom, én egy teljesen más utat jártam be. Senki nem volt se előttem, se mögöttem, de ez nem érdem, magányosság.

A nagy zenészek, írók, költők, akiket a mestereinek tart, az ihletett zsenik, mint József Attila és Jim Morrison napjainkban ki tudnának tűnni, és azzá válni, akiknek ismerjük őket?

Nem tudok választ adni a költészeti részére, de ha egy zenekar játékán látszik, hogy eredeti és hiteles, azt nem lehet elnyomni semmivel. Ha valaki kívülről megmondja, mit és hogyan kell csinálni, akkor vége van a történetnek. Különösen igaz ez Amerikára, ahol a közönségnek milliós kínálat áll rendelkezésére. Eddie Vedder vagy a Red Hot Chili Peppers jó példa, egészen katartikus, amit csinálnak, nekik be is jött a dolog. Ha a produkció eredeti, akkor nincs szükség füstre és álarcokra. Ez a rockzene olyan lehetősége, ami még ma is jelen van, szerintem még 50 év múlva is így marad.

Korábban nagyon sokáig játszott a Csokonai Színházban társulati tagként. Milyen élmények fűzik a városhoz?

Keserű szájízzel jöttem el innen. Amikor Vidnyánszky Attila Budapestre ment, én pedig vele tartottam, meg sem kérdezték, hogy maradnék-e? Jó néhány sikeres előadásom előadásom volt, darabokat is írtam, mint a Ballada a két sebzett hattyúról és a Csattanuga Csucsu. Egy minimális gesztust sem kaptam arra irányulóan, hogy maradjak, vagy játsszam tovább a műveimet, pedig telt házzal mentek. Másrészről szerettem itt lenni, vannak barátaim, az egyikük ügyvéd, a másik múzeumigazgató, rengeteg színész van, akiket nagyon szeretek. Tavaly Deák Bill Gyulával volt itt közös koncertünk és láttam, hogy a debreceni közönség nem felejtett el, a hetvenes évek óta hűségesek hozzám, ez az egyik oka, hogy itt kezdtem volna március 20-án az országos turnét, ami most későbbre csúszik..

Ön szerint az olyan Hobo Blues Band-lemezek, mint a Férfibánat vagy a Nemek Háborúja miért lettek kevésbé népszerűek?

A közönségen múlik, hogy mennyire fogad el egy kiadványt. Úgy gondolom, a kilencvenes években készült lemezeim közül néhány nem úgy sikerült, mint a korábbiak. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy Póka Egonnal 1993-ban szétváltunk, ő az ország egyik legkimagaslóbb zeneszerzője. A Férfibánat nem volt annyira sikeres, de nagyon komoly dalok vannak rajta. Az utána következő lemezeken a szöveg már kevésbé volt egységben a hozzáíródott zenével. De később a Circus Hungaricus és a Hé, Magyar Joe! olyan zenét sugároznak, amelyek jól illeszkednek a dalszövegekhez. De ha valaki 42 év alatt ennyi lemezt kiad, azok között akadnak erősek és gyengék egyaránt, hullámvölgyek mindig vannak. Ez nem csak tehetség kérdése. Vannak lemezeim, amelyekről soha nem gondoltam volna, hogy ennyire jól sikerülnek lesznek, például a Lassú vonat – a Bob Dylan-lemez, ezt gyakorlatilag magamnak csináltam -, vagy a Hé, Magyar Joe!, ami egy teljesen elmebeteg ötletből született, arra gondoltam, hogyha nekem lehet amerikai nevem, a Hobo, akkor Joe miért ne lehetne magyar – így született meg Magyar József karaktere. A kilencvenes évek viszont olyanok voltak, mint a takony, nem lehetett megfogni és nem is próbáltam.

Ha visszatekint nemcsak a Hobo Blues Band, de saját pályafutására is, van, amit megbánt, amiről azt gondolja, hogy ezt nem kellett volna?

„Mindig is a koncertezést tartottam a legfontosabbnak, de a lemezek tekintetében semmit nem bántam meg, függetlenül attól, hogyan sikerültek.”

Inkább emberi dolgok merülnek fel, mivel nekem nem nulla, hanem mínusz az emberismeretem. Voltak, akikkel utólag visszanézve nem szívesen dolgoznék együtt.

A jövőben milyen kiadványokra számíthat a közönség?

Eörsi István elhunyt költő verseiből készült egy lemez Márta István zeneszerzővel, a Növekszik a csapat, ez megjelenés előtt áll. Az ő műveiből csináltam 1983-ban az első önálló esetemet, amelyet Ascher Tamás rendezett. Továbbá még ebben az évben megjelenik egy lemez régi szövegeimmel, amelyekhez korábban nem passzoltak a zenék, így mondhatni elvesztek. A napokban elkezdünk dolgozni Vidnyánszky Attilával egy kétszereplős előadáson, amely egyelőre a 31 dosszié munkacímet viseli. Az alapját az ellenem szóló rendőrségi feljelentések adják, amelyeket 30 év után most kértem ki először; betiltott dalokat, elkobzott novellákat is tartalmaznak. Életemben először talán lehetőség lesz rá, hogy filmre vigyük a Vadászatot, erről még konkrétumot nem tudok mondani, a napokban fog kialakulni a koncepció.

Birtók Benjámin

Az interjú a rendkívüli intézkedésekről szóló kormányrendelet előtt készült, Hobo debreceni koncertje előreláthatólag szeptember 12-én lesz megtartva a Lovardában.